Miért nem esznek kalácsot?

A mostanában írt "test lázadása" logikájú bejegyzések után jogos kérdés lehet: miért kell megvárni, amíg az ember elkezd tüneteket képezni? Miért nem lehet elébe menni a dolgoknak, és akkor belekezdeni valamilyen pszichológiai folyamatba, amikor úgymond "nem érzi jól magát", de még nem abban az értelemben, amit mifelénk "szenvedésnyomásnak" mondanak?

Oly magától értetődő kérdés ez, hogy már-már naívnak tűnik. Sőt, ostobának. Sőt - számonkérőnek!

Ebben a bejegyzésben tehát arról lesz szó, hogy a problémáinkkal való megküzdés, azok helyes felismerése bizony nem kevés előkészületet igényel - és ezek hiányában igen tudunk haragudni azokra, akik ezt nem veszik észre.

Marie-Antoinette

Mária Antónia francia királyné nem akkor találkozott először a nép haragjával, amikor a forradalmárok halálra ítélték. Kering róla egy - egyesek szerint kitalált - anekdota az egyik éhség-lázadás kapcsán: amikor a nép fáklyákkal a kézben ordítozva megjelent a kastély előtt, állítólag az alábbi párbeszéd zajlott le:

"- Miért ilyen dühösek ezek az emberek?
- Mert nincs kenyerük, asszonyom.
- ... Akkor miért nem esznek kalácsot?"

Ez a sztori számos módon meg tud maradni az emberben.

Amikor először hallottam, még divatosak voltak a szőkenős viccek, úgyhogy az volt a konklúziónk, hogy Marie-Antoinette megelőzte a korát.

Később utána olvastam valamiért (pl. itt), és felmerült, hogy ez a beszélgetés nem biztos, hogy elhangzott ilyen formában, vagy ha el is hangzott, a szavak nem pont azt jelentik, amit a fordítás sugall. Szóval újfent van itt olyan, amit csak a későbbi századok tettek ismertté: a propaganda célra használt álhír és a gonzo-újságírás (mert bár lehet, hogy az nem tény, hogy Marie-Antoinette kimondta ezeket a szavakat, de a fényűző életmódja tény, és valószínűleg a hétköznapi emberek problémáival kapcsolatos ignorancia is).

Manapság abban az esetben szoktam idézni, amikor valaki úgy dob be egy javaslatot, hogy abból világosan látható, hogy egyáltalán nem érti a probléma gyökerét - vagy azért, mert túl egyszerűsíti, vagy mert nincs tisztában az alternatíva költségeit, használhatóságát. Kicsit ez a "nem értem miért nem vesznek lakást a hajléktalanok, ha nem jó az utcán élni" attitűd.

A pisztácia kifogyott, csokoládé nem is volt

Természetesen a pszichológiában is vannak ilyen "Marie-Antoinette pillanatok".

Az előző két bejegyzés olyan esetekről szólt, amikor a lelki terhek már szó szerint az ember egészségét rombolják. A test úgy lázad, mint a sans-culotte az arisztokrata ellen.

Ilyen helyzetben a "vegyél ki pár nap szabit, és találj rá a legbelső önmagadra Srí Lankán" nagyjából a "miért nem eszel kalácsot" megfelelője.

A szakemberek ritkán is mondak ilyet, ám a "be kéne feküdni Tündérhegyre egy időre" - noha szakmai szemszögből adekvát javastlat - szintén tűnhet Marie-Antoinette pillanatnak, révén az az életvitel, ami mondjuk a pánikig hajtja az embert, aligha fogja hagyni, hogy hetekre essen ki a munkából. Már ha egyáltalán van annyi tartaléka, hogy kiszállhasson a bevételszerzésből ennyi időre. 

Ezek pedig még könnyű példák is, révén még Marie-Antoinette számára is világos volt, hogy a nép dühös, amikor az már fáklyástól összegyűlt a kapu előtt. Csak a lehetséges megoldást nézte be egy kicsit.

