Magyar önismeret

Az elmúlt félév számomra legizgalmasabb projektje a Magyar önismeret című műsorban való szereplés volt. Három beszélgetésben volt alkalmam megosztani a gondolataimat olyan történelmi és társadalmi témákban, amelyek a magyarok nem kis százalékát foglalkoztatják. Dicső vagy sötét múlt áll mögöttünk? Áruló volt Görgei? Hogyan formálta a közelmúlt történelme azt a két generációt, amelyek mindketten pályáznak a rendszerváltó díszítő jelzőre?

Most, hogy kint van mindhárom alkalomról a videó, megosztanám őket. A kapcsolódó bejegyzések és kulisszák mellett még az elején kifejtem az utolsó diszkusszió alatt napvilágot látott meglátásaimat arról, hogy mire lehet jó a történelemoktatás, és mit jelent az önismeret egy nép esetében?

Nekünk Mohács kell

Kezdjük a végéről! Az utolsó beszélgetésben Varga Szabolcs képviselte a történészi oldalt (ő volt mellettem az első alkalommal), akinek Mohács és kora a kutatási területe. A műsorvezető, Árpi egy szokatlan kihívás elé állította: erősítse meg vagy cáfolja a jelenleg használt tankönyv mohácsi csatával kapcsolatos állításait! Az érdekes rész nem ott volt, hogy tényszerűen igazak-e a leírtak - Szabolcs arra mutatott rá, hogy majd' az összes sor sugalmaz valamilyen népnevelő üzenetet. A végén már több szó volt arról, hogy mennyire fontos a magyarok közti összetartás, mint konkrétan a bemutatott eseményekről. Pedig - mint Szabolcstól megtudtuk - ez egy jóval összetettebb és árnyaltabb történet, jóval kevesebb trivialitással, mint amit az általános iskolai indoktrináció után gondolnánk.

"Ne higgy el mindent, amit gondolsz"

- szokták mondani a kognitív pszichológusok. Ezzel nem a paranoid késztetéseinket akarják megerősíteni, hanem arra hívják fel a figyelmet, hogy a gondolataink jó része automatikus, bármiféle szűrés vagy tudatos irányítás nélkül garázdálkodik az elménkben. Ezek a tudatfolyamatok nagyjából olyanok, mint az emésztés: meghatározzák a jóllétünket, lehet őket jó irányba terelni a megfelelő körülmények segítségével, de vezérelni konkrétan nem. 

Amikor megosztom szerény ismereteimet (hivatalosan nem tanultam CBT-t) valakivel a témában, akkor azt szoktam mondani, hogy a tudatos gondolataid úgymond a hivatalos álláspontodat jelentik, ami nem kis munka eredményeképpen jön létre. Ha épp kognitív megközelítésből értelmezzük a pszichés szenvedést, a tudatosság alatti rétegekben keressük a hibát. Felülről lefelé haladva ezek az alábbiak:

1. Automatikus gondolatok: ez a felszín, ami még megfigyelhető. A "megfigyelés" igazából úgy történik, hogy innen pattannak fel tudatos szintre időnként egészen váratlan gondolatok. Terápiás környezetben a negatív automatikus gondolat szókapcsolatot lehet leggyakrabban hallani: ha az érzéseket nem külső események triggerelik, hanem belsők, akkor ezekről van szó. Példa: "biztos azért ásítozik a közönség egyik tagja, mert unalmas vagyok". Ha egy ilyen automatikus gondolat tudatos szintre pattan, és sikerül valóságvizsgálat alá vetni, akkor lehet csillapítani az általa okozott rossz érzéseket is. A példánál maradva, lehet, hogy nem esik olyan rosszul a néző ásítozása, ha figyelembe veszem, hogy amúgy szerda fél kilenckor kezdtünk, és tíz óra körül az embernek számos oka lehet ásítani.
2. (Köztes) Hiedelmek: ezek szabályok, attitűdök, hittartalmak arról, hogyan működik a világ, milyen vagy te, milyenek mások, mire számíthatsz. Ha szereted a blogon gyakran előforduló driver-elméletet, annak logikája megegyezik ezzel: akkor oké valami, ha valamilyen szabálynak megfelel. Például lehet egy hiedelmem a teljesítményhelyzetről, hogy "csak a tökéletes elég jó". Ha az Ingában zajló beszélgetést teljesítményhelyzetként fogom fel, akkor elvárom magamtól, hogy tökéletes legyen, amit ott csinálok, különben azt fogom érezni, hogy emberileg buktam el. Nyilván keresgélni fogom a markereket a tökéletességre - ezért is leszek oly érzékeny arra, ha valaki este tízkor egy munkanap és két sör után ásít egyet, mikor épp az énállapotokról magyarázok.
3. Maghiedelmek vagy Sémák: ezek többnyire gyerekkori élményeken alapuló, rugalmatlan hiedelmek, szintúgy magunkról, másokról, világról. Ezek azonban abszolút igazságok: nincs szabály, feltétel, aminek meg lehet felelni. A sématerápiás séma-fogalom lényegében ebből származik, szóval a példát folytassuk egy kudarcra ítéltség sémával, mely kimondja, hogy én egy ilyen szerencsétlen alak vagyok, akinek soha semmi lényeges nem jön össze. Ezen a ponton válik érdekessé, hogy milyen hangsúllyal mondom a sémámra épülő köztes hiedelmet. "Csak a tökéletes elég jó" - ez lehet a sémám megerősítése is, hiszen tökéletes performanszot aligha nyújthat az ember, ergo elég jó sem lehetek soha. De lehet ez a hiedelem egy megküzdés is, hiszen kimondja, hogy lehetek elég jó, csak tökéletesen kell szerepelni. A fent említett driverek az eredeti elméletben egyébként e logika szerint működnek: megkapjuk a szülőktől a gátlóparancsokat, hogy nyomorult kis teremtmények vagyunk, aztán kapunk ellenparancsokat, hogy mit kell tenni, hogy mégiscsak rendben legyünk. 

