Inamorata

Van az úgy, hogy az ember szándékosan belehergeli magát a haragba, idegességbe, szorongásba. Erről az első ránézésre értelmetlen viselkedésről elmélkedtem ebben a bejegyzésben, feldobva azt a hipotézist, hogy a saját hangulatunk elrontása alkalmanként valid érzelmi önszabályzási technika lehet. Legalábbis a kínálatot tekintve.

Az ihletet pedig nem más, mint az új Metallica-album befejező száma adta.

Inamorata

"Misery

She needs me

Oh, but I need her more

Misery

She loves me

Oh, but I love her more"

Metallica: Inamorata (72 Seasons)

Törekszem a lényegre térni hamar, de asszem jobban érthető a cikk, ha előtte bemutatom a múzsáját.

A hónapban kijött az új Metallica-album, amin az egyik legjobb szám az Inamorata. A dal egy költői képet bont ki arról, hogy az ember néha olyan kapcsolatban van a szenvedésével, mintha az valami kodependens szerelem lenne. Inkább fájdalom van már csak ebben a viszonyban, de nélküle egyszerűen szétesne. Úgyhogy nem kevés energiát fektet a kapcsolat fenntartásába, ezzel egyszerre megmentve és megátkozva önmagát.  

Pszichológusként ez a metafora kész aranybánya. Szinte bőség zavarában van az ember, hogy melyik elmélettel ugorjon neki!

A tranzakcióanalízis sorskönyv-elmélete, gátlóparancsok, passzív cselekvések kiváló értelmezési keretet jelentenek.

A sématerápia séma-módjai talán még jobbat.

Csakhogy én már unom ezeket, úgyhogy inkább az érzelmi önszabályzás felől közelíteném meg a dolgot, ráadásul egy olyan cikkre vagy beszélgetésre alapozva, amit nem tudok újra előkeresni, és csak félig emlékszem rá. De annyira megfogott a gondolat, hogy még 80%-os pontossággal is szívesen megosztanám.

But I love her more

Szóval kezdjük a költői kérdéssel: minek generálna valaki magának lelki nyomort? Minek kell neki negatív hangulat?

Hadd válaszoljam meg a kérdést egy kérdéssel: te mindegyik hangulatodat ugyanannyira szereted?

Nem, ugye?

És azok a hangulati állapotok, amikben szívesen vagy, mitől lettek a kedvenceid?

Erre valószínűleg elég sok válasz van, és alighanem közülük az egyik a biztonságérzetre vonatkozik.

A biztonság-érzet általában valamilyen kellemes dologgal asszociálódik, de igazából a kiszámíthatóság a dolog gyökere. 

Ki tud alakulni egy olyan felállás, hogy paradox módon jól érzed magad abban, hogy nem érzed jól magad. Mármint olyan értelemben jól, hogy az adott helyzet megszokott, ismerős, tudod mi következhet, milyen reakciókra számíthatsz másoktól, és te hogy működsz ebben a hangulatban. Nem ritka életvezetési döntés, hogy a biztos rosszat választjuk a bizonytalan jóért cserébe - miért ne hozhatnánk hát ugyanilyen döntéseket érzelemszabályozás terén?

A hangulat a viselkedésszabályzás egyik fő mozgatórugója, s mivel viselkedésünkkel szeretünk egy nagyjából konzekvens arcot mutatni a világnak, lesznek olyan hangulati állapotok, amelyek a karakterünk részét képezik. Azt mondják majd az emberek, hogy "ez egy ilyen jó kedélyű gyerek", vagy hogy "komor srác", esetleg "ő az ügyeletes emó a környéken". Ebből következően, ha el akarjuk játszani a megszokott szerepünket, akkor fel kell vennünk a hozzá tartozó érzelmi állapotot. 

Szóval, van válasz arra, hogy miért akarna valaki folyton szenvedni: biztonságérzetet adhat, vagy kapcsolódási lehetőséget, esetleg még önazonosságot is.

De van még annál is érdekesebb ötlet annál, hogy szeretünk ugyanazok a valakik lenni ugyanúgy...

But I need her more

Van egy elmélet, ami nagyot ment mostanában, különösen mióta a Covidnak köszönhetően az emberek nagy százaléka tapasztalta meg milyen a tartós és extrém stressz. 

Ez Tolerancia ablak fogalma, ami az arousal-szint szempontjából közelíti meg az érzelmi nyomás elviselhetőségét.

Az arousal magyarul aktivációs szintet jelent, és egy olyan tényező, ami már közelebb van a rendes természettudományokhoz, mint a lélektan bölcsész-oldalához. Aktivációs szintje lehet igazából idegrendszer összes egységének; ez mérhető is különböző pszichofiziológiai mutatókon keresztül.

Az arousal - hasonlóan mondjuk a testhőmérséklethez - rendelkezik egy optimális szinttel. Ha túl magas, az is baj, ha túl alacsony, az is.

Az érzelmeink, hangulatunk pedig nagy mértékben befolyásolják az arousal-szintünk alakulását.

Innentől pedig az érzelemszabályzás igazából az arousal szabályozása: vannak olyan érzelmek, amelyek fölfelé tornásszák (harag, öröm), és vannak, amelyek lefelé (bánat).

A részleteket megosztanám ezen az ábrán:

Ide kattintva eléred az eredeti képet.

Vegyük hát hipotézisként a dalban megénekelt példát!

Induljunk ki abból, hogy a fickó tényleg szövetséget kötött a szenvedéssel, mégpedig arousal-szabályzás céljából.