A helyzet általában ennél alattomosabb: nem szenvedünk, csak nem vagyunk jól.

Az előző bejegyzésben "börtönőrnek" neveztem azokat a megküzdő módokat, amelyek elég ügyesen leföldelik és csatornázzák azt a frusztrációt, ami azzal jár, hogy az egyén autentikus szükségletei konzekvensen kielégítetlenek maradnak. Így nincs meg az a nyomás, hogy az ember változtasson, akár átgondoltan és tervezetten, akár forradalom-dinamikával.

Egy jó börtönőr megoldja, hogy önként benn maradjon a helyzetben. Boldogság nincs, de egy kis elégedettség tudja helyettesíteni. Végülis az is valami, hogy a "de legalább" fordulatnak ki tudja harcolni a helyét minden olyan gondolatsorba, ami az életéről, jóllétéről szól.

Az ilyen ember nem szenved. Ő csak szép lassan kiég, elidegenedik.

Még csak azt se mondaná, hogy rossz neki így, hiszen mindenről ő döntött, tehát ő ezt valahol akarja (valójában a börtönőr akarja). A felelősség és autonómia meggyalázása lenne, ha azt mondaná erre, hogy akaratán kívül be van zárva ebbe az életbe (most olvastam a fiatal felnőttek locked-in néven futó élményéről, ami arról szól, hogy úgy érzik, járniuk kell a már megkezdett úton, de már nem hiszik, hogy az az út vezet valahová. Pl. jó karrierhez, saját lakáshoz, boldog házassághoz, stb.)

De hát milyen autonómia ez?

Ha azt mondom, hogy minden nap nyolc órát dolgozok, hogy ki tudjam fizetni a benzint ahhoz, hogy be tudjak járni a nyolc órás munkába, akkor ezt autonóm életvitelnek látnád? (elidőztem egy pár pillanatig a gondolattal, hogy Camus "boldognak kell elképzelnünk Sziszifuszt" felvetése a filozófia Marie-Anoinette pillanata, de asszem kicsi vagyok erről vitatkozni)

Na, hát lelkileg ugyanígy autonóm ez az ember.

Arra költi az összes lelki erejét, hogy valamennyire megtartott életvitele legyen, ami valamennyi lelkierőt azért visszaad - épp annyit, hogy legyen elég folytatni a megtartott életvitelt.

A Marie-Antoinette metaforában ez a lelki erő a kenyér. 

Nem mondhatod, hogy az embernek nincs kenyere, mert valamennyit minden nap eszik. De csak annyit, hogy tudjon magának sütni egy veknivel holnapra is. Minden napra egy picivel kevesebbet.

És akkor bejön Marie-Antoinette reinkarnációja egy jóakaró barát, esetleg egy coach vagy pszichológus személyében: "miért nem kezdesz az életeddel valamit"? "Mihez lenne kedved? Mi tölt fel téged igazából?" "Gondoltál már rá, hogyan támaszkodhatnál az asszertív jogaidra?"

Nem lennének ezek éppen hülye kérdések. Attól válnak "miért nem eszel kalácsot" szöveggé, hogy hősünk már rég felélte azokat a lelki erőforrásokat, amelyek a válaszadáshoz kellenének. Számára luxus azon gondolkodni, hogy mit kezdene a szabadságával, ha lenne neki. Hogy lehetne neki. Az ő szemében a felső tízezer kiváltsága olyan dolgokkal foglalkozni, amikkel kedve van, nem azokkal, amelyekre az élet kötelezi. Még depressziósnak lenni is úri huncutság - hogy engedhetné meg magának bárki földi halandó, hogy a család ideje, pénze, figyelme az ő lelki állapota körül forogjon?

Kapcsolódni a szükségleteihez? Kifejezni őket? Sebezhetőnek lenni? Belemenni valamibe, aminek ki tudja, mi lehet a kimenetele? Önmegvalósítás?