Ennyi technikai keretezés talán elég is lesz.

Az önismeret egyik fontos része feltárni azokat az útvonalakat, amelyek a gondolkodásunk rétegein át vezetnek. Milyen sémából indult el a konklúzió, amire jutottam, és milyen köztes hiedelmeken haladt át? Milyen viszonyban van a valósággal? Talán meg is tudok nevezni olyan kognitív torzításokat, amelyek egy kicsit befolyásolják az észlelteket, hogy azok jobban összesimuljanak a hiedelmekkel.

Ez a valóságvizsgálat az a manőver, amellyel visszavonhatjuk a hiedelmek hatalmát.

És szerintem Szabolcs konkrétan egy ilyen valóságvizsgálatot rögtönzött, amikor aknamentesítette a töri tankönyv adott fejezetét. Mintha két összekeveredett oldatot választana szét, különítette el a közönség fejében a történelmi tényeket és hiedelmeket.

Nem biztos, hogy korrekt dolog volna bántani ezeket a könyveket: a közoktatásnak igenis dolga valamilyen útmutatást adni világnézeti kérdésekben. Száraz anyagokból nem biztos, hogy egy átlag diák narratívát konstruál abból, hogy milyenek az emberek, milyen törekvéseik, konfliktusaik vannak, miért, és hogyan oldják meg. Nem biztos, hogy felismeri, hogy milyen problémái vannak a magyarságnak, hogyan hatnak történelmi események a közösségre, egyénre, akár generációkon átívelő módon.

Nem vitatom, hogy ennek az órának a kritikai gondolkodás is része kellene legyen, amire tudtommal a történelemtudománynak meg is vannak az eszközei. Nem tudom, hogy egy olyan osztályban is működnek-e ezek, amelynek egyik fele alszik, másik fele az orrát túrja, de próbálkozni ettől még ér.

Különösen, mert kritika nélkül úgy fog működni az órán átadott világnézet, mint a hiedelemmé kövülő szülői útmutatások. Alapvetően ezek pozitív üzenetek lennének, csak nem mellékelnek hozzájuk használati utasítást, ezért kényszerré válnak, és még akkor is jelen vannak, amikor már csak a helyzet félreértelmezéséhez járulnak hozzá. Például, abban lehet azért valami, hogy külső fenyegetés jelenléte mellett az energiáinkat ne a belső konfliktusok eszkalálására használjuk, ám amikor ez a gondolat ott köt ki, hogy az ellenzék puszta létezése hazaárulás, akkor sejthetjük, hogy valahol gellert kapott a dolog.

Ha azt mondom, hogy magyar önismeret, azt értem alatta, hogy történelmi nézetek mentén is megvan a köztes hiedelmek szintje, és valóságvizsgálattal ugyanúgy ki lehet tisztítani a fejünket, mint személyes témákban.

Talán ha az órán a diákok megtanulnák a kritikus gondolkodásnak azt a módját, ami nem érzéseken, hiedelmeken, hanem tényeken alapul, akkor az eközben megerősödött készségek a személyes problémáik kezelésében is segítenének. A mi óránkon talán megtanulták.

Így, az utolsó alkalommal, sikerült megfejtenem, hogy miről is szólt ez a projekt.

