A láthatatlan ember

"Úgy gondoltam, hogy jobb lesz, ha egy időre egyszerűen James Hetfield leszek, nem pedig a Metallica énekese. És amikor arra gondoltam, hogy bemegyek az elvonóra, és mindenki ott fog nyüzsögni körülöttem autogramért...ijesztő volt. (...) Úgy éreztem, nem akarom tudni, hogy őrült vagyok-e vagy sem. De végülis, ha azt gondolod, hogy őrült vagy, akkor nem lehetsz az, nem igaz? De jól esett volna ezt mástól hallanom, viszont féltem megkérdezni." 

James Hetfield , a Metallica frontembere az elvonóról

Színház

Megjelenés és a szerep. A kép egy érdekes cikkből van,
itt érhető el.

Van ez az idézet Shakespeare-től, hogy "színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő", amit már az egyetem első évében elővettünk szociálpszichológia szemináriumon, és nagyban bólogattunk, hogy William barátunk mennyire fején találta a szöget. Azt hiszem, hogy elég sok helyen normálisan le van írva, hogy mit ért a pszichológia a "szerep" kifejezés alatt, úgyhogy most nem fárasztom se magam, sem az olvasót egy komolyabb tudományos kifejtéssel - lényeg a lényeg, minden szociális interakció valamilyen forgatókönyv mentén zajlik le, ami tartalmazza, hogy mire számíthatunk az adott helyzetben, milyen viselkedésminták és reakciók valóak ide, stb. Ilyen a főnök meg a beosztott szerep, felnőtt szerep, férfi meg nő, anya meg apa, tanár meg diák, állampolgár, dolgozó, stb, stb... Ha rosszul játszod a szerepet, vagy nem a körülményeknek megfelelőt választod a repertoárodból, abból elég fura helyzetek tudnak születni (olyan leszel, mint a csaj az Alkonyatban). Az az üdvös, ha minél komplexebb szereprepertoárral rendelkezünk, mert akkor több szituációban találjuk meg az adekvát viselkedési formát, aminek következtében mi és a környezet is jól járunk.

Egyes elméletek szerint a személyiségünk lényegében a szerepeink egyvelegéből áll (bár ezért a definícióért kb. kettest kap az ember egy szigorlaton, de azért remélem, nincs harag).

A személyiség sosem egyenlő egy szereppel sem, még akkor sem, ha az életedben éppen az a fő szereped. Itt kezdődhet a probléma: a szerep, a maszk ránő az arcodra, és már nem tudsz teljesen önmagad lenni. Másik eshetőség, hogy a környezet "rászögeli" az arcodra ezt a maszkot, mert úgy megszokta már, jól ismeri, és igen kényelmes számára, hogy nem kell egy összetett ember többi én-részével foglalkozni. A fent idézett úriember is valahogy úgy jutott elvonóra - legalábbis szerintem - hogy csak az egyik szerepében (kőkemény heavy metal sztár) tudott/hagyták működni, miközben neki meg a környezetének is szüksége lett volna a többire.

Mostanában szembesültem azzal, hogy időnként nekem is vannak ilyen gondjaim, csak sajnos az én szerepem nem olyan menő, mint az övé. Néha szeretnék rám erőltetni a pszichológus-szerepet. Ezzel azért lehet kezdeni valamit, legfeljebb páran bunkónak tartanak, azonban a gondolataimat nem tudom ilyen ügyesen hárítani, és időnként bosszankodva veszem észre, hogy az arcomra nőtt a maszkom.

Közönség, rendező és kritikus

Az egyszerűbb téma: a külső elvárások helyeznek szerepbe. Korábban feltűnt, hogy úgy általában a segítő szakmát választóktól elvárják, hogy mindig segítő szerepben érezzék magukat, függetlenül a szituációtól. Egyszer a híradóban - épp uborkaszezon volt - riportot adtak arról a konfliktusról, amikor levittek a Balatonra értelmi fogyatékosokat, akik ott, hát, magukat adták, a többi strandoló felháborodására. Ha nem csal az emlékezetem, feljelentés is történt, talán közszeméremsértés miatt. Nem tudom, pontosan mit műveltek, igazából nem is ez volt a riport csattanója, hanem a következő adalék: a strandolók, akik a hatósághoz fordultak, pedagógusok. Hát, micsoda világ! Ők igazán lehetnének megértőbbek, hiszen ők tudják a legjobban, hogy szerencsétlen flótás nem tehet róla, hogy ennyi intelligencia jutott neki, és ha nem tehet róla, akkor már nyilván nem is lehet zavaró, hogy ádámkosztümben rohangál (vagy odamegy mindenkihez haverkodni, és nem lehet lekoptatni, nem tudom, mi csapta ki a biztosítékot). A híradó valahogy azt sugallta - illetve nekem így jött le - hogy ezek a pedagógusok hiteltelenek, mert a szabadságukon nem képviselik azokat az attitűdöket, amelyeket a munkahelyükön szoktak. Gondolom, erről sokat lehet vitázni. Az biztos, hogy a pedagógusi pályát nem a pénzért választja az ember, szóval lehet értelme hivatásról beszélni. A hivatás meg egy olyan dolog, ami az ember énképének, identitásának fontos része, azzal definiálja magát, akkor meg nem hagyja a munkahelyén, nem? Mégis, igazságtalannak érzem ezeket a sugallatokat. Kételkedem abban, hogy a szerkesztőségből, vagy a társadalom nagy részéből bárki örülne neki, ha a munkáját össze akarnák mosni a személyiségével, és az emberi/szakmai minőségét firtatnák, ha nem akarja épp azt a szerepet játszani, amit megszoktak tőle. Nem korrekt, hogy egyeseknek "csak munkájuk" van, amit felvesznek, elvégeznek, letesznek, de nem kötődnek hozzá, ezért olyan ellentmondásos szerepeik lehetnek, amilyeneket csak akarnak - másoknak pedig "hivatásuk", tehát tőlük elvárható az állandó készenlét és öncenzúra. Tanultam, hogy az emberi gondolkodásmód ilyen, de nem látom be, hogy miért értelmes dolog ezt a médián keresztül is megerősíteni.