A remény, hogy valahogy, valamikor más lesz: hiú, gyermeteg ábránd, fényűzés.

A való életben örülj, ha van kenyered meg vized.

…qu ‘ils mangent de la brioche

Egyes források úgy vélik, hogy valójában nem Marie-Antoinette értette félre a helyzetet, hanem mi értettük félre őt. Merthogy az a péksütemény, amit mi kalácsnak fordítunk, reálisan hozzáférhető volt az alsóbb néprétegeknek is.

Akár így van, akár nem, egy lényegi szempont jelenik meg ezzel: egyes esetekben egy félreismerés az, ami gátolja a fejlődést, megoldást.

A félreismerés kifejezést a tranzakcióanalitikus szakirodalom nagy előszeretettel használja. Úgy definiálja, hogy "a probléma megoldásához szükséges információ tudattalan ignorálása". Ennek funkciója pedig az, hogy a sorskönyvünkben maradjunk, megfeleljünk a korábban kitalált élettervünknek, a szülői gátlóparancsoknak és előírásoknak.

Az előző bekezdésben megjelenített nézőpont (azaz luxizás a lelkeddel foglalkozni) például összefoglalható lenne a "Légy erős!" driverrel, azaz szülői előírással. Ezt általában úgy adják át az embernek, hogy "ne hisztizz!", vagy hogy "ennyit ki kell bírni!"

Emberünket tehát nem a valóság rideg törvényei tartják a rituálékká üresedett életvitelében, hanem a törekvés, hogy OK legyen, és hát azt mondták neki, hogy azt így kell csinálni.

Számára minden lehetőség, ami a "ki kell bírni" életstílust megkérdőjelezi, olyan, mint egy szirén a tengeren: jól hangzik, de ha enged a csábításnak, tönkre teszi. Egyszerűbb inkább elkerülni, és mint az Aknakereső játékban, átcímkézni valami másnak, például "írreális", "elérhetetlen", "fényűző", "önző", "woke", vagy ami eszébe jut.

Az előző bejegyzésben sématerápiás keretben írtam, úgyhogy azok kedvéért, akik azt jobban szeretik: a driver itt a Követelő Szülői sémamód parancsa; a hűséges börtönőr, aki segít úgy betartani, hogy közben valami életünk is marad, az Eltávolodott védelmező vagy az Együttműködő önfeladó megküzdési módok egyike, ez már úgymond ízvilágtól függ.

No de hányféleképpen történhet meg ez a félrecímkézés?

Kiváló sorvezető ehhez a félreismerési mátrix.

Igazából ez egy 3D rendszer lenne, az első aspektus, hogy mit ismerünk félre? Ez lehet önmagunk, a másik ember, vagy a helyzet.

A következő szempont a félreismerés típusa: ez lehet inger (pl. nem veszünk észre valamit),  probléma (pl. azt gondolom, hogy ez nem probléma, csak feladat), vagy lehetőség (pl. most lett volna lehetőség elhívni a lányt randizni). 

A félreismerés módja lényegében azt jelenti, hogy mennyire durva tévedésről van szó. Felülről lefelé haladva egyre könnyebb dolgunk van: a legsúlyosabb helyzetben az észlelésünk hagy minket cserben, a legenyhébben pedig egy apró önismereti botlásról van szó, mely során az egyébként szerintünk is meglévő képességeinket mulasztjuk el alkalmazni a megfelelő pillanatban.

A többi részletet így talán már könnyebb is kiolvasni a mellékelt ábráról.

Hogyan értelmezhető ez a mátrix eddigi hőseinknél?

Marie-Antoinette az inger létezését, azaz a lázadást még detektálta. Talán a problémát is, attól függ, pontosan mennyire várjuk el a részleteket. Ami a lehetőség létezését vagy járhatóságát illeti, ott sajnos elhasalt, legalábbis az utókor szerint.