A kérdés már csak az, hogyan járultak hozzá ehhez a misszióhoz azok a beszélgetések, amelyekben magam is részt vettem? Pontosabban - hogyan járultam én hozzá ezekhez a beszélgetésekhez?

Bevallom, a személyiségfejlődésem nem jutott el odáig, hogy vissza tudjak nézni egy videót, amiben beszélek, úgyhogy most inkább azt fejtem ki, amivel készültem. 

Dicsőség és sérelmek

A nyitó műsorban az volt fókuszban, hogyan tekintünk vissza a történetünkre, és miképp határozza meg ez a világképünket? 

Lényegi kérdés, hogy ez a visszatekintés mindig szubjektív: az, hogy a magyar történelem inkább dicsőség vagy inkább sérelmek lenyomata, legalább annyira függ a történetírótól, mint a konkrét történelmi tényekről.

Azt hiszem ennél a résznél kérdezte meg Árpi a közönséget, hogyan írná le az ezer éves múltat, mi meg elkezdtünk imprózni, hogy milyen mintát látunk a válaszokban. Ha jól emlékszem, séma módokkal próbáltam összefoglalni a benyomásaimat, talán az Eltávolodott Védelmezőt vagy az Együttműködő Önfeladó módot hoztam be. Az előbbi cinizmussal, szarkasztikus humorral távolodik el érzelmileg a megterhelő helyzettől, a másikból pedig leszármaztatható az összes passzív mód, amelyek lényege, hogy az ember feladta már a törekvést, hogy változtasson, és belesimul a helyzetbe, maximum sokat panaszkodik közben.

Függetlenül a frissen felmért pesszimizmustól, eredetileg is a Himnuszt terveztük behozni, ami egy elég erős narratív pozícióból látja a sorsunkat. Nyilván, az is egy szubjektív megállapítás, hogy "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt" - ám nagyon sok szubjektum azonosulni tudott vele, és megtette a nemzeti identitás egyik legfontosabb sarokkövének. Annak ellenére, hogy érzelmi világát tekintve kevésbé energetizáló, mint bármelyik másik nemzeti himnusz, amit fel tudunk idézni.

Hasonlóképpen a történelemkönyves példához, a lényeg itt is az, hogy ki és milyen céllal alkotja a narratívát a nemzetnek? És hogyan hat ez a nemzetre?

Talán ezen a ponton fogalmazta meg Szabolcs, hogy most például mi is belenyúlunk ebbe a narratívába, és azzal a céllal, hogy az emberek Felnőtt módból tudjanak gondolkodni a múltról: ne legyenek benne kognitív torzítások - a "dicsőség és sérelem" cím amúgy eleve csábít a dichotóm gondolkodás irányába. Ne legyenek narcisztikus túlkompenzálások, hogy mennyire dübörgünk, de ne legyen depresszív fatalizmus sem. Olyan, amilyen. A kérdés inkább az, hogy milyen jövőt lehet ebből építeni?

Ezt a kérdést Árpi is feltette, úgyhogy jobb ötlet híján az "eh, Balkán" sztorimat hoztam a montenegrói nyaralásomról, amikor az emberek passzív séma módból kommentálták, hogy micsoda disznóól van náluk. Hát így tényleg meg lehet bűnhődni még a jövendőt is. Akkor még nem olvastam a hírekben, hogy Montenegro a legesélyesebb balkáni ország az EU csatlakozásra, de hát ez van, ha az ember imprózik... 

Ezekkel a riffekkel nem ott kísérleteztem először, némelyik gondolat alighanem mélyebb kifejtést is kapott itt, a blogon. Ha esetleg jobban érdekelne a háttér, ezeket a bejegyzéseket ajánlom az első részhez:

