Záróalakulat

"Nem tudod magad jobbá utálni". Ezt az idézetet a közösségi médiában láttam valamelyik pszichós ismeretterjesztő oldalon. Szerintem szép sommás mondat, szoktam is emlegetni - így kiderült, hogy nem mindenki ugyanúgy értelmezi. Valószínűleg az ilyen oldalak szivárványos-smileys képi világa zavarja össze az embereket, de nem, itt nem az üzenet, hogy akármit hozol össze, azért csak hálás lehetsz magadnak, és ragyogó lény vagy, aki már így is tökéletes, és a többi...

Gondoltam, megírom a saját levezetésem, a szivárványokat és smileykat világháborús metaforákra és sématerápiás értelmezésekre cserélve, hátha valakinek úgy befogadhatóbb az önelfogadás koncepciója.

Tavaly kitaláltam egy "ne légy seggfej" sorozatot, amiben arra hozok fel példákat, hogyan bánthatjuk magunkat és a többieket megalázó, méltatlan szövegekkel. Érdekes módon az összes párhuzam, amiből kiindultam, valamilyen katonai bravúrhoz köthető. 

Ezekből hoztam el egy gyöngyszemet.

A párhuzam

"Állítsuk (katonáinkat) olyan helyekre, ahonnan nincs kiút, s akkor meghalnak inkább, de nem menekülnek."

Szun Ce

Gondolom alapvetően nehéz feladat lehet rávenni bármelyik hadsereg embereit arra, hogy legyőzzék a félelmüket, és hősiesen, halált megvető bátorsággal harcoljanak egy csatában. 

Élek a gyanúperrel, hogy sehol sem a meggyőzés legpuhább eszközeivel érik el, hogy a katonák jobbak legyenek, de az orosz megoldás alighanem kimagaslik a tömegből: ők a záróalakulatokat találták ki motivátornak.

Ezek a csapatok a támadó gyalogság mögött kaptak helyet, és az volt a feladatuk, hogy legéppuskázzák azokat a katonákat, akik megpróbáltak visszavonulni. A két tűz közé szorult embereknek így már nem nagyon maradtak alternatívái - ha már mindenképp halálra voltak ítélve, nekifutottak az ellenségnek.

Ez a megoldás a II. világháborúban volt jellemző, de egyes források szerint újra elővették, immár az Ukrajna elleni különleges műveletben. Nem tudom, mennyire igaz, ha igen, mennyire rendszerszintű, nekünk igazából a történelmi forrás elég.

A források (beleértve nagyapám vidám anekdotáit a Don-kanyarból) alapján a legénység megfélemlítése mélyen átitatta a Vörös Hadsereget. A komment-szekcióban találtam egy illusztris idézetet:

„Annak érdekében, hogy egy rendezetlen és kiképzetlen katonatömeget ellenőrzés alatt tudjanak tartani, a harcok előtt kivégzéseket tartottak. (...) Ennek a „megelőző politikai munkának” eredményeként a félelem az NKVD-től és a komisszároktól nagyobb volt, mint a németektől.

Ha támadás közben valaki megfordult, a feltartóztató különítmény lelőtte. A félelem késztette a katonákat, hogy előre menjenek meghalni. Pontosan ez volt az, amire a mi bölcs Kommunista Pártunk, a győzelem szervezője, támaszkodott."

Akármilyen sok múlt azon, hogy megnyerjék ezeket a csatákat, nem találkoztam még olyan emberrel, aki szerint a záróalakulat intézménye nem barbarizmus.

Így pszichológusként nem is az az érdekes benne, hogy az orosz veszteségek tekintélyes hányadát konkrétan az oroszok okozták.

Hanem az, hogy ezt a sok energiát, amit az alakulatok felállításába fektettek, nem arra fordították, hogy reményt adjanak a katonáknak, hanem hogy a maradékot is elvegyék tőlük.

Még ki se képezték őket rendesen arra, hogyan lehet végrehajtani a feladatot.

Még fel se fegyverezték őket rendesen.

A hóhéraikat fegyverezték fel.

Ez azért elég nagy seggfejség, nem?

