Eskü nem az a célja ennek a bejegyzésnek, hogy egy újabb oltárt állítsak a Metallicának. Az igaz, hogy a prágai koncert és Hetfield terápiás sztorijai némiképp okolhatók azért, hogy pont most írtam meg ezt az elmélkedést az érzelmi önszabályzásról és divatos témává vált toxikus maszkulinitásról, de az ihletet egy saját dühkitörés adta.
Szóval ők most igazából mellékszereplők - az alábbiakban többet olvashatsz az önszabályzásról, arról, hogyan tanuljuk meg; arról is, hogyan és miért változtatjuk meg; illetve ki és miért tud megváltoztatni minket.
Damage Inc
"Dealing out the agony withinCharging hard and no one's gonna give in"
Metallica: Damage Inc.
Történt egyszer, olyan egy éve, hogy vitám támadt az autópálya felügyelettel. Hogy egy régies szexista szófordulattal éljek, férfiasan be kell valljam, hogy az ügy eredője az volt, hogy figyelmetlen módon rossz matricát vásároltam, szóval alapvetően az én hibámról van szó. Aránylag hamar rájöttem (még érvényes volt a matrica), hogy gond van, és így meg fognak büntetni, úgyhogy felhívtam őket, hátha találunk egy mindkét fél számára kielégítő megoldást. Az egy dolog, hogy nem találtunk, de szinte kiröhögtek.
Fegyelmezetten elköszöntem, majd a hívást bontva teli torokból szabadítottam rájuk a világ minden átkát, mérgesen félredobva a telefont.
Csak az a baj, hogy ha elönti az embert a harag, akkor nem csak erősebb lesz, de pontatlanabb is.
Repül a mobil, repül a mobil, ki tudja hol áll meg?
Nos, nem a kanapén, ahogy terveztem. Hanem a fűtőtesten.
Nem mondanám, hogy különösebben jót tett neki a dolog. Voltak már vele problémáim, ebben a matricavásárlásos hibában is volt egy kisebb szerepe, de konkrétan tönkretenni nem szerettem volna.
Jóval később, amikor már volt kedvem beszélgetni, a barátnőm azzal zárta le az empatikus konfrontációt, hogy "én ilyenkor inkább elsírom magam".
Hja. Csak hát nekem olyan érzés sírni, mint elhányni magam egy buliban. Előfordul az emberrel, ez igaz, de egy bizonyos kor után elég ciki.
Abból a szempontból biztos nem, hogy valószínűleg olcsóbb lett volna az érzelemkiürítés az agresszióáttolásnál. Egy Samsung A40 árával biztos, de hát vannak itt immateriális költségek is, pl. a telefon tartalma, meg hisztériám miatt érzett szégyen.
De ez a megfejtés amúgy még mindig ugyanannak a nézetrendszernek a része, révén itt azt tekintem problémának, hogy egy érzelmi problémára irracionális választ adtam, közben tudnék egy kisebb esszét is írni arról, hogy az érzelmek nem racionális dolgok.
No de mi ez a rendszer, aminek határain belül akarok csak változtatni (akik ismerik az elsőfokú változás fogalmát, most örülnek, akik nem, olvasnak. Vagy nem. Majd eldöntik.)?
Nos, úgy látszik, egy-két sorban mégiscsak muszáj lesz foglalkozni a toxikus maszkulinitás fogalmával.
Trapped under ice
"FreezingCan't move at allScreamingCan't hear my callI am dying to liveCry outI'm trapped under ice"
Metallica: Trapped under ice
Gondoltam, adok valami elméleti hátteret ennek a bejegyzésnek, és majd lustán lehivatkozok egy definíciót, hogy mi is ez a toxikus maszkulinitás. Hát, amikor beírtam a keresőbe, az ötödik oldalon volt az első találat, ami pszichológiai tartalmakkal foglalkozó oldalról származik (az is a Mindset). Előtte volt ilyen, hogy marieclarie, she, wmn, nők lapja café, és a többi. Mintha a nőket, vagy legalábbis a női magazinok szerzőit jobban érdekelné a mérgező férfiasság, mint a férfiakat, akiket elvileg mérgez.
Bizony, a fogalom eredetileg arra vonatkozik, hogy a klasszikus férfi szerepelvárások ugyan könnyebbé teszik egy kiképzőőrmester munkáját, de hogy úgymondjam a gazdatestet károsítják, mérgezik.
Azon nem volt ekkora hangsúly, hogy a lányok nem mind érzik jól magukat azok társaságában, akik törekednek eljátszani ezeket a szerepeket. Még ha maga az a szófordulat értelmes is, hogy valaki toxikusan viselkedik, a pszichológiában általában ennek a valakinek perspektívája szerint alkotunk elméletet, mert neki akarunk segíteni. Hogy egy kissé labilis, de régóta kikívánkozó analógiát hozzak, a körúti bringasávok minőségét se az autósok igényei szerint határozták meg, pedig ott is biztos lenne egy-két komment.
