A Mátrix rabjai

(A kép a napigeek.blog.hu -ról van)

Talán az én generációm az első, aminek a gyerekkora nem kis hányadában a számítógép előtt telt. Volt idő, amikor képes voltam lelkesen várni egy nyári tábor végét, hogy hazamessek, és leszámolhassak egy virtuális hadsereggel. Most, hogy fiatalokkal dolgozom, rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem voltam akkora kocka: én legalább elmentem abba a nyári táborba.

A "Mátrix"

Amikor próbálom megismerni egy diákunkat, általában meg szoktam kérdezni, mit csinál a szabad idejében. Annyira nem meglepő, ha a válaszok között szerepel a számítógépezés is – az már inkább, amikor ez az egyetlen válasz. Ez utóbbi eset igen gyakori. A számítógépezés alatt lehet játékot vagy a közösségi háló böngészését is érteni, abból a szempontból mindegy, hogy jellemzően mindkettő az internethez kapcsolódik. A srácok végigszenvedik az iskolát, majd amint lehet – esetleg óra közben is – elhagyják ezt a szürke offline világot, és válogatnak a lényegesen vonzóbb virtuális lehetőségek között. Sokuk az összes szabadidejét erre áldozza, hiszen ilyenkor mégiscsak azt csinál, amit akar. A keményebbek a tanulásra szánt, illetve az éjszakai órákat is beleszámítják ebbe az időbe, elvégre leckét írni és aludni a suliban is lehet. Szerencsére már mobillal is fel lehet menni a Facebookra, így bárhol, bármikor hozzá lehet jutni a mindenképp szükséges adaghoz.

Igen, tényleg a drogosokra emlékeztetnek néhányan, ami egy dolog, de ők is így vannak ezzel. Egyik srác, aki egy időben legális és illegális szerekkel is próbálkozott, azt mondta, hogy az onnan származó élményeihez hasonlónak látta azt a helyzetet is, amikor hajnalig gépezett minden nap. A gépezés nagyjából olyan, mint az alkohol: valaki elutasítja, valaki alkalmanként él vele, valaki pedig függő.

Vajon miért keverem össze a játékokat a Facebook-kal? Mégiscsak van különbség több órányi önfeledt lövöldözés, és a barátaimmal való kapcsolattartás között…! Nos, van. Csak az a baj, hogy a kapcsolattartás forgatókönyve teljesen más egy közösségi hálón, mint mondjuk egy osztályban. Aki „valós” körülmények között is tud kommunikálni, annak nem hiszem, hogy ártana, hogy ilyen eszközöket is bevet a kapcsolatai ápolására. A „valós” körülményeknek megfelelő kommunikációt (például nem üvölthetem bele a pusztába, hogy mit ettem ebédre, vagy nem jelenthetem ki a matek óra közepén, hogy ez milyen unalmas) viszont „valós” körülmények között lehet megtanulni – na, ezért aggódom a srácokért! A Facebook-függők ugyanúgy leválasztják magukat a világról, mint a játékfüggők, csak más élmények reményében. Elég gyakori, hogy néhány sráccal csak a játékokról tudok úgy beszélgetni, hogy ők is szívesen részt vegyenek a helyzetben. Szintúgy, hogy ha kapok valamilyen visszajelzést a munkámról, vagy segítséget kér valaki, az csak a Facebook-on keresztül történhet. Pedig minden nap találkozunk, személyesen. Oké, nyilván nehéz felnőttel kommunikálni, különösen együttműködő stílusban. De egymással sem gördülékenyebb a dolog: párkapcsolatok születnek, élnek és múlnak el a Facebook-on, de a valóságban sosem látni belőlük semmit. Kétlem, hogy a diszkréció miatt… Az osztályközösség szintén ebben a térben fejlődik: egyszer vagy egy hónapig boncolgattunk egy teljes osztályt érintő konfliktust, ami a Facebook-on robbant ki, gyorsan klikkekre osztotta a csoportot. Minden nap bejöttek, feszülten leültek egymás mellé, elfordultak, elkülönültek, majd délután elindult az üzenetáradat… Sokat nem tudtunk segíteni rajtuk, hiszen ahhoz, hogy az iskolában történjen valami, hinni kell abban, hogy „valós” környezetben is történhet valami, ami számít.

