A ring határozza meg a tudatot 2 - Szabadság és sémák

Ennek a résznek az a kulcskérdése, hogy mennyiben irányítja a viselkedésed a szabad akarat, és mennyiben a túlélő módod, és mire kell odafigyelned, ha változtatni akarsz ezen az arányon?

Ez egy vívás+pszichológia bejegyzés (2. része) lesz, de szerintem annak is érdemes lehet elolvasni, akinek esze ágában sincs kardot fogni a kezébe. Minden, ami pszichés feladat a vívásban, a való életben is feladat. Ezért szeretem analógiaként használni, szintén ez az oka annak, hogy lélektant viszek az edzésekre. Ezúttal az edzőtábori előadásaim lényegesebb gondolatait osztanám meg veletek; a helyzet megélése és a fejlődésed, a teljesítményed és a személyiséged közötti kapcsolatokról.

Mivel több előadás anyagát lehetetlennek tűnt emészthető mennyiségben megírni, 3 részre osztottam az eredeti bejegyzést. Ez a második, ami az egzisztenciális- és sématerápia perspektíváiból a kérdést, hogyan formál téged a ring, és hogyan formálod te azt?

Ha esetleg már az elején szeretnéd mindhárom harmadot megnyitni, ide kattintva találod az előző részt, ami narratív pszichológiai megközelítésből vezeti fel a témát (objektív vs szubjektív helyzetészlelés), és a harmadik, már konkrétabb témákkal (célkitűzés és viselkedésoptimalizálás) foglalkozó részt.

Eredetileg egyben írtam meg a szöveget, szóval valószínűleg úgy a legjobban érthető, ha követed a sorrendet, de reményeim szerint külön-külön is tudnak adni valamit.

Eddig odáig jutottunk, hogy a helyzetek nem objektívak, döntő jelentősége van a perspektívának, amiből rájuk tekintesz. Ennek hatása már közvetlenül a helyzetben érezhető.

Ez a rész arról szól, mennyire vagyunk kiszolgáltatva a körülmények által aktivált sémáinknak? Van-e autonómiánk, egyúttal felelősségünk abban a kérdésben, milyennek fogjuk fel a helyzetet? Milyen elvárások reálisak önmagunkkal szemben?

A korona súlya

„Az igazság – szeretet nélkül – kegyetlenség, a szeretet – igazság nélkül – rombol.”

Aquinói Szent Tamás

Hatásod van a ringre.
Hatásod van a ringgel kapcsolatos gondolatokra és érzésekre is.

Akkor ez azt jelenti, hogy neked hatással is kell lenni ezekre?

Számon lehet kérni rajtad a tudatfolyamataidat?

Kategorikus kijelentéseket nem mernék tenni ezügyben, ám ennél a témánál gyakran felmerülnek Yalom gondolatai a szabadságról és felelősségvállalásról.

Talán ez volt a legelvontabb rész, amit az Egzisztenciális pszichoterápiában olvastam.

Az volt a lényege, hogy ha az észlelési folyamatok, a jelentésadás egy szubjektív valóságot jelentenek, akkor tulajdonképpen te teremted meg a valóságot, kvázi a világot magadnak. Nincs másik ember, aki pontosan ugyanabban a világban élne, mint te, mert ezek a folyamatok mindenkiben másképp zajlanak le.

Te kreálod az élményt, te kreálod az értelmezést hozzá, te kreálod önmagad. 

Szabadon választhatsz a helyzet lehetséges értelmezési lehetőségei közül, választhatsz, hogy mi a lényege és mi nem.

A választás pedig automatikusan felelősségvállalást is jelent.

Yalom úgy fogalmaz a könyvében, hogy ez a felelősség nem morális jellegű. Nem az a kérdés, hogy jó vagy rossz ember vagy, hogy meg lehet-e téged ítélni a felelősség nevében?

Azt jelenti, hogy elismered, hogy az életed nem egy kényszerpályán halad, hanem a te döntéseidnek és nemdöntéseidnek a következménye.

Vegyünk egy példát! Egyedül élsz, kevés barátod van, nem bízol az emberekben. Ez lehet annak a következménye, hogy valaki bántott régen. Az egy kicsit forró vita lenne, hogy neked muszáj-e ezt traumaként felfogni (egyik szupervízióm egész meglepő dolgokat mondott erről), ergo felelősként kezelni a témában - de az már a te felelősséged, hogy kerestél-e terápiás segítséget traumádra. Hogy neked nincs pénzed? Igazából számos döntés következménye ez is: te döntöd el, mire mennyit költesz, mit és mennyit vagy hajlandó megtenni a bevételért. Vagy nem hiszel a terápiában? Te döntöd el, miben hiszel. Te döntöd el, hogy elfogadod-e azt a narratívát, hogy ez egy áltudomány. Te döntöd el, hogy kivételként vagy szabályként kezeled azt, ha találkozol esetleg egy kontár segítővel.

