Ismét pusztíthat e láng rajtatok

A tanártüntetésekhez kapcsolódó rövid merengésem pont túl hosszú ahhoz, hogy beleférjen egy Facebook-bejegyzésbe, cserébe az egyik legrövidebb blogbejegyzésnek ígérkezik, minimális új tartalommal. Ennek az az oka, hogy igazából a blogolás első évében volt erős a tanári identitásom, akkor született pár bejegyzés, amit újraosztva megkísérlek megosztani egy rövid üzenetet. Igazából annyira szorosan nem kapcsolódik a sztrájk konkrét tartalmához vagy aktusához, inkább az a témája, hogy miért nem érdemes az oktatást kifejezetten nem egyéni szoc probémaként kezelni.

A tanár-saga

A bejegyzések nagyja 2013-ból származik. Abban az évben még érettségiztettem is; olyan fele-fele mértékben voltam tanár és pszichológus. A későbbiekben persze elég erősen megváltozott az arány, de abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy olyan tanárokkal dolgoztam együtt, akik nyitottak voltak a pszichológusi meglátásaimra, és sok inspirációt adtak a fejlődéshez. A tulajdonképpen egész csekély sajátélmény mellett az ő példájukból értettem meg a pedagógusi munka identitását. Azt nem állítanám, hogy ez az identitás mélyen gyökerezik a jelenkor összes tanárában, azt már inkább, hogy ok-okozati kérdésekben érdemes összetetten gondolkodni.

No, rátérek arra, amit tanár-koromból fel tudok idézni.

Az első ide írt bejegyzések egyike a Vágom a fát hűvös halomba című írás volt, ahol egy osztályozó értekezlet után elmélkedtem azon, hogy a tanárok mennyire tisztában vannak a munkájuk sorsformáló hatásával. Az akkori viták motorja leginkább az volt, hogy egy-egy döntés milyen irányba indít el egy diákot. Visszaemlékezve, aligha jutottam volna el a katedra túloldaláig, ha valami hasonló attitűd ne lett volna az engem tanító tanári karban, mindamellett, hogy diákkoromban én is inkább a rendszerszintű elnyomás intézményeként éltem meg az iskolát (Tájkép csata után c. bejegyzés). Épp az volt a lényeg, hogy ez a narratíva megváltozott, nem kifejezetten azért, mert kicsit hülyén vette volna ki magát, ha tanárként még mindig az iskolakerülők pártját fogom, hanem azért is, mert konkrétan élmény-szinten sikerült találkozni azzal, hogy mit jelent egy minőségileg alacsonyabb szintből egy magasabbat csinálni. Egyrészt a komplexebb gondolkodásmód kialakulásáért tett erőfeszítéseknek lehettem tanúja (Virágot Algernonnak c. bejegyzés), másrészt a reális önbizalom (Merjünk kicsik lenni) és az együttműködésre képes jellem (Holnapután) formálásában kaptam kisebb-nagyobb szerepeket.

Ezeknek szerintem elég nagy társadalmi jelentősége van, és komolyan hittem abban, hogy ha ezek az értékek a munkánk során gyökeret vernek az emberekben, azzal valamennyire jobbá tettük a világot, még ha nem is rövid távon. 

Hozzátenném, a nemzeti gondolkodás szerintem pont azt jelenti, hogy nem csak keresztmetszetileg gondoskodsz társadalom szükségleteiről (=csirkefarhát), mert az a piac dolga; hanem hosszmetszetben is (=írástudó polgárok), az meg nem működik piaci logika mentén. Mindegy, éjfél múlt, ne kalandozzunk!