Itt rögtön van egy definíciós kérdés, hogy milyen érzelmet értünk a szenvedés, lelki nyomor alatt? Én leginkább bánatot, szégyent, reménytelenséget és szorongást húznék be erre a fogalomra, de lehet, hogy ez csak az én megfejtésem. Az ábra szerint ezek közül a szorongás a kakukktojás, mivel az inkább aktiváló jellegű, azaz a hyper-arousal felé sodró érzelem, a többi meg deaktiváló, azaz a hypo-arousal felé visz.

Legyen neki!

Akkor legyen az a történetünk, hogy hősünk sokat szorong, már-már a pánikot súrolja, és ezt kell kompenzálnia.

A szorongás - ha úgy tetszik - azt követeli tőle, hogy csináljon már valamit.

Neki azonban semmi nem jut az eszébe, ami megoldás lehetne arra, ami miatt szorong, úgyhogy jobb kiutat nem látván úgy dönt, hogy megtanulja elviselni.

Az elviselés legkézenfekvőbb módja elhinni, hogy nem is lehet semmit csinálni az adott helyzetben. Ennek a hiedelemnek kettős haszna lesz: kognitív szinten az oldozza fel, hogy eleve esélytelen volt, tehát a tétlenség nem jelenti azt, hogy elhanyagolta magát. Idegrendszeri szinten pedig a hyper-arousal helyett megindul a hypo-arousal irányába: előbbit a szorongás keltette, utóbbit a kilátástalanság, reménytelenség, szomorúság.

Nyilván, teljesen reális veszély, hogy megint kicsúszik a tolerancia ablakból, csak ezúttal az alsó határán, és depressziós lesz.

De lehet, hogy a depressziót könnyebb elviselnie, mint egy pánik-rohamot. Így alakul ki ez az ambivalens kapcsolat a szenvedéssel: szenved a depressziótól, de nélküle még jobban szenvedne.

Természetesen az út visszafelé is járható!

Hősünknek lehet mondjuk egy anyósa, aki nagyon érzékeny arra, ha lemegy az arousal-szintje. Neki az a megoldás, ha olyan érzelmeket generál magában, amelyek a hyper-arousal felé pattintják egy kicsit; mondjuk jól felhúzza magát valamin. 

Így be is kapcsolja a Tényeket, ami készségesen tájékoztatja is arról, hogy micsoda egy szemétre való kurva világ az, amiben élünk, azaz jogosan fel lehet háborodni.

Ez a felháborodott harag aztán lehet, hogy célpontot keres magának. Például egy amúgy is szorongásra hajlamos családtagot, akivel biztonságosan lehet veszekedni a tejes doboz hűtőben kijelölt helyéről, révén ő úgyis elkerülő stratégiát fog alkalmazni.

Hősünk, miután depresszióval tompította amiatti szorongását, hogy az anyósa kaparófának használja, elkezd azon gondolkodni, hogy igazából ő is kipörgethetné ugyanúgy az érzéseit.

Úgyhogy elmegy egy jó kemény metál-koncertre, és a szorongást lecseréli egy másik aktiváló érzelemre, a haragra. Ezt a haragot szép biztonságosan ki is lehet üríteni ordítás és pogózás közben, úgyhogy végre a tolerancia ablak kegyelmi állapotában tartózkodhat, egészen míg az anyósa megint el nem kezd unatkozni (a hypo-arousal egyik arca az unalom).

But she's not what I'm living for

"I was pretty much afraid of everything. Afraid of the world, afraid of speaking. I was really really a shy kid. Music was a way to speak, as simple as that. Music was the voice I didn't have." 

James Hetfield, Guitar Center Interview 2014

Azért a megküzdésnek van szofisztikáltabb módja is, mint belehergelni magunkat érzelmi állapotokba és azok ellentétébe. 

Az előző kis történetek mind abban a körben maradtak, hogy az egyén nem változtat azokon a körülményeken, amelyek miatt az arousal-szintje kileng valamelyik kellemetlen irányba.

Érzelem-fókuszú stratégiákat láttunk, és azok közül is negatívakat: mindkét szereplő elfogadta, hogy nyomorban fog élni, csak afölött próbált kontrollt gyakorolni, hogy hogyan fog nyomorogni.

Nagyon sok egészséges megoldás is van ám, lentre be is linkelek egyet.

De előtte íme a ballada arról, hogy milyen, amikor megcsúszik az ember, és nem talál adaptív megküzdési módokat!

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A Nyírő Gyula kórház önsegítő füzete érzelemszabályozás témakörében. Alapvetően függőknek készült, de bárki számára hasznos lehet!
• Sorskönyvi téma: a fent leírtak jól működnek a sorskönyvi elméletben. Erről elég sok bejegyzés van, most a témát összegző Az agresszív kismalac gyereket nevel, valamint a bűntudattal foglalkozó Je suis Tyriont osztanám meg.
• Séma-módok: a fenti sztori úgy is lehozható, hogy az ember sémái átveszik az uralmat a működése felett. Ehhez kapcsolódóan is készült már pár bejegyzés, ajánlom az elkerülő módokról szóló Solót, és a túlkompenzáló módokról szóló Fuldoklót.
• Az érzelmi megküzdés karakterré válásáról már volt szó a "pride-cikkben", a You will know my name-ben. Ott azt boncolgattuk tranzakcióanalitikus alapon, hogy a szenvedés olykor konkrétan az ember identitásává válik.
• Bejegyzések, amelyeket szinte a Metallicának dedikáltam:
• A szakdolgozat alkotói oldaláról, valamint a sorskönyvi hiedelmekről szóló Riff
• A túltolt maszkulinitás problémáiról, és azok feloldásáról szóló Toxic waste
• A metál-koncerteken szerzett világnézeti tanulságokról szóló Of wolf and man