Elveszett cirkáló

Ennek a bejegyzésnek nem tudnám pontosan definiálni a mondanivalóját, azt hiszem, nem is igazán pszichológiai, mint inkább szociológiai a témája. A leginkább releváns, általam ismert elmélet Super Diadalív-modellje, amit tavaly írtam le nemzeti identitásom alakulása fölötti töprengésem alkalmából.

Azt hiszem, találtam példákat, amelyekkel színesíteni lehet még a teóriát.

A modell arról szól, hogy az egyénnek élete végéig tartó törekvése a tulajdonságaiból, motivációiból származó egyéni céljait a környezet távoli és közeli determinánsaival. Közeli determináns az, amellyel az egyén érintkezik, kölcsönhatásba kerül, a távoli pedig az, amire időnként már nem is gondolunk: geopolitikai helyzet, történelmi kontextus, stb.

Ha jól emlékszem, karácsonyra kaptam a Hankiss-könyvet, amit mostanában olvasok, meg folyamatosan forr a világ bús tengere is, szóval bőven akad lehetőség a két éve még "kondás legszennyesebb inge effektusként" leírt jelenség tanulmányozására is.

Hankiss könyve '82-es, öregebb, mint én vagyok. Az eddig olvasott fejezetek alapján az egyén és determinánsok kapcsolódása, a diadalív felépítése nem ment akkoriban valami jól az embereknek. A napokban tapasztaltak alapján még mindig van min rágódni, ha a kultúránk fejlesztése merül fel témaként.

"Bújt az üldözött s felé

Kard nyúl barlangjában,

Szerte nézett, s nem lelé

Honját a hazában,

Bércre hág, és völgybe száll,

Bú s kétség mellette"

 Kölcsey Ferenc: Himnusz (részlet)

Jézus, Karcsi!

Van egy Facebook-csoport, ahol pszichológusok közvetítenek egymás közt munkát, klienseket. Hasznos kis oldal, segít, hogy a szolgáltatást igénybe vevő a hozzá leginkább passzoló szakemberhez jusson.

Egy napon újabb megkeresés jelent meg: valaki pszichológust keres, és fontos, hogy az illető vallásos legyen. Ilyenkor beindul az agykerék, hogy vajon miért olyan fontos az? Nem olyan ciki bevallani neki, hogy igazából az ördögűzéssel próbálkoztak először (igaz történet)? Nos, talán nem kell ilyen messzire menni. Feltételezem, az illető úgy véli, hogy csak egy olyan ember képes megérteni őt, aki ugyanúgy látja a világot, mint ő. Vagy csak olyan emberben képes megbízni, aki olyan mint ő. Persze, mélyebben belegondolva, ennyire nem korlátolt a vágya: a vallás végül is a lélekkel foglalkozik, van egy sajátos értelmezése a lélekre, és ami azt illeti, nem sok köze van a természettudományokhoz (a pszichológia viszont időnként próbál bejutni a természettudományok panteonjába /ismervén a szó jelentését, ez így egész vicces/, változó sikerrel). Nyilván az illető nem azért akar pszichológushoz járni, hogy aztán filozófiai vitába szálljon az én-koncepciókról.

Már le is zártam magamban az eszmefuttatást, amikor jött egy komment, ami egyszerre volt szellemesen provokatív, igazi trollhoz méltó, és hírnöke egy új világnak. Azt kérdi valaki: "milyen vallású"? Elsőre azt gondoltam, hogy a katolikus vs. református tengelyen kell elhelyezni a keresett szakembert, majd eszembe jutott, hogy a kérdés értelmezhető a kereszténységen kívül is. Belegondoltam, hogy a szakembert kereső mennyire megsértődhetne egy ilyen kérdés hallatán, holott manapság a buddhista, muszlim, hindu ember is ugyanúgy vallásos, mint ő. Számunkra, ateistáknak ők ugyanabba a kategóriába tartozhatnak, és nem szükségképpen foglalkozunk a kategórián belüli elkülönülésekkel, míg számukra éppen ezek az elkülönülések adják a világ szerkezetét.

Most vannak ezek a vasárnapi boltbezárások, amik nem keltettek éppen osztatlan lelkesedést az ismerőseim körében. Egyik haverom - nem mentesen az indulatoktól - a kormány névben keresztényebb pártját okolja a számára igencsak kényelmetlen változás miatt, így elég neki két logikai lépés, hogy valláskritikussá váljon. Ő úgy érzi, hogy rá akarják erőltetni a vallásosságot, a vallásos időbeosztást. Alapvetően inkább konzervatív, így a kognitív disszonanciát az alábbi okfejtéssel oldotta fel: "én nem vagyok keresztényellenes, tőlem nyugodtan lehet valaki olyan vallásos, amilyen csak akar, csak otthon, a négy fal között". Meg se próbáltam visszafojtani a hahotázásomat, hiszen már hallottam ezt a mondatot, csak épp nem a vallással, hanem a szexuális orientációval kapcsolatban.