Nem valószínű, hogy azért tudtam olyan sokáig megmaradni a suliban, és többé-kevésbé hinni a küldetésben, mert annyira égne bennem a láng. Azért, mert olyan emberek tanítottak körülöttem, akikben égett. Annyira nem látványos dolgokra gondolok, csak olyanokra, hogy még mindig vannak srácok, akik tényleg elfogadják a neveléssel járó szerepeket, és nem csak azért mennek tanárnak, mert félnek kipróbálni magukat a felnőttek világában (Alapállás c. bejegyzés); illetve olyanok, akik értik, hogy a tananyag nem cél, hanem eszköz az önálló gondolkodás megedzéséhez (Hitelminősítés c. bejegyzés).

Nyilván, ezek a számomra kiemelkedően jó példák; volt rossz példa is bőven. Le is léptem a közoktatásból végül, erről a Búcsú a fegyverektől c. bejegyzésben meséltem. Abban az írásban egy rohadó rendszerről írtam, ahol a többség vagy nem tud, vagy nem akar ténylegesen változtatni, és magyarázza a bizonyítványát, hogy miért nem az ő hibája, amikor a pár sorral feljebb dicsőített eszméből a jól ismert Kaffka-Kusturica crossover lesz. 

Arra emlékszem, hogy elég nehezen ment a váltás, és csak akkor tudtam rászánni magam, amikor már tutira volt másik melóm. Meg voltam győződve róla, hogy ha nem lenne meg a fő- és mellékállásom, akkor tuti az éhhalál. Mindezt úgy, hogy épp ma néztem meg, hogy mennyi volt a havi bevételem, és úgy látom, hogy az amúgy hobbi szinten csinált magánpraxissal többet kerestem, mint amennyi a bevételem lenne most tanárként 40 órában.

Láttam most valami bejegyzést a Facebookon, amiben az állt, hogy ha hozzászoksz az alacsony fizetéshez, akkor rettegni fogsz elveszíteni azt, még ha egyébként egy ilyen vállalkozásnak is alig nevezhető dologgal is ki tudnád váltani.

Gyanítom, hogy ezért nem búcsúzik el a fegyverektől sok tanár.

Amikor azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy "ismét pusztíthat e láng rajtatok", akkor nem valami hard core pedagógus sztrájkra gondoltam. Őszintén szólva ez az ország túlzottan habituálódott már a balhékhoz ahhoz, hogy ez érdekelje.

Arra az egyszerű képletre gondoltam, hogy az a valóságban nem létező dolog, hogy a férfinak élete van, a nőnek sorsa; valakinek karrierje, másnak hivatása, stb. A valóságban az létezik, hogy mindenkinek joga van üzletileg reális pályadöntéseket hozni, csak abban különbözünk, hogy erre mennyi készségünk és hajlandóságunk van.

Szerinted milyen minőségű emberek fogják nevelni a gyerekedet, amikor ez a törvényszerűség eluralkodik az oktatásban? Szerinted ki fog előbb búcsúzni a fegyverektől, az állampolgárt formálni alkalmas tanár, vagy az, aki csak gyerekmegőrzőnek jó?

És ez még csak az első hullám.

Ahhoz, hogy valaki röhögés nélkül ki tudja mondani, hogy például '56-ért a fasiszta csőcselék a felelős, nem igazán gyenge történelemtudás kell, hanem gyenge jellem. Ilyen jellemű ember ma is akad bőven. Az ambíciózusabbja államtitkárhelyettesnek megy, de lesz majd közülük igazgató és tanár is. Hiányozni fog majd a tantestületből az a srác, aki helyrerakhatta volna őket, ha nem talált volna rá egy szoftverfejlesztő webináriumra, amikor arra keresett megoldást, hogyan lehetne lakása, ha a feleségének is csak tanári fizetése van.

Ahogy a balkáni kirándulás után írtam (Útinapló), nem szavazatokkal válunk jobb országgá, hanem hétköznapi döntésekkel. Számomra a sztrájk nem csak a kormánynak szólt, hanem annak is, aki csak félév végén megy be fogadó órára, akkor is csak hisztizni, meg hogy lekenyerezze a tanárt egy fél disznóval. Csak hogy egy példát mondjak...