Te döntöd el azt is, hogyan reagálsz egy ilyen szembesítésre. Dönthetsz úgy, hogy a történet ágencia oldalára fókuszálsz, és téves stratégiai döntéseket látsz a történetben. És dönthetsz úgy is, hogy a történet karakter oldalára fókuszálsz, és szégyent érzel a hibák miatt.

Ez a kérdés, azaz hogy mit gondol az ember arról, ahogy a szabadságával élt, a szabadságszorongás gyökere. A gondolat, hogy csak rajtunk múlik a boldogságunk, roppant súllyal nehezedik ránk.

Ezzel a súllyal pedig muszáj valamilyen módon megküzdeni, Yalom levezetésében leginkább hárító mechanizmusokon keresztül.

E hárítások közül a legtipikusabb megoldás egy olyan narratíva teremtése, amely szerint valójában mégsem volt szabadságunk az ügyben.

Vannak olyan reáliák, amelyekhez alkalmazkodnunk kell.

A körülményekhez, a törvényekhez, a parancsokhoz, a csoport szavazataihoz, a kötelességekhez.

Valóban: a Yalom által megfogalmazott teremtő erő csak pszichológiailag értelmezhető, a terepet, amin mozognunk szükséges, nem változtatja meg.

Ámde mégis ott a csalás ebben a narratívában. Az "alkalmazkodni kell" ebben a történetben nem azt jelenti, hogy az egyén alkot egy stratégiát, amivel megpróbálja a legjobbat kihozni a kapott lapokból. Azt jelenti, hogy az egyén sodródik az árral, és nem lehet számon kérni rajta, hova viszi az.

Aki hallotta a tábori előadásomat, néhány vicc közepette kaphatott magyarázatot arra, hogy miért nem tartom egy jó narratívának azt, hogy "a lét határozza meg a tudatot". 

Abban lehet valami, hogy igazságtalan számon kérni az emberen azt, amit tanítottak neki.

Ám az nem ígérkezik jó iránynak, ha a tudatot a körülményeken keresztül akarjuk befolyásolni, fejleszteni, abban a hiszemben, hogy az ember nem ágens, hanem csak reagens.

Visszatérve a ringhez: ha a nálad nagyobb és erősebb ellenfelet látva az a valóságészlelésed, hogy esélyed se volt, és ez egy értelmetlen helyzet, az nem csak taktikai kiértékelés lehet. 

Meglehet, hogy objektív ténynek fogadod el a szubjektív észrevételeidet is.

Lehet egy kudarckerülő narratíva is, aminek az a funkciója, hogy hárítsd a felelősséget azért, amiért te nem mentél le annyit edzőterembe, nem gyakoroltad azokat a technikákat, amik segíthetnének, nem tanultál meg tanulni a vesztes párbajokból, és mégis beléptél ebbe a ringbe.

És amíg nem találod meg a saját ágenciádat ebben ringben, addig tényleg csak passzív elszenvedője lehetsz a helyzetnek: nem azért, mert kikapsz, hanem azért, mert semmit nem tudsz magaddal vinni belőle, ami közelebb vihet a céljaidhoz.

Dogfight

Hatásod van a ringre. Hatásod van a fejedben lezajló folyamatokra. És nincs kire fogni ezeknek a folyamatoknak az eredményét, mert a te döntésed, hogy megragadod-e ezt a lehetőséget.

Azért ezzel a szabadsággal és felelősséggel némely pontokon meggyűlik a bajom: egyrészt lehet arra is használni, hogy invalidáljuk az emberi szenvedést, másrészt mintha már az omnipotencia szintjéig erősítené az ember autonómia törekvéseit. 

Még vívásban is vakarja a fejét az ember, ahogy próbálja gyakorlatban elhelyezni ezeket a gondolatokat, hát még akkor, amikor pszichológiai segítséget próbál nyújtani! Különös tekintettel arra, hogy a modern pszichológia is másképp írja le az emberi működést.

Yalom az egzisztencialista filozófiára alapozta a gondolatait. A filozófia könnyű helyzetben van: csak lebeg az éterben, nem kötődik az anyaghoz.

A pszichológia ellenben olyasmit vizsgál, amelynek egy része konkrétan a hús és vér anyagi valóságából következik. Az ő esetében kevés, hogy bedobja a szabadság, akarat elvont fogalmait, hiszen tisztában van vele, hogy az idegrendszer jó részében ezek a dolgok egyszerűen értelmezhetetlenek.

Ha az ember győzni akar abban a ringben, akkor nem teheti meg, hogy ne vegye számba a testi folyamatait.