Itt, a fővárosban tehát úgy tűnik, hogy ha valaki keresztény, már nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy ő van többségben, és a többiek deviánsok. Már ő is egy kisebbség része, és a rezervátumát meg kell ossza más vallásokkal. A rezervátumban még valóban többségben van, hiszen úgy ezer évvel korábban jött ide, de ha kilép a társadalomba, oka van a bizonytalanságra.

De vajon mit kezd ezzel a bizonytalansággal? Elidegenedik a világtól, elkezdi a "manapság", "ezek a mai fiatalok", "ez a romlott világ" szöveget, visszahúzódik a saját kis világába, ahol nem kell hallgatnia a blaszfémiát, izolálódik, megkeseredik, megsértődik, ellenséges lesz? Lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert a saját kis világán belül akar csak mozogni, és reménykedik, hogy majd közösen ítélkezhetnek az erkölcstelen világgal szemben, amit tönkreteszi a családokat. De az is lehet, hogy azért keres vallásos pszichológust, mert tudni akarja, hogyan lehet ezzel a változással megküzdeni úgy, hogy az ember a nagy világ része maradjon, és jól érezze magát benne.

Ez attól függhet, hogy normatív vagy informatív identitásstílusa van-e. Erről írtam szintúgy két éve, és érdekes módon akkor is a hittel volt kapcsolatos az elmélkedés. A normatív identitásstílus nem tud mit kezdeni azzal, hogy a világ nem kötődik, és nem is akar kötődni ahhoz az értékrendhez, amelyben felnőtt. Az ő személyisége merev, sérülékeny, és mint sejthetjük, ez a frusztráció agresszióhoz fog vezetni. Még ha nem is megy el lövöldözni a lelki mocskot árasztó médiára, feltehetően nem ő lesz a legkellemesebb ember azok számára, akik ismerik, de nem vallanak vele azonos nézeteket. Az informatív stílusú egyén megvizsgálja a világot, és keres magának egy helyet, ha szükséges, akkor újat, és él szépen tovább. Gondolom, ő oda fog eljutni a végén, hogy a hite nem sérül attól, hogy mások nem osztják, amúgy meg ha ott van neki egy szuperlény, akkor a mi mocskolódásunk egyenesen bagatell az ő szempontjából.

Az eltűnt idő nyomában

Nemrégiben előadást tartottam egy vidéki egyetem hallgatóinak, ami miatt le kellett utaznom erre az egyetemre. Kelet-magyarországi utazásom ráébresztett, hogy jómagam is rezervátumban élet, melyet úgy hívnak, Budapest. Ebben a rezervátumban vannak azok, akik gyakran mondják, hogy "Európa", meg "fejlődés", bejárták a világot, ahol vagy "minden jobb volt", vagy "jaj de jó, hogy mi Európában élünk", de a világból is igazából csak a nagyvárosokat látták. Nagyjából olyan eltérő a világról alkotott képük a rezervátumon kívüliekétől, mint a GSG-9-nek és nagyanyámnak a csirkékről.

A gyanú akkor ébredt bennem, amikor a vonatom pár perc késéssel futott be Mezőtúrra, ahol el kellett érnem a pár perc szűkére szabott csatlakozást. A másik vonat, amely tovább vitt volna, egyből kilőtt az állomásról, amint a miénk megállt. Gondolom, mondták a vezetőnek, hogy meg kell várnia a pesti vonatot, ő meg is tette; de azt már senki nem mondta, hogy esetleg valaki át akar majd szállni, úgyhogy amint megcselekedte, amit megkövetelt a haza, ment a dolgára. Egy kicsit káromkodtam, de még nem húztam fel magam, mert másfél óra előnyben voltam. Budapesten nincs olyan közlekedési probléma, amit ne lehetne megoldani ennyi idő alatt. 

Mezőtúron van. A következő vonat két óra múlva indult. Megkérdeztem a pénztárnál a hölgyet, hogy van-e esetleg busz. Mondta, hogy ő nem tudja, de fél órára van innen az állomás, ott, a benzinkútnál. Bár Mezőtúr mostanában bekerült az újságokba, nem a benzinkút miatt, úgyhogy a GPS-re kellett hagyatkoznom a túrán. Az állomáson elmondták, hogy tíz perce ment el a busz, a következő két és fél óra múlva fog, sokat nem tudnak mondani, mert nem is az ő buszuk, hanem a borsodiaké. Ekkor elhatároztam, hogy stoppolok. Megnéztem, hogy hol van az az út, ami az én célom felé visz, és megpróbáltam leinteni valakit. Főleg biciklisek jöttek, de előbb-utóbb autósok is elhúztak mellettem. Végül egy biciklis odatekert mellém, és megkérdezte tőlem, merre tartok. Miután megosztottam vele a célom, csak kedélyesen legyintett, hogy nem érdemes próbálkozzak, mert komp hiányában az út márciusig járhatatlan.