Szóval, amikor azt mondjuk, hogy a maszkulintás (tud) toxikus (lenni), az alatt azt értjük hogy a férfiakra káros, mivel silányabb érzelmi megküzdő eszköztárat engedélyez, illetve kockázatkereső viselkedésre kényszerít. Ennek eredményeképp nagyobb eséllyel lehet az ember alkoholista, depressziós, öngyilkos vagy bántalmazó.
Erről amúgy az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) írt még jó három éve, anno kicsit okoskodtunk a kollégákkal a témában.
Ez a videó amúgy azért is mókás a téma szempontjából, mert később megkaptam visszajelzésként, hogy úgy beszélek rajta a toxikus maszkulinitásról, hogy bent terpeszkedem a kép közepén két nő között, akik nem jutnak tőlem szóhoz.
Javíthatatlan vagyok, na.
A viselkedésem mellett a szavaimra is érdemes egy kicsit kitérni.
Dióhéjban arról van szó, hogy számomra úgy értelmes a toxikus maszkulinitás fogalma, ha úgy kezelem, mint a driver elméletet (a legtisztábban a Kínvallatás előírásokkal c. bejegyzés foglalkozik a témával). Ez a TA-s megközelítés arról szól, hogy gyerekkorban kapunk ún. sorskönyvi előírásokat a szülőktől (és további szülő figuráktól, pl. Batmantől). Ezek az előírások abban segítenek eligazodni majd az életben, hogyan kell helyesen, azaz OK módon élni: hogy álljunk az emberekhez, munkához, nehézségekhez, önmagunkhoz, stb.
Egy kicsit mélyebbre ásva az elméletbe találhatunk önszabályzási profilokat is: más és más érzéseket más és más mértékben engednek megélni, kinyílvánítani, elfogadni, azaz OK-nak tekinteni.
Lényegében olyanok, mint a hangszínszabályzók: valamit felerősítenek, valamit legyengítenek, valami tiltott, tűrt vagy támogatott az érzelmi dinamikánkban.
A driverek alapvetően karaktert adnak az embernek, nem feltétlen káros dolgok, egészen míg össze nem akasztják a bajszukat a valósággal.
Az emberek általában akkor mennek pszichológushoz, amikor rájönnek, hogy a driver uralkodik rajtuk, nem ők rajta, emiatt kvázi kényszeressé, rigiddé, nem őszinté válik az életük.
Ezen a ponton jön be az APA meglátása: ezek az emberek többnyire nők.
Egy férfi ugyanúgy tapasztalhatja, hogy a driverei felvették a "még mindig harcoló japán katona" szerepét, de neki egy ilyen speciális, maszkulin önszabályzó profilja van, ami előírja neki, hogy hát ezt bizony egyedül kell majd megoldani. Vagy nem megoldani, és kussban tűrni ennek konzekvenciáit.
Természetesen ennyire nem tufa önszabályzó profil ez se, hogy csak elfojtást tudjon kínálni a nem oké érzésekre. Vannak parazita érzelmek is, amiknek az a dolga, hogy az autentikus érzéseket maszkírozzák át egy elfogadottabb érzéssé. Például a szomorúságot haraggá.
Vegyünk egy példát: adott Jimmy, akinek buszbalesetben meghalt az egyik legjobb barátja. Jimmynek ettől az érzelmi szükségletei úgymond frusztrálódnak.
A frusztrációra van egy érzelmi szerszámosláda, amiből Jimmy válogathat. Legyünk őszinték, adott helyzetben az összetettebbekbe valószínűleg nem tud kapaszkodni, úgyhogy maradjunk egyszerűbbeknél, a szemléltetés kedvéért a sírásnál és az agressziónál. Mindkettő alkalmas rá, hogy elviselhető szintre csökkentse a frusztrációt. Melyiket válassza Jimmy?
Jimmy ugyanis megtanulta az évek alatt, hogy a sírás mégiscsak lányos dolog lenne, így bár az épp most feszítő tehertől megszabadulna, de kapna helyette egy másikat.
Viszont a frusztráció-agresszió hipotézisre támaszkodhat. A hipotézist leíró cikk lényegében összefoglalható annyival, hogy "ha szétbaszol valamit, jobb kedved lesz" (Istenem, bárcsak most szigorlatozhatnék!). Jimmy ennek szellemében a gyász-reakció düh szakaszára koncentrál, és nagy ügybuzgalommal totálkárosra zúzza a hotelszobát, ahová a baleset után elszállásolták. Nem nagyon fogják ezért se megdicsérni, de valahogy mégis az az érzése, hogy ezen a megoldáson kevesebben hökkennének meg, mint a másikon.
Mondjuk ha nem így érezné, talán akkor is mindegy lenne, révén az évek alatt ez a megoldás már inkább reflexszé, mint döntéssé vált.
Ezen a ponton érdemes behozni az identitás, szűkebb értelemben nemi identitás fogalmát. Tavaly volt metálos LMBTQ cikk (You will know my name), amelyben az objektumorientált programozásból vett megközelítésben azt mondtuk, hogy az identitásnak van tulajdonsága (amiket gondolsz magadról), és van viselkedése (ahogy működsz ezekkel a gondolatokkal összhangban).