Az utókor egyes szerzői szerint ugyanis mi is fenn vagyunk a félreismerési mátrixon: ott is problémát látunk a királyné mondatai között, ahol valójában nincs. Csak hogy szép kerekebb lehessen a forradalom jogosságába és az uralkodók alkalmatlanságába vetett hitünk.

A korábbi "test lázadása" történetek hősei a probléma jelentőségét ismerik félre: ők tudják, hogy az életvitelük túlfeszített, de azt gondolják, hogy ez nem akkora baj. A mentális egészségük drasztikus romlása jelzi nekik, hogy alulbecsülték a dolgot.

Az a fickó, aki "miért nem esznek kalácsot" kérdésnek hallja a "miért nem változtatsz, ha nem jó neked" kérdést, a lehetőségek szintjén téveszt. Vagy el is mennek mellette a jelek, vagy azt gondolja, hogy maga a probléma nem megoldható, vagy hogy ez a megoldás számára elérhető lenne.

Úgyhogy legyint egyet, és átcimkéz.

No de, ha ennyi mindenkinek lehet félreismerése ugyanabban a történetben... Akkor most mit lát belőled egy pszichológus? Te mit látsz belőle? Hogyan fogtok így jól kijönni?

Je suis Marie

„Utállak titeket, pszi-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert azt tanítjátok, hogy minden problémának van megoldása. Emiatt az emberek úgy gondolják, hogy csak ők olyan hülyék, hogy nem tudják megoldani az összetört, összezavarodott, tönkrement kapcsolataikat. Mert ti úgy gondolkoztok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség. Én viszont úgy gondolkozom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

Pilinszky János Popper Péternek

Az egyik hangsúlyozott ok, amiért egy pszichológusnak érdemes szupervízióba járnia, az pont a saját félreismeréseinek a kezelése. Merthogy vannak neki is: aki ember, annak sorskönyve van, akinek sorskönyve van, az kötődik hozzá, aki pedig kötődik hozzá, az előbb-utóbb félreismerésen keresztül csinálja majd ezt. 

Kár lenne ezt a munkába is bevinni.

Ahogy előbb írtuk, a félreismerés területe lehet az ember saját személye. 

Mondjuk nem is tudja, hogy egyes frusztrált szükségletei nagyon is megjelennek a konzultációs helyzetben. (T1: alulbecsül)

Vagy éppen tudja, de azt hiszi, hogy ő most csak megosztást csinál, amivel éppen mélyíti a klienssel való kapcsolatát, és ellene dolgozik annak, hogy idealizálja őt. (T2, alulbecsül)

Vagy tudja, hogy most egy kicsit túltolta a személyes dolgokat a konzultáción, és átment társalkodóba, de hát péntek délután volt, nem akkora ügy. (T3, alulbecsül)

Na jó, azért valamekkor ügy, de bármikor tud rajta változtatni. (T4, alulbecsül)

Bármikor azért nem, de majd elmegy szupervíziós csoportba, ott mondanak pár technikát. (T5, alulbecsül)

Ott azt mondták, hogy ez nem csak technika, hanem önismereti téma is.

Akkor biztosan baj van, teljesen szét van esve a személyisége? (T3, túlbecsül)

Mi van, ha nem képes megváltozni, ha ő ilyen, hogy képtelen határokat tartani, és állandóan a klienseit traktálja a személyes problémáival? (T4, alulbecsül)

Lehet, hogy valójában ezért is választotta ezt a szakmát? Mert az érzelmi deprivációs sémáját csak így tudja kompenzálni? (T2, túlbecsülés)

Belegondolva, mintha tényleg minden családtagja unottan forgatná a szemét, amikor elkezd a napjáról beszélni... (T1, túlbecsülés)

A fenti Pilinszky-idézetnek amúgy nem ez lenne a megfejtése, hanem hogy a pszichológus omnipotensnek hiszi magát; olyasvalakinek, aki csak feladatokkal kell szembenézzen, nem problémákkal, és képes lesz mindent megoldani. 