• Narratív pszichológia és nemzeti öntudat: az általam vitt tudás magját az egyik kedvenc eszközöm, a Savickas-féle karriertörténet-interjú elméleti háttere adta. Ha egyszer valamilyen okból doktoriznék, szerintem narratív pszichológiával foglalkoznék. Használom munkában, edzéstervezésben, és a múzeumi tárlatok értelmezésében is. Az Útinapló-sorozat 3., Szlovákiában játszódó részében lehet erről olvasni.
• Séma módok: amióta kifejezetten sémás szupervízióba (is) járok, elkezdett mélyülni a tudásom, talán az ebből az elméleti keretből származó írásaim színvonala is nőtt. Itt a blogon is megjelent párszor a jelenség, hogy valamiért muszáj nekem az sémát és a tranzakcióanalízist ugyanott szerepeltetni (itt is volt pár visszatörölt sor). A Gyermek-Felnőtt-Szülő kombinációt általában énállapotokon keresztül vezetem le, ehhez Az agresszív kismalac gyereket nevel c. bejegyzést ajánlom. Ha az reflex-szerű megküzdést akarjuk megérteni, abban a sématerápia jobb, úgyhogy ajánlanám az erdélyi nyaraláson inspirálódott sémamódos bejegyzést (Útinapló vol.5). Régebben írtam egy bejegyzést a most is megénekelt Eltávolodott Védelmező módról, egy önismereti csoport és a Star Wars élményeiből merítve, esetleg az is érdekes lehet (Solo).
• Gyász-témában nem is nagyon írtam, ahogy próbálom felidézni az elmúlt éveket. Az elmúlás élménye megjelenik párszor, de a lehetséges kimeneteket inkább a krízissel kapcsolatos Ahonnan nincs kiút c. bejegyzés mutatja be. Elméleti szempontból szerintem adekvát krízisként gondolni a magyarság veszteségeire, úgyhogy ez a bejegyzés is jó gondolkodni valót adhat annak, aki azon elmélkedik, hogyan tovább e nemzetnek?
• "Eh, Balkán": a montenegrói kalandot és annak tanulságait az Útinapló-sorozat első részében meséltem el.

A hazaárulás természete

A következő beszélgetés, amiben részt vettem, a hazaárulásról szólt. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy olykor vannak határozottabb kijelentéseim a témakörben, ám ezek nem feltétlen férnek bele egy entellektüel beszélgetés kereteibe. Úgyhogy kinyitottam a pszichológusi szerszámosládámat, és a bizalmatlanság/abúzus séma, a manipuláció és bűnbakképzés, valamint a szerződések között kezdtem kotorászni.

A bizalmatlanság/abúzus séma azt jelenti, hogy megelőlegezzük felebarátainknak, hogy megtámadnak, kihasználnak, megaláznak, megcsalnak, becsapnak majd. Mégpedig szándékosan: vagy direkt bántanak, vagy afféle passzív agresszió az igazságtalanság forrása. Emiatt bennünk él a gondolat, hogy úgyis mindig mi húzzuk majd a rövidebbet, s ami még fontosabb, nem lehet megbízni senkiben. 

Olyan kijelentéstől tartózkodnék, hogy ennyi diktatúra után minden magyarban rögzült ez a séma, de arra már mernék némi pénzt tenni, hogy senkinek nem kell a szomszédba menni olyan élményanyagért, amivel ezt a sémát ki lehet alakítani.

Emiatt az olyan üzenetekkel, amelyek jól kapcsolódnak ehhez a sémához - mint például az árulás - jól lehet mozgósítani az embereket.

"Ki mondta ezt neked? És ő mit akar?" - tette fel egy podcastban a vendég ezt a két kérdést, amivel a legtöbb narratívát le lehet bontani, mielőtt még felépülne. 

Ha mondjuk Kossuthot egy pillanatról kivesszük a nemzet tabukkal védett vitrinjéből, és úgy tekintünk rá, ahogy a politikusokra szoktunk, akkor válik izgalmassá a kérdés: mi motiválta őt, amikor árulónak bélyegezte Görgeit?

Általában, mi motiválja az embert, hogy árulónak nevezzen másokat? Vagy akár önmagát, ahogy Teleki tette a halála előtt?

Az első munkahipotézis a koherencia-érzet helyreállítása: jobban érezzük magunkat, ha a történetünk egy értelemmel és jelentéssel teli folyamat. Például egy kicsit nehéz elfogadni, hogy elvesztünk egy háborút úgy, hogy a csapataink végig megszállás alatt tartották az ellenséges terület egy részét - ám ha van áruló a történetben, aki miatt a hősies helytállás ellenére buktunk, akkor egyben van a sztori. Sőt, az énképünk is: továbbra is gondolhatunk magunkra győztes alkatként. Ha jól emlékszem, ezt a logikát hoztunk megfejtésnek arra kérdésre, hogy Görgei miért nem tiltakozott hevesebben a megbélyegzéssel szemben: az ő becsülete így tönkrement ugyan, de a magyarságé megmaradhatott, hiszen csak azért vesztette el a harcot, mert elárulták. Legalábbis ha feltételezzük, hogy a kapituláció után nem lett volna képes a trauma-növekedésre, és ki kellett támasztani az önértékelését ezzel a mesével.