Maszk

A bonyolultabb téma: most jön egy érdekes lélektani csavar, mivel eljutottunk ahhoz a kérdéshez, hogy kire vagyok igazából kiakadva (és miért kezdtem eredetileg írni ezt a bejegyzést). 

Magamra. Ugyanis, ahogy minden ember, én is magamba építem a környezet elvárásait, aztán meg szorongok, amikor a valós énképem, meg ezek az elvárt énképek valahogy nem jönnek ki egymással. A pszichológus-szerepnek is van egy maszkja, amit fel kell vegyek, ha hitelesnek akarok látszani. Nagy öröm, amikor azt tapasztalom, hogy a maszk néhol egész jól illeszkedik az eredeti arcomhoz, és még jól is áll a szerep. Vannak azonban olyan vonások is, amelyek igazából nem fontosak annyira a szerephez, de a közönség valamiért látni akarja őket, különben nem értik, mit csinálok a színpadon. Vagy épp passzolnak a szerephez, csak hozzám nem, és én nem így szeretnék játszani.

A legfontosabb az életben, hogy önmagad légy.
Kivéve, ha lehetsz Batman is.
Akkor légy Batman.

Elég sokat hallottam már, hogy a pszichológus munkaeszköze a saját személyisége. Ez a munkaeszköz néhány esetben a legjobb a megoldáshoz, néhányban pedig használhatatlan. Rendben, de számomra ez csak azt jelenti, hogy ugyanazt a szerepet többféleképpen is el lehet játszani, nem azt, hogy olyan "egyéniség" lehetek ebben a szakmában, amilyen csak akarok, legalábbis a hitelesség elvesztésének kockázata nélkül. Ez a probléma lényege. Miközben próbálom kicsit egyedibbé, komfortosabbá faragni a maszkot, azon agyalok, hogy szükséges-e, lehetséges-e a maszk mögötti embert kicsit a maszkhoz igazítani? Vajon önfeladás lenne? Ez a szakma ugyanis szépen bele tud piszkálni az ember személyiségébe. Egy ideig nem figyelsz oda, aztán azon kapod magad, hogy megérted a nők problémáit (már ha felismered őket), természetes számodra, hogy melegekkel haverkodsz, nem utálod azokat a dolgokat (és embereket), amiket eddig, és ijesztően objektívan tudod önmagad elemezni (legalábbis a múltbéli önmagad). Nekem ott sikerült elkövetni a hibát, hogy nem választottam szét azokat a szerep-elvárásokat, amelyekkel a társadalom él, azoktól, amelyeket igazából én is fontosnak tartanék, de valamiért nem mennek. Bosszantó dilemma, hogy nem tudod eldönteni, hogy egy konfliktus külső elvárások miatt (mint a strandoló, intoleráns pedagógusoknál), vagy valójában belső elvárások miatt (ilyen szeretnék lenni, de - még - nem vagyok ilyen) alakul ki. Ennek következtében gyakran pörögnek az olyan töprengések, hogy "ebben a helyzetben ez oké viselkedés, vagy ezt a tulajdonságomat a munkán kívül kéne gyakorolni", "az adott probléma megmarad életvezetési problémának, vagy kihat a szakmai működésemre is", "használhatok-e ilyen kifejezéseket; közvetíthetek-e ilyen értékeket; fel tudják-e mások dolgozni, hogy a szakmai attitűdjeim szabadságra mentek"...? Ahogy a pszichodrámán visszajeleztek: "Bálint, neked rengeteg érdekes én-részed van: némelyik nagyon kifinomult, mások meg olyan műveletlenek, mint az ugar". Nem vicc, csomót agyalok azon is, hogy mondjuk ide milyen hangnemben írok; rendben van-e itt egy szarkasztikus vicc, vagy az már aláássa az szakmai kompetenciáimról kialakított képet (most például elhatároztam, hogy próbálok kicsit lazább lenni, hátha az nem lesz olyan mesterkélt...)?

Karbantartás alatt 

Valahol azért rendben van, hogy ennyi itt a kétség. Egyrészt még mindig az út elején vagyok, tehát belefér a formálódás szakasza, másrészt ha a személyiségem a munkaeszközöm, akkor időnként kellenek a karbantartási munkálatok, vagy úgy fog működni, mint a számítógépem (amin évek óta nem raktam újra a rendszert, ezért tele lett szeméttel, és olyan lassú lett, hogy időnként fontolgatok egy töréstesztet). A karbantartás meg ezzel jár.

Ha kimászom majd ebből, vagy eljutok egy mérföldkőhöz, akkor valószínűleg lesz egy saját élményem, ami majd hitelesebbé tesz, legalábbis azok előtt, akikre szintén ráférne egy ilyen karbantartás. Nagyon úgy tűnik, hogy az ember időnként eltűnik a maszk mögött, aztán próbálkozhat, hogy újra összerakja az identitását (ez nem saját gondolat, a szakdogám írása közben olvastam erről egy fél könyvet), így járt szegény Hetfield is. Neki végül összejött egy kis terápia segítségével, talán mi is elkerüljük az összeomlást meg a ripacskodást...