Ez bizony lehet saját képességeink félreismerése.

Mégis, a Marie-Antoinette pillanatokat könnyebben idézi elő a másik fél félreismerése.

Igen, tudom, én is azt hittem, hogy a helyzet félreismerése lesz a megfejtés, de belegondolva, mi nem is ismerjük a klienseink helyzetét. Őket ismerjük inkább. Abból, ahogy összerakja a történetet, valójában róla többet tudunk meg, mint a konkrét tényekről.

Igen soká szoktam le a változásra való képesség túlbecsüléséről (T6). 

Ez abban nyilvánult meg, hogy már az első alkalommal megkérdeztem, hogy mi legyen köztünk a szerződés? Ez egyrészt lehet a helyzet félreismerése, miszerint probléma, ha az első alkalommal még nem tiszta, miről fog szólni a többi. Ami miatt úgy éreztem, hogy kicsit vissza kellene vennem, az az volt, hogy már a legelején elvárást támasztottam a klienssel szemben, még mielőtt biztos lehettem benne, hogy ő azt tudja teljesíteni. Gondolom annyira nem jó érzés, hogy épp próbálsz hozzászokni a szituációhoz, hogy egy pszichológussal beszélsz, ő meg már érdeklődik, hogy mennyi tudatossággal és felkészültséggel jöttél, beletetted-e a megfelelő munkát? Épp csak leküzdötted azt a félreismerést, hogy nincs is problémád, épp csak eljátszottál a gondolattal, hogy meg is lehet oldani valahogy, erre meg már tervet várnak tőled.

Ennek a blognak nem kis százaléka olyan esetekből inspirálódott, amelyeknél kiderült, hogy a kliens úgymond nem nyerni jött. Ez már nem fog kiderülni, de elképzelhető, hogy néhányuk jobb célokat tudott volna kitűzni magának, ha nem a folyamat elején kellett volna valamit bedobniuk (például hogy ne kelljen hülyének érezniük magukat, vagy ne szakadjon meg a beszélgetés).

Többek között erre is mondta a sokat idézett Évi kolléganő, hogy "előbb meghallgatni kell a klienst, és csak aztán szabad vele szemben elvárást támasztani". Azt mondjuk nem mondta, hogy ha nagyon sokáig kell hallgatni, akkor az aligha konzultációs szint, és keresnünk kell egy pszichoterapeutát. De hát nem is kérdeztem...

Az természetesen egy örök szorongás, hogy egy ingert (T1), vagy annak jelentőségét (T2) sikerül félreismerni. Mondjuk sikerül elszalasztani egy patológiás tünetet, és úgy megy előre a konzultáció, hogy valójában nem oldunk meg semmilyen problémát, aminek valódi súlya is volna.

Vagy nem sikerült felismerni valamilyen segélykérő üzenetet, és a kliens öngyilkos lesz. Ebben még a szupervízió is nehezen segít, hiszen nem tudtok arról beszélni, amit nem is láttál...

A fenti Pilinszky-idézet lényegében a probléma jelentőségének és megoldhatóságának félreismeréséről szól (T3-T4).

Mi úgy látjuk, hogy az életben problémák vannak, és megoldani kell őket, ő - illetve a kliens - úgy látja, hogy tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.

Igen, az emberek tényleg szokták hárítani azokat az érzéseket, amelyekkel nem tudnak megküzdeni, így tényleg lehet félreismerni egy helyzet súlyát. És mivel a pszichológusok emberek, lehet mondani, hogy a szakma tekintélyes része valójában ilyen hárítómechanizmusok intelligens leirata.

De azért...