Ilyen testi folyamat például az, hogy a pszichés működés egy része az agy primitívebb területeihez kötődik. Sématerápiából ugyanis azt tanultuk, hogy a maladaptív sémáink (pl. "senki se szeret", "nem fog sikerülni semmi", "nem vagyok elég jó", "nekem mindent szabad") kialakulásában nagy szerepet játszik az amygdala, ami jobban kötődik a túléléshez és a vészreakciókhoz, mint a lét elviselhetetlen könnyűsége fölötti merengéshez. 

Amikor ezeket a sémákat a helyzet triggereli, a vészreakciók valamelyikével fogunk majd reagálni.

Arról talán lehet elmélkedni, hogy a "helyzet" leképzésében mégiscsak van valami személyes felelősségünk (noha, ahogy korábban írtam, az észlelési folyamatok nem tudatosak, csak a jelentésadás), de a vészreakció inkább reflex-szerű. Azért se nagyon lehet felelősséget vállalni, hogy behunyod a szemed, ha felé kap valaki.

Asszem akkor sikerült kibékíteni a felelősségvállalással kapcsolatos megközelítéseket, amikor valamilyen indíttatásból megnéztem a Top Gun filmet. Ez a film látványos légiharcokkal szórakoztatja a közönséget, melyekről a szakemberek váltig állítják, hogy teljesen irreálisak.

A repülős filmekben ugyanis a modern gépek is közelharcban hajkurásszák egymást, a pilóták meg kiabálva forgatják a fejüket, hogy észrevegyék a körülöttük cikázó ellenséges repülőket. Ez az, amit dogfightnak neveznek. És amennyiben helyesen idézem fel a témába vágó olvasmányaimat, a dogfight valójában nem jellemző a légiharcra az I. világháború óta.

Ezt valószínűleg a filmesek is tudják, azonban dramaturgiailag mégis jobban néz ki egy ilyen jelenet, mint hogy a gépek kilométerekről lövik egymást rakétákkal, ahogy manapság szokás.

Valószínűleg ezzel analóg a felelősségvállalással kapcsolatos tévedések alapja is.

Az emberek szeretik a drámát, és azt is szeretik, amikor a történetük hőse egyenes gerinccel a félelmei, dühe és bánata szemébe néz, uralkodik magán, és megtagadja azt a viselkedést, ami felé ezek az érzelmek sodorják. Például amikor a kétméteres vívótárs lerohanja őket, akkor nem zsigerből reagálnak, hanem elkezdik magukban a "félelem az elme gyilkosa" kántálást, vagy gyorsan letolnak egy autogén tréninget, esetleg merítenek a szent akaraterőből.

Ám ez a fajta jelenet nagyjából úgy aránylik a valódi pszichés működéshez, mint a Top Gun a modern légiharchoz.

A valóságban alighanem a "felelősségvállalás" az a kategória, ami a légiharcban a "rakétatávolság". Van abban felelősséged, hogy milyen célokat tűzöl ki, milyen narratívákat alakítasz ki, milyen szokásokat erősítesz meg. Használd csak bátran a homloklebenyedet és a Felnőtt énállapotodat!

A "dogfight" távolság az a helyzet, amikor a stratégiád csődöt mondott, és a sémáid bekapcsolnak. Ebben a helyzetben igen nehéz visszanyerni a higgadtságot és tudatosságot. Itt az agyadnak az a része adja az ütemet, ami fenyegetést él meg, és arra motivált, hogy az itt-és-mostból valahogy ki tudjon keveredni. Ami itt van, az nem a szabad akaratod.
(Ettől persze még nincs biankó csekked felelősségvállalás témában, hozzátéve, a kifejezés nem pontosan ugyanazt jelenti szociális és egzisztenciális értelemben)

Összefoglalva, ha sikeres akarsz lenni a ringben, akkor el kell fogadnod, hogy az éned egy része elszabadult hajóágyúként fog működni, ha beindítja valami. 

"A hajóágyút úgy lehet rögzíteni", ha az ember önismeretet szerez, és tréningezi magát arra, hogy a szabad akaratánál, azaz Felnőtt módjánál legyen a kezdeményezés a többi móddal szemben.

Ezt pedig késő már elkezdeni akkor, amikor épp tisztelegtek párbaj előtt.

Tovább is van!

Egyrészt ennek a gondolatmenetnek van folytatása: hol a helye a filozófiának és séma-tudatosságnak valós körülmények között? Hogyan befolyásolják a céljaidat? Miképp jelennek meg a szokásaidban? Hol az autonómia helye, és hol az automatizmusé?

Másrészt a vívók kaptak egy kis munkalapot is az előadás mellé. Ezt ide nem tudom mellékelni, de ha érdekel a házi feladat, akkor a következő kérdéseken érdemes elgondolkodnod:

Mutasd be egy "üzemmódodat", ami problémát jelent, és egyet, amiben a legjobb önmagad vagy!

