Vágom a fát hűvös halomba

Eljött a kezdet vége: az iskolákban mostanában zárják le az első félévet. Nekem is meggyűlik ezzel a bajom, hiszen tanárként is dolgozom, illetve kénytelen vagyok végigülni a roppant izgalmas és fordulatos osztályozó értekezletet is. Vannak ebben az időszakban már-már eposzba illő élmények: mentőakciók, drámai értékrendi viták, ünnepélyes eskütételek, könyörgések, hőstettek és bukások, valamint bosszúhadjáratok és paranoiák (egyes szülők szerint ugyanis nyilvánvaló, hogy az időjárás jobban befolyásolja csemetéjük érdemjegyét, mint a tanulással töltött idő). Marcangolják a pedagógusokat az intra- és interperszonális konfliktusok, pörögnek az olyan kérdések, mint „mi a jobb a gyereknek”, „megérdemli-e, hogy…”, „az ő jövője szempontjából szükséges-e”, és a többi…

Konformizmus...?

Facebook-kép a személytelen,
tekintélyelvű iskola-képről

Pszichológusként nekem leginkább azért érdekes egy ilyen értekezlet, mert meg tudom figyelni, hogy sok különböző ember (avagy a tantestület) hogyan tud összerakni egy nagyjából következetes, közös rendszert, értékrendet, amit aztán minden nagyobb osztályozó időszakban csiszolgatnak egy kicsit. Ez a rendszer azért fontos, mivel meghatározza az oktatói és nevelői munkát, ergo ezt az értékrendet adjuk át a gyerekeknek. Jó esetben a miénk azért köszönő viszonyban van a társadaloméval, azonban úgy tűnik, hogy a jó esetek ritkulnak. A szokásos tanár vs. gyerek, tanár vs. szülő konfliktusok abból fakadnak, hogy ők bizony egy egészen más értékrend szerint ítélik meg az iskola szerepét az életükben. Valahogy úgy látják, hogy az iskolarendszer egy nagy társadalmi összeesküvés, ami csak arra jó, hogy tönkretegye a gyerekkort, kiölje a humánumot, egyéniséget, és konformizált, irányítható robotokat termeljen a munkaerőpiacnak. Volt, amikor én is ezeket a vörös lobogókat lengettem, bár serdülőkorban talán ez a természetes. Elgondolkodtató, hogy mi és hogyan változott: a személyiségem, a rálátásom erre a rendszerre, a társadalmi alapértékekkel való kapcsolatom, a vérmérsékletem… Vajon mikor, miért fordult át az „iskola tönkretesz” attitűd az „iskola jobbá tesz” attitűdbe? Segítettek felnőtté válni, vagy felnőttet faragtak belőlem? Vajon én segítek a diákjaimnak, vagy kőkeményen faragom őket?

Favágás közben: a gyerek és az iskola

Emlékszem, hogy egyes tanárokkal nekem sem volt éppen felhőtlen a viszonyom. Vagy ők voltak elutasítóak velünk, vagy mi utasítottuk el őket. Némelyikük külön arra hajtott, hogy a lehető legidétlenebb konfliktuson keresztül gyakorolja a hatalmát (például 18 éves emberekkel kötözködött azon, hogy milyen papírba lehet bekötni egy füzetet). Nem hiszem, hogy valaha is hálát érzek majd irántuk, de azért sokat tanultam abból a „faragásból”, amit műveltek: tudom, hogy egyes helyzetek csak a feladatról és teljesítményről szólnak, nem a jó viszonyról, illetve hogyan tudok egy utálatos feladatba a lehető legkevesebb, de elegendő energiát fektetni. Ezen kívül a velük való munka valóságos indulatkezelési tréning volt… Voltak olyan tanáraim is, akiket ma már a nagy emberek közé sorolok, és elég sokat vettem át tőlük, mind mentalitásban, mind pedagógiai stílusban. Némelyikük kifejezetten komoly elvárásokat támasztott velünk szemben, amelyeknek nem mindig láttuk értelmét. Viszont tudták, kik vagyunk, mire vagyunk képesek és mit akarunk elérni. Volt közöttünk valami kapcsolat, s ennek következtében az iskola nem csak sérelmek, hanem sikerek színtere is lett. A felére sem emlékszem annak, amit a tananyagból tanítottak, és még kevesebbet használtam fel belőle. Inkább a tőlük átvett értékek miatt vagyok hálás. Ha nem szívattak volna párszor, alighanem fogalmam sem volna arról, hogy mennyi probléma oldható meg, ha igazán akarjuk; illetve az aktuális teljesítményemet, képességeimet és a személyemet nem ugyanazon elv szerint becsülik. Szerintem nekik köszönhetően alakult ki az „iskola jobbá tesz” hozzáállásom.