Ekkor született meg bennem az az érzés, hogy lejöttem a térképről, és valami fantasy-ba kerültem. Már vártam, hogy azt mondja, "régen én is kalandozó voltam, mint te, de aztán kaptam egy nyilat a térdembe".

Visszakullogtam a vasútállomásra a kihalt utcákon, magamban mindenki anyját szidva, akinek sejtelmem szerint köze lehet a közlekedéshez. A következő vonatnál már fél órával korábban ott voltam, és a peronról figyeltem az alvó masinisztát, hogy véletlenül se hagyjon itt, ha véletlenül felébred. A csend súlyosan telepedett ránk, nagyjából úgy, mint egy westernben, párbaj előtt. A feszültség tovább fokozódott, amikor az interneten kiírt indulás és a tényleges indulás valahogy nem akarták megtalálni egymást. A vonat elméletben már egy-két perce robogott, amikor a kalauz még mindig a peronon beszélgetett pár helybélivel. Úgy öt perccel az elméleti start után szállt fel az utasok 70%-a, a jelek szerint egyszerűen csak megkérték a kalauzt, hogy várja már meg, amíg elszívják a cigit. 

Nincs wifi, beszélgessetek!

Ahogy a menet közben néztem a nevesincs falvakat, azon töprengtem, hogy errefelé másféle erők mozgatják a dolgokat, mint ott, ahonnan jövök. Itt a személyes ismertség sokkal többet nyom a latba, mint valami száz kilométerről megtervezett menetrend. És eszerint is alakul az időbeosztás: senki nem volt ideges amiatt, mert elkéstem. Gondoltam rá, hogy a nagy, angolból átfordított előadásanyagommal olyan leszek majd, mint a középkori térítők, de erről szó sem volt. A hallgatók ugyanahhoz a generációhoz tartoznak, mint én, egy különbséggel: ők valahogy jobban szeretik az életet, van idejük a barátaikra, és mire annyi idősek lesznek, mint én, már két gyerek szülei akarnak lenni.

Idegen

Tavaly márciusban gondolkodtam olyan dolgokon, hogy a nyugati kultúra elterjedése segít-e nekünk a természetes fejlődésben? Ha az én generációmat olyan információk határozzák meg, amelyek nem az itteni környezetben evolválódtak, képesek leszünk-e a helyi problémákra reagálni, egyáltalán felismerni őket? A kommentekben ezen jól el is vitatkoztunk Schundi barátommal, aki szerint '89 után totál megváltozott a társadalom szerveződése, és azok, akik a rendszerváltás után nőttek fel, országhatárok és nyelvi korlátok ellenére is közelebb érzik magukat egymáshoz, mint azokhoz, akiktől csak egy határ választja el őket: az idő.

Rájöttem, hogy igaza van: amikor a pályaválasztásról és életvezetési kompetenciákról írtam, hivatkoztam is egy longitudinális kutatásra, melynek alanyait teljesen megborította a rendszerváltás. Csak igen nehezen tudtak alkalmazkodni az új világhoz. Az alanyok ahhoz a generációhoz tartoztak, amelyik minket felnevelt. Ez a generáció idegen az új világban, és azok is, akik normatív identitásstílust alkalmazva az ő megoldásaikat, értékeiket, hitvilágukat próbálják alkalmazni a mai világban.

Mi meg idegenek vagyunk az országban. Az információk elérhetősége segít abban, hogy megnézzük a menetrendeket, anyagot gyűjtsünk a szakdolgozathoz, állást keressünk; szóval utána járjunk bárminek anélkül, hogy akár egyetlen élő személlyel beszélni kelljen. Csakhogy ez az információgyűjtés nem feltétlen informatív stílus. Az informatív stílus azt jelenti, hogy az ember hajlandó megváltoztatni a világképét, ha kell, és kapcsolódik a környezetéhez vele, nem izolálódik. A nyugathoz való igazodás ugyanúgy lehet normatív stílus (lám, valamit azért mégiscsak eltanultunk!), csak épp a referenciapont más.

Szóval most van két normatív stílusú generáció egymás mellett, amelyek nem tudnak mit kezdeni egymással; egyik a "múltat" tekinti referenciapontnak, a másik a "jövőt", az egyik "kelet" felé nyit,  másik "nyugat felé". És közben idegennek érzik magukat, így rezervátumokba húzódnak vissza, már ha itt maradnak egyáltalán.

Ezen elmélkedtem, amikor egy olyan szociológiai könyv igazát ismertem fel, amely idősebb, mint én vagyok.