• Milyen viselkedés jellemzi?
• Mi aktiválja? Mikor szokott megjelenni?
• Milyen gondolatok jelennek meg benned közben?
• Milyen érzések jelennek benned?
• Milyen aktivációs szint jellemzi? Pont jó? Vagy túlpörögtél, esetleg lemerültél?
• Mi lehet ennek a viselkedésnek az eredeti célja? Mire van szükséged?
• Milyen énállapotban lehetsz ilyenkor? (Gyermek, Felnőtt, Szülő + Megküzdő)
• Milyen nevet adnál ennek az "üzemmódnak"?
• Válaszd ki ezek közül, amit a leghasznosabbnak érzel! Ebből a nézőpontból nézve...
• ...milyennek látod magad ebben a történetben? Milyen tulajdonságaid, konfliktusaid, erősségeid és gyengéid jelennek meg?
• ...hogyan formálod ezt a történetet? Mire van szükséged, mi a célod, mit teszel és nem teszel meg?

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Ennek a cikknek van egy első része, ami a narratív pozíció fontosságáról szól, és egy harmadik, ami próbálja aprópénzre váltani ezeket a gondolatokat, és a narratíva célkitűzés és szokások kialakítása terén érezhető szerepét helyezi a középpontba.
• A sémamódokról szóló bejegyzésekből néhány:
• Dark side of the Moon: ez is egy vívós bejegyzés, csak a nyári edzőtáborból, nem az ősziből. Itt is van egy Yalom és sémák crossover, csak itt nem a szabadságszorongás a téma, hanem a halálszorongás.
• Útinapló vol.5: a megküzdő módokról illetve azok transzgenerációs hátteréről a legalaposabb írásom az idei erdélyi utazás által ihletett mű, ahol a várakat használtam analógiaként.
• Minek jársz terápiába? Ez volt az első bejegyzés, ahol nem csak az "éppen ilyenekről olvasok" említésként hoztam be a sématerápiát, hanem tudományos koncepcióként. Felvázolja az agyműködés séma/nemséma rendszerét, valamennyire segít a mostani autonómia vs automatizmus téma idegrendszeri hátterének megértésében is.
• Kelletlen: ez a bejegyzés a híd a sémák és a felelősségvállalás témája között. A "kell" címszó alatt található kognitív torzításról szól, amikor külső nyomásként éljük meg az önként vállalt kötelezettséget. Amit tudni érdemes, hogy a sémák a gondolkodás mélyebb rétegeiben rejlenek, közvetlenül nem találkozunk velük, csak ilyen csúsztatások formájában.
• A szabadságról és a felelősségről akad néhány korábbi írás:
• A montenegrói útinapló közepén írtam először a szabadságszorongásról. A történetet lehet tippelgetni, hogy mely ponton van szabad akarat, és mely ponton valamilyen megküzdő mód!
• Hűség: ez alapvetően egy párkapcsolati/életvezetési dilemma körül forog, de inkább az identitásról szól. Az identitás velejárója az elszámoltathatóság, azaz a felelősség és a szabadság. De kihez, mihez köt az identitás? Hogy lesz ez szabad akarat, hogy lesz behódolás? És mi köze ehhez az aradi vértanúknak? Megtudhatod ha rákattintasz a címre.
• A kalapács lesújtott: ahogy közeledtem a 30. születésnaphoz, gondolkodtam azon, hogy előbb-utóbb én is Szent Péter ítélőszéke előtt végzem. Ez ihlette ezt a bejegyzést, csak itt Szent Péter helyett Jung isteni énje szerepel, amivel az egyén elszámoltatja saját magát. Akkor Yalom munkája még valamelyik vizsga vaskos jegyzetei között bujkált, úgyhogy bár egzisztenciális szorongásokról írtam, nem tudtam, hogy ez az.
• Az emberrel, fejlődésével, felelősségvállalásával kapcsolatos elvárások realitásokról értekeztünk a Miért nem esznek kalácsot? című bejegyzésben. Egy kicsit ebben is tényező a lét és a tudat kapcsolata, és a félreismerés, hogy mikor melyiknek tulajdonítjuk a problémákat. Aki ezek után megtalálja a kapcsolatot az egzisztencializmus és Marie Antoinette között, arról azt mondom, elvégezte a házi feladatot!
• Végezetül, ez már a feladathoz: vannak pozitív módok is, csak a sématerápiás szakirodalomban többet kell utánuk kutatni. Talán azért is szeretek vívni, mert ott valahol aktiválódnak a pozitív módjaim. Most jöttem rá, hogy már írtam erről, csak akkor művészetterápiás oldalról közelítettem meg a kérdést, ami a Művészetterápiás demo c. írás második felében maradt fenn az utókornak.