A második megközelítés kevésbé elvont: ha van áruló, akkor van felelős is, akivel el lehet számolni. 
A felelősség azonban trükkös szó: amikor Yalom a szabadság és a felelősség viszonyát fejtegeti, le is írja, hogy amorális értelemben használja a kifejezést. A felelősség az ő levezetésében nem erkölcsi tehertétel, hanem a világos felvállalása annak, hogy valami valakinek kontóján van. Ehhez persze józan ésszel, Felnőtt énből, tényekkel dolgozva át kell látni a teljes folyamatot. Ezt csinálják elvileg a történészek.
Azért lehet, hogy ők is pálcát törnek olykor az emberek felett. A hétköznapi ember nem annyira filozófiai síkon gondolkodik a felelősségről, mint Yalom: többségünknek ez morális kérdés is. Ha valaki felelős valamilyen rossz dolog iránt, ahhoz rendszerint hozzákapcsoljuk azt is, hogy ezzel elvesztette a jogát, hogy megbecsüljük, nekünk pedig jogunkban áll őt büntetni. Ez viszont már nem Felnőtt módból jön, hanem Szülőiből, abból a részünkből, amelyik megtanulta a világot erkölcsi szűrőn keresztül megítélni.
Ezen ponton válik csúszóssá a lejtő: egyrészt az embernek innentől nem áll érdekében vállalni a felelősséget kudarcokért, másrészt ha felelőst lehet büntetni, akkor kaptunk is egy választ rá, hogy hova is lehetne csatornázni a bennünk fortyogó feszültséget. Így már meg is érkezünk a bűnbakképzés jelenségéhez, pedig még csak az indulatokról beszélünk; szóba sem került, hogy ilyenkor az emberek gyakran projekciós felületnek használják a bűnbakot, és a saját integrálatlan tulajdonságaikat büntetik rajta keresztül.
Feldobtam a kérdést, hogy vajon a nép hogyan készül a választásra: megfontoltan, Felnőtt énnel, ahogy a történész nézi a forrásokat, vagy frusztráltan a napi problémák miatt, mint a lincselő tömeg? Vajon mi átgondolt opciók közül választunk négy évente, vagy de facto kecskét áldozunk, amiért még mindig nem vagyunk Ausztria? Aztán meg siránkozunk, hogy csak olyan emberek jelentkeznek vezető szerepre (ebből lesz a bűnbak), aki nem nagyon szokott szorongást érezni (azaz jó eséllyel pszichopata). Ez a téma sajnos a vágóasztalon végezte.

A harmadik árulás-értelmezés azért megmaradt. Eszerint az ember akkor lehet áruló, ha a felvilágosodás filozófusaihoz hasonlóan feltételezzük, hogy van valamilyen szerződés az emberek között, és ezt megszegi. A Szerződés-modellel gyakran szoktam traktálni a klienseimet és kollégáimat, igazából a szakmai gondolkodásom egyik alapja. E szerint nem random módon kerülünk bele random helyzetekbe random emberekkel, hanem valamilyen ágencia irányítja a folyamatokat. Az lehet, hogy nem tudatos. Sok szerződést igazából metakommunikatív úton kötünk meg, és csak vélelmezzük a részleteit. A társadalmi szerződést pedig nem is kötjük meg igazából, csak elfogadjuk a többi Szülői tartalommal együtt. Gondoltam is rá, hogy egy kicsit nyomás alá helyezem azokat a köztes hiedelmeket, hogy hűséggel tartozunk egymásnak, csak mert kb. egy helyre születtünk. Szerintem érdekes volna beszélni róla, hogy racionális megközelítésből mitől lesz valaki polgártárs, honfitárs, mitől lesz egy hely haza, de erre végképp nem volt idő, úgyhogy a közönségre jutott, hogy ennek a határairól nyilatkozzon. Szegény Szijjártó bőséggel kapta az ívet tőlük, el is ment inkább a BYD-hoz bánatában.

Igazából részemről az akart lenni az üzenet, hogy jó, ha az ember tudatos a szerződései terén, és képes vállalni a felelősséget értük. Ugyanígy, elvárja ezt a másik féltől is, azért, hogy rendezett legyen az együttműködés, nem azért, hogy adott alkalommal legyen lehetőség megóvni az egóját egy kis bűnbakképzést bevetve.