Disposable

"Back to the front

You will do what I say, when I say

Back to the front

You will die when I say, you must die

Back to the front

You coward

You servant

You blind man"

Metallica: Disposable heroes

Ezen a ponton kapcsolódunk az eredeti idézethez.

"Jobbá utálni magad" lényegében olyan ötlet, mint felállítani egy záróalakulatot saját magadnak, a lelkeden belül.

Nyilván, köszönhetően az önreflexiós képességünknek, abszolúte lehetséges, hogy nem vagyunk megelégedve magunkkal.

Van pozitív lehetséges énképünk - akár mi, akár mások találták ki nekünk -, és nem mindig sikerül olyanná válni, mint ő.

Vannak különböző énrészeink, én-állapotaink és módjaink, és nem mindegyik képes jól kezelni helyzeteket.

Ennek nem kell örülni. Sőt, teljesen oké, ha felvesszük egy külső szemlélő nézőpontját, és azon keresztül belátjuk, hogy amit tettünk, mondtunk, vagy épp ezek hiánya ellenszenves.

Erre a helyzetre van a szégyen nevű érzelem.

A szégyennek motorja lényegében az a félelem, hogy a nem jól működő énünk a leghangsúlyosabb az összes közül. Mások csak ezt az egyet látják, ezzel azonosítanak bennünket. Talán igazuk is van?

Az utálat ennél szerintem egy agresszívabb érzés. 

Nem a félelemből és bánatból keverném ki, mint a szégyent, hanem haragból és undorból.

Ha a játszmákból ismert Drámaháromszögön akarnám elhelyezni ezeket, az utálatot az Üldöző érzi (ő van nárcisztikus/paranoid, én oké vagyok és te nem pozícióban), a szégyent az Áldozat (ő van depresszív, én nem vagyok oké de te igen pozícióban).

Tegyük fel, hogy gyakran előfordul, hogy tényleg megszeretik azt, akit utálnak, amennyiben megváltozik. Tegyük fel, hogy nem bántják többet, és őszintén befogadják.

Ebből a perspektívából volna benne logika, hogy ha utálod magad, azzal jelzést adsz az egészséges én-részeidnek, hogy változtatni kéne.

De azért felmerülnek itt kérdések!

Egyrészt, az utálat általában csak annyit mond, hogy hitvány vagy, nem szán időt arra, hogy megtanítsa, hogyan lehetsz jobb. Talán még annyit se, mint anno az oroszok a katonáik felkészítésére.

Másrészt, az utálkozó én-résznek nyilván hatalma kell legyen a bűnös én-rész fölött, ellenkező esetben a bűnös nem megváltozna, hanem átvenné az irányítást (azaz innentől ez az én-rész határozza meg az egyén önazonosságát, narratív pozícióját, stb.). Ám ahhoz, hogy az utálkozó én-résznek ellenállhatatlan ereje legyen, több mentális erőforrást kell kapnia. Talán pont ezek az erőforrások kellenének ahhoz, hogy a rosszul működő én-rész összeszedje magát, és egy jobb megoldást találjon ki és valósítson meg magának. Ahogy egykor (?) az orosz hadseregben a gyalogság és záróalakulat is ugyanazon az arzenálon osztozkodott, a te én-részeid is ugyanazokból a mentális erőforrásokból tudnak csak táplálkozni.

Én értem ezt a metaforát, de nem tudom alkalmazni

"In a mirrored room

Just a simple man

Naked, broken, beat, and scarred

What do I really know?

That fear of letting go

Would you

Criticize, scrutinize

Analyze my pain?

Would you

Summarize, patronize

Classify insane?"

Metallica: Room of mirrors

Az előző levezetésben van egy kis - mondjuk úgy, retorikai - csalás.

Úgy hangzik, hogy ha felállítottál magadnak egy záróalakulatot, akkor azt szándékosan tetted; te döntöttél így.

Valójában az a jellemző, hogy ilyenre formáltak.