Ez a kommunikáció szempontja a dolognak. Van egy másik, ami foglalkoztat, mégpedig a teljesítmény. Amikor pályaorientációról van szó, akkor időnként hallok olyanokat, hogy valaki profi játékos akar lenni, vagyis azzal akar pénzt keresni, hogy jó egy számítógépes játékban. Ennél van egyébként egyszerűbb pénzkereseti lehetőség: az MMORPG játékok némelyikénél van olyan lehetőség, hogy pénzért eladjunk egy felfejlesztett karaktert vagy ritka fegyvert (ha sokat játszunk, akkor ezeket össze lehet valahogy szedni). Állítólag nyugaton simán fizetnek ezért egész csinos összegeket, mert nekik nincs kedvük végigkínlódni a játéknak azt a részét, ahol ezeket a pontokat be kell gyűjteni. Azt hiszem, ezek után komoly kihívás lesz elmagyaráznom a tisztességes munka értékét a srácoknak…

Amikor végiggondoltam azokat a beszélgetéseket, amelyek ehhez a témához kötődnek, felmerült bennem, hogy egyesek számára a világ tényleg olyan lehet, mint amilyen a Mátrix című filmben: van egy érdekes, megnyugtató virtuális világ, ahol azt tehetünk, amit csak szeretnénk, és van egy sötét, rideg siralomvölgy, ahol az emberek külön kis rekeszekbe zárva vegetálnak. Még csak arra sem érdemes, hogy az ember egy pillantást vessen rá, főleg, ha józan.

Netfüggés...?

Nagyon szép apokaliptikus képpel zártam a netfüggőkkel kapcsolatos aggodalmaimat, de ne feledjük: ez is csak olyan, mint az alkohol. Többen fogyasztják, mint ahányan a rabjai. Nem is kéne olyan nagy ügyet csinálni ebből: életkori sajátosság, hogy a serdülőkorúak külön világban akarnak élni, most legalább nem kirakatokat törnek be ennek érdekében, csak leülnek a gép elé. Különben is, akármit talál fel az emberiség, biztos, hogy néhányan megbolondulnak majd tőle, ettől még nem kell kongatni a vészharangokat. Egyébként én se úgy megyek be a munkahelyemre, mint Morpheus, hogy majd jól megváltom az embereket, és kirángatom őket a „valós” környezetbe. A többségnek magától is van azért igénye és képessége kapcsolódásra, csak néhány akadálynál segíteni kell egy kicsit. A lehetséges függőknek pedig lehet alternatívákat mutatni.

Akkor esett le az állam, amikor kiderült, hogy időnként nem a gyerek, hanem a szülő a netfüggő. Nem tudom miért, de valahogy addig azt hittem, hogy az érzelmi elhanyagolás csak hagyományos úton működhet, talán azért, mert a mostani szülők generációja még nem kezeli a netet olyan természetesen, mint mondjuk én. De hát mindig tanul újat az ember… Képzeljük el ezeket a (valós eseményeket feldolgozó) beszélgetéseket:

• "Anyám idejét három részre lehetett osztani: pihenés, én, Facebook. Most már van munkája, úgyhogy rám kevesebb ideje van (a másik kettő változatlan)…"
• "A szüleim elváltak. Tegnap anya hazajött egy kicsit – a gépért.”
• "Amikor hazamegyek, faterom megkérdezi, hogy mi volt az iskolában, de igazából nem beszélgetünk. Egy fél óra után leül gépezni, és ott van egész este. Régen játszottunk együtt, egy klánban, csak az a baj, hogy azt a játékot én már unom."

Gondolkoztam, hogy vajon mit élhetnek meg ezek a felnőttek, akiknek azért nem olyan képlékeny és befolyásolható már a személyiségük, hogy ez a világ csak úgy beszippantsa őket. Alighanem elidegenedtek már az életüktől: a munkájuk rossz és keveset fizet, a házasság kihűlt (bár a többségét már felbontották), a gyerek nem csinálja a dolgát, mindent nekik kell megoldani… De a virtuális világban nincs főnök, nincs kötelesség, csak egyértelmű célok, kontrollálható beszélgetések másokkal, amelyekből kiléphetnek, vagy még a nevüket sem kell megmondani… Mennyivel jobb ez, mint a „valós” környezet! Mennyivel megnyugtatóbb, érdekesebb, vonzóbb! Ilyen helyzetben nem csodálom, ha valaki inkább virtuális környezetben próbálja magát jól érezni, akár szülő, akár gyerek.

Azt hinnénk, hogy ezek a srácok a számítógéptől való függést tanulják el a szülőktől (mint a ciginél: látod, hogy apu beleszív, és megnyugszik), de szerintem ez jól működhet a tévével, autóval, adóbevallással is (mindkét részről). Szerintem a srácok inkább azt a kettősséget tanulják meg, hogyan lehet közösségben magányosnak lenni. Ezt aztán viszik majd a barátok közé, az iskolába, munkahelyre, életbe.