Ez a téma sem volt teljesen hideg hívás, egy-két bejegyzésben már a blogon is megjelentek a gondolatok, néhol részletesebben is:

• A pszichológiai szerződések terén lényegében a teljes 2024-es évadot ajánlhatnám, mivel ott kvázi tervezetten többet foglalkoztam a témával. Ám ha konkrét cikkekről van szó, akkor ajánlanám az elsőt, amiben bővebben foglalkoztam vele, ez pedig a Búcsú a fegyverektől című írás. Bónuszként az ilyen mikro-árulásokat is meg lehet érteni belőle: sok rendszerünk nem azért diszfunkciós, mert van egy nagy áruló benne, hanem mert összeadódik sok kicsi gyarlóság. A másik szerződéses cikk a Tedd félre a kószát, ami arra az esetre szól, ha tudatosan irányítani akarod a szerződésed. Itt a konkrét példa a "hogyan ne rontsuk el a karácsonyi vacsorát" volt, de az elv bárhol működik. Az utolsó cikk a 2024-es évad összefoglalója, amelyben megjelenik a szerződéses logikához jól kapcsolható jéghegy-hasonlat a coaching-képzésről, illetve jobban ki van fejtve, hogyan befolyásolhatják ezt a rendszert a fent is említett köztes hiedelmek.
• Egy bejegyzést külön kiemelnék a szerződéses témából, mégpedig a Hűség címűt. Ebben valahol benne van, hogy mely pszichés tényezőkhöz köthető a társadalmi szerződés, illetve felmerül, hogy ez a szerződés sokkal bonyolultabb néha, mint gondolnánk. Példaként azok a '48-as tisztek jelennek meg a végén, akik úgymond elárulták az osztrákokat, és a magyarok oldalára álltak. Spoiler: szerintük mindenki más volt az áruló.
• Társadalmi szerződést mindenhol lehet találni, ha keresünk. Az Of wolf and man című bejegyzés azt meséli el, hogyan találtam rá a munkahelyen, a koncerteken és a Szarvasra vezető vonaton.
• Felelősségvállalás témában kicsit nehezebb konkrét cikkeket ajánlani: ha úgy vesszük, a pszichológiában minden harmadik üzenet erről szól, ha szigorúbban vesszük, szinte egyik sem. A pár sorral feljebb ajánlott Búcsú a fegyverektől is valahol a felelősségről, illetve annak hárításáról szól. Filozofikusabb oldalról közelít A Ring határozza meg a tudatot vívós bejegyzéssorozat 2. része a szabad akarat vs sémák hatalmat témában. A régebbi, iskolapszichológusként írt írások közül releváns lehet az Egyensúly, ami inkább Szülői perspektívából közelít, és a Lázadás, ami inkább Gyermekiből.

Generációk és tapasztalataik

Ez a téma az április kormány - illetve sokat szerinti rendszer - váltás után merült fel. Itt már az alapkoncepció kidolgozásában is szerepem volt. Ennek megfelelően egy kicsit túl is lett töltve a dolog, amit szerencsére később sikerült szálkásítani. Most azonban nem akadályozza semmi, hogy megosszam az eredeti kérdéskört!

Árpi eredeti felvetése abból fakadt, hogy a parlamenti választás rengeteg konfliktust forgatott ki a földből. Ezek közül az egyik törésvonal a generációk között húzódott meg: a nagyszülők és unokák teljesen idiótának és/vagy romlottnak látták egymást, és vad dühöngés közepette megszakították a kapcsolatot a politikai ellentétek miatt.

Árpi úgy volt vele, hogy ha tartjuk magunkat az én oké vagyok, te oké vagy kiindulási ponthoz, azaz mindenki normális, akkor vajon milyen magyarázatok lehetnek erre a jelenségre? Miben különböznek ennyire a generációk?

Kézenfekvő lenne erről egy ún. generációkutatót kérdezni, de asszem ilyen nem volt a networkben. Részemről nagyon nem is forszíroztam a dolgot, mert jónéhány generációkutatós írásban meg sem tudják különböztetni a generációs sajátosságokat és az életkori sajátosságokat.

Számos tényező van, ami meghatároz egy nemzedéket. Minket most a külső determinánsok érdekelnek, amelyek szintén hosszú listán férnének el - amikor beléptem az ötletelésbe, három szempontot dobtam be:

• Kohorsz-hatás: a kohorsz esetünkben az a nagyjából homogén csoport, amit egy sajátos hatás ért, és feltételezzük, hogy ez a hatás megkülönbözteti majd őket más csoportoktól. Ilyen hatás lehet mondjuk a '56, a berlini fal leomlása, a Covid-lezárás, vagy hogy megszakították a Kacsa meséket Antall József halálakor. Minden generációt más-más történelmi behatások érnek, ezért feltételezhető, hogy ezek különböző formára gyúrják majd őket.
• Azonban a generációk kommunikálnak egymással, olyannyira, hogy az értékeiket, módszereiket, nehézségeiket is képesek örökíteni. Ezt nevezik transzgenerációs hatásnak, ami a Sorskönyvben olvasottak szerint nagyszülő szintig, tehát három generáción át gyönyörűen követhető. Tehát bár az én generációmra közvetlenül nem lehet hatással a II. magyar hadsereg pusztulása, transzgenerációs folyamatokon keresztül mégis ott van a pszichénkben, révén nagyapánk viszont ott volt. 
• A másik módosító tényező a szociológiai kategória. A sorkatonaság kivezetése például férfit és nőt is érint, de eltérő módon. Hasonlóképp eltérő élményekkel néz szembe vidéki és fővárosi, vallásos és nem vallásos, középosztály és munkás, stb. Ez egyébként magától fel is jött a beszélgetés végén: nyitottak lesznek-e valaha a 60+ korúak a pszichológiára? Nos, némelyik oly mértékben, hogy talán eredeti nyelven olvasta Freudot. Régen is volt értelmiség, az igaz, hogy kisebb létszámban. A dolgozó rétegnek valóban kultúridegen ez a dolog, de nem azért, mert öreg, hanem mert ennyi lehetősége volt tanulni.