Ezt a záróalakulatot a pszichológia iskolától függően sok néven emlegeti: a dinamikus megközelítésekben szadisztikus szülői imágó, a tranzakcióanalízisben Negatív Kontrolláló Szülői én-állapot, a sématerápiában büntető szülői sémamód. 

Mindegyiknek az a lényege, hogy a fejlődés során az ember átveszi a körülötte lévő szülő-figurák nézeteit, gondolkodásmódját, legyen az negatív vagy pozitív. Ez az internalizált rendszer aztán a személyközi és a személyen belüli folyamatokban is meghatározó lesz, amikor szóba kerül a kérdés, hogy rendben van-e, amit csinál, amilyen ember ő?

Egyáltalán nem lehetetlen olyan szellemi áramlatokkal találkozni, amelyek vallják, hogy ha valaki hibázik, akkor az bizonyíték arra, hogy ő kevesebbet ér. Vagy hogy a hiba szükségszerűen büntetést igényel. Nem feltétlen azért, mert a viselkedésterápia szellemében így averzív kondicionálás történik a nem kívánatos viselkedés ellen. Azért, mert elégséges nívójú jellem hiányában az alany biztos helytelenül viselkedne magától, így a büntetőkészenlét folyamatosan jelen kell legyen.

Az utálat csírája valószínűleg abban az üzenetben jelenik meg, hogy az adott emberbe egy büntetésnél több energiát nem is érdemes fektetni.

Ha egy szülő-figura ezt a szellemiséget képviseli, akkor ezt tanuljuk tőle: így kell gondolkodni a hibákról, így kell reagálni rájuk, és így kell kezelni azokat, akik elmaradnak a normáktól.

A szülő-figura elsődlegesen valóban a szülő, de bárki lehet, aki referenciapont egy olyan személyiség számára, ami épp próbálja elsajátítani, hogy működnek a világban a dolgok.

És egy-két emberrel biztosan találkozik, akire felnéz, és ezt a büntetés-központú nézetrendszert képviseli.

Összességében, akár azonosuláson, akár mikro-traumákon keresztül, de kialakul az ember fejében egy kontrolláló szülői funkciókat betöltő hang, ami záróalakulatként figyeli minden egyes sikertelen lépését.

Ahogy a legtöbb lelki folyamatnak van egy eredetileg adaptív funkciója, ennek is: többnyire tényleg szeretnénk jobbak lenni, többet kihozni magunkból, és ehhez tényleg szembe kell néznünk a hibáinkkal, le kell győznünk az ellenállásunkat, olykor félelmeinket.

Viszont büntető szülői módtól nem ezt kapjuk.

Egy ilyen módtól csak annyit várhat az ember, hogy ne merjen hibázni; ez pedig maximum stagnáláshoz vezet, semmiképp sem fejlődéshez.

Talán az egyik legfelszabadítóbb élmény az szokott lenni a konzultációs folyamat során, amikor valaki teljes mélységében megérti ezt a gondolatot.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Ahonnan nincs kiút: ez egy kicsit árnyalja a "jobbá utálni magam" logikát. Arról a töréspontról szól, amikor az embernek dönteni kell, hogy vagy kitart, vagy megroppan a krízisben. Az emberek néha előre megutáltatják magukkal azt az énjüket, aki próbál ezzel alkudozni.
• Tévedés és hiba: a büntetésen alapuló hibakultúra gyakorlati hátulütői Thrawn főadmirális történetén keresztül.
• Some kind of monster: a pozitív és negatív Kontrolláló Szülői én-állapot hátteréről, egy akkoriban terjedő hittankönyv apropójából. Ebben már megjelenik a fent említett sématerápiás megközelítés is.
• Tükör által homályosan: az "elég jó vagyok?" elmélkedések háttere, a környezet visszajelzéseinek fontossága, a lehetséges énképek feletti töprengés egy legénybúcsún. 
• Recrudescunt vulnera: ez a 2015-ös migrációs hullámmal felkavarodott állóvízről szól, de azt hiszem ebben írtam le a legrészletesebben egy játszma szereplőit.
• Kaszálás vol. 2: az orosz hadsereg jelenkori, szintén tekintélyelvű megoldásainak ekézése.