Lehet, hogy csak Pilinszky nem tudja olyan jól játszani az élet nevű game-t, és vesztett meccsnek ismer félre egy szimplán nehéz állást. Meglehet, hogy valami nagyon durván fáj, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne felállni belőle, fejlődni, cselekedni.

Azt sosem mondta a szakma, hogy mondjuk egy elvesztett feleség utáni gyászt ne lehetne tragédiaként megélni. Azt valóban mondta, hogy van olyan, hogy patológiás gyász.

Szóval terápiás mikro-agressziót, Marie-Antoinette pillanatot kiáltani azért, mert a terapeutád nem cinkos a félreismerésed megszilárdításában, nem igazán fair play.

A pékség most bezár

Ebben a kis eszmefuttatásban lényegében arról ment a vita, hogy a - lehetséges - kliensektől lehetne-e kicsit több agilitást elvárni, vagy a segítőktől több empátiát, - Pilinszky szavaival - irgalmat?

Nyilván a saját nézőpontjából mindkét nézőpont tud jogos meglátásokkal szolgálni, ebbe azt hiszem meddő lenne belemenni.

Inkább egy érdekes önismereti jellegű kérdéssel zárnám a mai beszélgetést:

a te jóllétedben mi a kenyér, a "must have", ami - Maslow után szabadon - a hiányszükségleteket elégíti ki?

És mi a "kalács", a "nice to have", amit alkalmanként engedsz meg magadnak, amolyan jutalomként? Lehetséges, hogy ez valójában nem az ünnepléshez van, hanem a "virágzáshoz", a növekedési szükségletekhez?

Egy kis francia olimpiai megnyitós forradalom-metál

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Az idézett Marie-Antoinette cikk itt olvasható
• Sokat emlegettem az előző két "test lázadása" kategóriába sorolt bejegyzést, The bleeding és a One way out című írásokat. A linkre kattintva elolvashatod őket.
• Van egy régi bejegyzés, ami jobban kibontja a mentális jóllét hervadás-vegetálás-virágzás fázisait innen a cikk végéről. Az a címe, hogy Nulla.
• Van egy ehhez nagyon hasonló forrásból kiinduló bejegyzés még a karantén idejéből, az a címe, hogy Egy kicsit szomorkás a hangulatom máma. Nagyjából ugyanazok a konklúziók, mint itt, viszont nem a félreismeréseken keresztül vezettem le a dolgot, hanem mini-sorskönyvön keresztül. Így a kettőt összeolvasva egész rétegelt kép alakul ki.
• Apropó sorskönyv: itt is sokat emlegettük, hiszen a TA szerint a félreismerés pszichés funkciója a sorskönyvhöz való igazodás. A sorskönyv összerakását a legjobban Az agresszív kismalac gyereket nevel c. műven foglaltam össze, a driverek megértéséhez pedig a Kínvallatás előírásokkal címmel ellátott, egyetlen részt megélt sorozat Légy tökéletes driverről szóló epizódját szoktam ajánlani.
• Tavaly írtam a No more lies című bejegyzést a valós és kamu célokról. A coachingból származó gyakorlat a célkitűzéseink természetével foglalkozik, ám a bejegyzés végére sikerült a vízfelszín alámerülni, megérintve a pszichológiai mozgatórugókat. Akkor a félreismerés nem hangzott el, de ha (újra) elolvasod a cikket ez után, akkor nagyon szépen magyarázhatók a példák és levezetések is a félreismerési mátrixszal.
• Pilinszkyvel vitázva evokáltam Az Élet nevű game címet kapott bejegyzést, amiben a sakkban kialakult helyzet félreértelmezéséhez hasonlítottam az élet értelmével, a helyzet kilátástalanságával kapcsolatos, olykor halálos félreismeréshez. Ugyanebben a bejegyzésben a munka értelmébe vetett félreértelmezések is olvashatók, úgyhogy mondhatjuk, hogy a három terület közül a "helyzet" egész tág értelemben is használható.