Ezt a 3D modellt lehet még bonyolítani. A sorskönyvet három generációban lehet értelmezni, úgyhogy az volt az elképzelésem, hogy kitalálunk egy családot: a legifjabb most 26, és nagyon örül a kormányváltásnak, az apja 56, aki szkeptikusabb, és van nagyfater, akinek az altatója a Kitörés lármája volt - ő már siratja az országot. Így 3 embert kellett volna átbeszélni 3 szempontból bruttó 1,5 óra alatt. Nem is értem, hogy miért vetettük el az ötletet...

Végül a közönség kapta a lehetőséget, hogy felépítse a hetvenes és kétezres évek szülötteinek világát, hozzászólásokon keresztül. Nagy hirtelen nem sikerült sokat forgatni a fejemben a faktorokat, így arra a nem egészen szilárd megállapításra jutottam, hogy a generációs nehézségek is olyanok, mint a vers: rímelnek. Akik átvészelték a szocializmus összeomlását, és megvetették a lábukat vállalkozóként, nem vetettek véget a bizonytalanságnak. Az ő leszármazottaik most azzal néznek szembe, hogy a szorgalmas munka értékét veszti, és celebként meg influenszerként számíthat az ember sikerre.

Talán ezt a felismerést lehetne hasznosítani az utolsó kérdésnél, ami arról szólt, hogyan lehetne újra felépíteni a kommunikációs hidakat? Úgy tűnik, hogy más körülmények között ugyan, de hasonló természetű szorongások bukkannak fel minden nemzedék életében: ez egy lehetőség arra, hogy kérdezzünk az idősebbektől - és megértsük a fiatalabbakat, mielőtt még kioktatnánk őket.

Terveztem még szólni róla, hogy ebből a párbeszédből hagyjuk ki a pszichologizálást, mivel a többség azt sokkal agresszívabban csinálja, mint amit egy kapcsolat elbír. Ám nem tettem erre olyan nagy hangsúlyt végül, mivel beszélgetőtársam, a XX. század történelmét kutató Zsuzsa családterapeutákat megszégyenítő bölcsességgel magyarázta el, hogyan szólítható meg a nagymama, ha épp közeledni akarnánk hozzá. Ez végülis többet ért, mint egy újabb oktatás az age-izmusról...

Ezt az alkalmat egy picit láthatóbban hirdettem az oldalamon, még pár bejegyzést is belinkeltem hozzá. Persze még utána is jutottak eszembe releváns tartalmak, úgyhogy van itt egy szép kis lista:

• Milyen tényezők határozzák meg egy generáció, illetve egyetlen személy életét? Ezekről a determinánsokról írt Super a Diadalív-modellben, amiről először a Te az orrodig sem látsz című bejegyzésben meséltem, később a saját karrierem tíz évét elemző Confessióban.
• A transzgenerációs hatásokhoz egyrészt sorskönyvi mátrixot ajánlanám, ami Az agresszív kismalac gyereket nevel bejegyzésben található, valamint az erdélyi úton inspirálódott várak és sémamódok írást, ami a sématerápia transzgenerációs használatáról hoz egy beszámolót.
• Kifejezetten jó szociológiai írásom nincs, csak néha megosztom, ahogy rácsodálkozom a világra. Leggyakrabban az Elveszett cirkáló című bejegyzést szoktam felhozni, ott talán még próbáltam Hankisstól is idézni. Ez egy népi/urbánus, vallásos/nem vallásos történet.
• A rendszerváltáskori karriertörésekről, elidegenedésről az Ember küzdj és bízva bízzál c. bejegyzésben írtam egy kicsit. Ez a dolgozói, életvezetői szerepből közelíti meg a magyarokat.
• Bár azzal a szándékkal mentem, hogy ezúttal nem hagyom oltogatni az öregeket, nekem is megvannak a generációs konfliktusaim. Még az első Covid-lezáráskor írtam a Kaszálást, ami arról szólt, hogy a megcsontosodott vezetői készségek miatt az idősebb generáció képtelen lesz adekvát módon reagálni az akkori változásokra, így ha őket nem is, a karrierjüket tényleg kinyírja a járvány. Egy kicsit sztereotip levezetések vannak benne. Szakmailag igényesebb a helyzetfüggő vezetéssel egybekötött második része, cserébe a generációs feszültséget egy kicsit halványabban hoztam be. A Brexit alkalmából írt Behódolás című bejegyzésben viszont nagyon szépen megjelenik a nemzedékek közti ellentét, hozzá téve, hogy a végén azért igyekeztem több szempontból nézni a problémát, és felvázolni, hogy az integrációs krízis kihívás egyéni és társadalmi szinten is.