Ez utóbbi tanáraimnak szellemében próbálok dolgozni, és megtalálni a helyes arányt a diákok megsegítése és megfaragása között. Megkövetelem a maximális teljesítményt, de elfogadom a gyengébbet. Mindig alapos visszajelzést kapnak a diákok, tanácsokat, biztatást, meg minden, de ha nem dolgoznak, akkor simán beírom az egyest… Ahogy szétnézek a munkahelyen, a többi tanár is pont így van ezzel. Csak az a baj, hogy ez a mentalitás akkor tud működni, ha a diák valamennyire nyitott a dolgokra, és ha mást nem, legalább felelősséget vállal az eredményeiért. Tudós talán nem lesz belőle, de jó és hasznos ember simán. 

Ez az emberközpontúság, mester-tanítvány viszony viszont a cél, és nem a kiindulópont. A minimális együttműködés (azaz elfogadni azt, hogy azért kapok egyest, mert nem tanultam) sem alakul ki magától. Ezért kell néha elővenni a szigorú arcot. Néha elfogadhatatlan elv az, hogy „ő ilyen, ilyennek kell elfogadni”. Persze. Majd biztos ezt magyarázza a leendő főnökének, meg a szerelmének, meg annak a begőzölt pasasnak is, aki szét akarja verni a fejét, mert az egyszeri gyermek azt hitte, hogy a kocsmában is beszélhet úgy az emberekkel, mint az iskolában a tanárokkal (true story). Szerintem sem kell mindenkinek ugyanolyannak lennie, de mindenkinek fel kell térképeznie azokat a helyzeteket, amelyekkel később, más formában, de hasonló forgatókönyv szerint találkozni fog. Ha nem itt, akkor az élet iskolájában, ami talán izgalmasabbnak meg hitelesebbnek tűnik, csak egy kicsit magasabb a tandíj…

Favágás után: a felnőtt és az iskola

Facebook-kép a tekintélyét vesztett iskoláról

Az teljesen normális dolog, hogy a diákok ennek a szigornak csak a hátrányát látják. Egyelőre nem nagyon tapasztaltak még olyan helyzetet, ahol a tanultak jó szolgálatot tettek volna nekik. Az egy kicsit elgondolkodtatóbb számomra, hogy sokan felnőttként sem találják az értelmet a baráti és a szigorú nevelés vegyítésében, és vagy egy hippi doboskört tartanának ideális fejlődési környezetnek, vagy egy félkatonai kiképzőtelepet. Senkit nem akarok megbántani, de az a megérzésem, hogy ők valahol lúzerek. Nem hiszem, hogy végiggondolták valaha, hogy hogyan váltak olyanná, amilyenek most. Nem hiszem, hogy tudnának igazodni a környezetükhöz, megtalálni benne a hozzájuk legjobban passzoló helyet, lehetőséget, szerepet. Inkább hagyják magukat belepasszírozni valami társadalmi szerepbe (dolgozó, szülő, főnök/beosztott), ahol épp üresedés van, aztán dohognak, amiért nem csinálhatják azt, amit akarnak. Számukra tényleg idegen, kellemetlen hely lehet az iskola, hiszen egyik lehetőséget sem használták ki, amit nyújt. Kár, hogy ezt tanítják meg a gyerekeiknek is…