Retro

Még javában dolgoztunk ezeken a beszélgetéseken, amikor eldőlt, hogy ez az összegző bejegyzés lesz az, ami számomra zárja a projektet. Őszintén szólva nem is gondoltam volna, hogy még ennyit tudok írni róla. Nagyon sok gondolat fogalmazódott meg a készüléskor, így utólag is. Valószínűleg a többiek is nagyon komolyan vették a saját részüket, adásonként mindenki. Nagyon jó intellektuális élmény volt szereplőként és résztvevőként is jelen lenni ebben a félévben. Most, hogy visszaolvastam a 2022-es karrieres összegzésemet, látom, hogy micsoda lehetőség volt ez: régóta töprengtem már rajta, hogy lehetne társadalmi témákban megvillantani a szakmai tudásomat, úgy, hogy hitelesnek érezzem magam. Azt hiszem, ez végre sikerült!

Ah, természetesen nem csak az alkalmakhoz, hanem a bevezetőhöz is vannak további javaslatok:

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A kognitív-témához ezeket ajánlom:
• A legutóbbi írás az érettséggel kapcsolatos hiedelmekről szól. Ha ez a szint érdekel, ajánlom az Éretlenségit! Ezzel egy fejezetben volt szó a driverekről is, úgyhogy belinkelném az eddigi legrészletesebb írást a témában. A kínvallatás előírásokkal a Légy tökéletes üzenettel járó gyötrelmeket karikírozza.
• Ha egy szinttel mélyebbre, a sémák világába mennél, akkor az itt bemutatott kudarcra ítéltség kapcsán készült egy írás, Yoda, a sématerapeuta címen.
• Hogyan torzulhat a valóság? Egyrészt, a hiedelmek negatív automatikus gondolatok formájában ténylegesen megjelennek a gondolataink közt. A Helytartó sématerápiás levezetésben íródott, de ha érted a fent leírt logikát, nem nehéz megtalálni benne a mostani levezetést. Jól kapcsolódik a "ne higgy el mindent, amit gondolsz" elvhez.
• A történelemoktatás szerepet ebben a bejegyzésben, illetve még az Ingában indult beszélgetésben is megjelent. Mitől lesz az oktatás hiteles? Milyen funkciót lát el ténylegesen?
• Hitelminősítés: egy régi bejegyzés, még a sulis időmből, ami Sanyi kollégám küzdelmein keresztül mutatja be a kogníció működését, a kognitív fösvénységet, a tanári szerep intellektuális hitelességét. Ő amúgy természettudománnyal dolgozik, de az ő kérdései alighanem minden tantárgynál relevánsak.
• Az egyetem, mint agymosoda: a Kulturkampfwagen bejegyzés arról szól, hogy mennyire nehéz kihagyni a hiedelmeidet a tananyagodból, és hogy mennyire árgus szemekkel figyelik ezt azok, akik másféle hiedelmeket szeretnének elültetni a hallgatók fejében. A 21-es zászlóalj pedig arról szól, hogy a személyes és szakmai hiedelmek keveredése magától is megtörténik, és talán pont attól lenne minőségi az oktatás, ha megtanulnák az embereket ezeket elkülöníteni. Mint ahogy most Szabolcs demonstrálta az utolsó alkalmon.
• Az utolsó releváns történet mutatja be a legjobban, hogy a történelemoktatásban nem babra megy a játék. Az itt fekszünk, vándor című írás talán kicsit túl sok mindenről is szól, a mi szempontunkból az eleje a lényeges: azok a tények és hiedelmek, amelyek az oktatás során helyet kapnak az ember fejében, nem pusztán tárgyi tudást jelentenek majd a jövőben, hanem polgári szerepvállalást, emberi erőforrást, egyes esetekben életet vagy halált is.