Az identitás viselkedése ez az önszabályzó profil - Jimmy esetében a maszkulin beállítású -, a tartalma pedig a mi vagyok és mi nem vagyok kérdésekre adott válaszok tömbje. Például ha azt mondja, hogy "férfi vagyok", akkor azzal együtt azt is kimondja, hogy elhatárolódik azoktól a dolgoktól, amikről úgy tudja, hogy nem összeegyeztethetőek a férfiassággal. Ennek az elhatárolódásnak sok arca van, ha Jimmy nagyon biztosra akar menni, akkor utálni is fogja ezeket a férfiassággal össze nem egyeztethető dolgokat. Logice így alakul ki a homofóbiája meg a nőket lenéző attitűdje.
Kérdés, hogy ez milyen irányba halad? Az identitás tulajdonsága és viselkedése amolyan tyúk-vagy-tojás viszonyban vannak egymással, nincs egyértelműen meghatározott sorrend, azaz bármelyik erősítheti a másikat. Jimmy megváltoztathatja a véleményét - mondjuk arról, hogy az érzelmeknek hol a helye az életében. Ennek következtében változhat az önszabályzó profilja, és mélyebben feldolgozza és/vagy többször osztja meg őket, kezdésnek művészeti alkotásokba sűrítve, haladóbb szinten akár beszélgetés formájában is.
De az is lehet, hogy Jimmy csak éli az életét, belekerül helyzetekbe, ahol valami önszabályzási feladat mégiscsak akad, aminek nyilván lesz valami kimenetele. Jimmynek valahogy meg kell magyaráznia saját magának a viselkedését, és ki kell alakítania egy koherens énképet, ha nem akar egy tízéves gyerek szintjére regrediálni. Abban az esetben, ha még saját magát is sikerül meglepnie, élhet a kognitív disszonancia redukció módszerével, azaz az énképét a viselkedéséhez igazítja. Például részegen megsért valakit, amiből később levezeti, hogy hát ő ilyen férfiasan egyenes, megmondja az őszintét, ahogy az tisztességes.
A viselkedés-tulajdonság kölcsönhatása vihet egy kiműveltebb, az élet összetettségéhez jól alkalmazkodó maszkulinitás irányába is, meg egy robosztus, rideg, túlkompenzációkkal bőven megtámogatott fajtához is. Ez utóbbi nem igazán segíti az adaptív életvitelt, úgyhogy mondhatjuk toxikusnak.
My world
"Look out motherfuckers here I comeGonna make my head my homeThe sons of bitches tried to take my headTried to make me someone else insteadIt's my worldYou can't have it"
Metallica: My world
Na jó, de hát akkor csak annyi a dolgunk, hogy ezt elmondjuk Jimmynek is, nem?
Hát ööö... Jimmy nem biztos, hogy fog ránk hallgatni.
Valamennyire azért ő is ápolja az identitását, mint mindenki. Egy régi bejegyzésben írtam (A nap, amely sosem jön el), hogy ez az ápolás történhet informatív, normatív és elkerülő stílusban is. Ha Jimmy az a fajta, aki szeret új dolgokkal találkozni, és néha újraintegrálni az identitását, nem is lesz olyan nehéz dolgunk. Ha inkább elkerülő stílusú, létre se jön a beszélgetés.
Ha normatív stílusú, akkor nem információkat, hanem példaképeket keres magának, akikkel azonosulhat, azaz átveheti a normáit.
Az is lehet, hogy full alkalmatlannak tartják a pszichológusokat arra, hogy segítsenek nekik.
Most itt ez a példa, hogy a Google 5 oldalon keresztül lényegében csak női magazinokat talált, amikor rákerestem egy pszichológiai fogalomra. Ennek nyilván sokszáz magyarázata van, az egyik az, hogy a pszichológiát nők csinálják nőknek.
De hát vannak férfi pszichológusok is, nem?
Hja, hát vannak, de ha végignézel rajtunk, akkor valószínűleg fel fog tűnni, hogy minket nem mérgez annyira a férfiasság, mint mondjuk egy köröstetétleni betyárt.
Lényegében azt várjuk Jimmytől, hogy olyan emberek nézeteivel töltse fel a pozitív lehetséges énképét, akik konkrétan a negatív lehetséges énképének manifesztumai.
Sok sikert.
Fixxxer
"But tell me, can you heal what father's done?Or fix this hole in a mother's son?Can you heal the broken worlds within?Can you strip away so we may start again?"
Metallica: Fixxxer
Írhatunk tehát okos cikkeket arról, hogy milyen egészséges egy kicsit módosítani az önszabályzó profilon, a célközönség egy jó részének nem okos cikkre van szüksége.
Engedélyre.
A fent leírt passzusban az állt, hogy a driverek az OK - nem OK rendszerén belül alakítanak ki bennünk tiltott és előírt lelki jelenségeket. Általában ezeken keresztül tudnak szenvedéshez vezetni.
Amivel pedig a pszichológusok felszabadítanak a driverek rabsága alól, az az "it's okay" megerősítés (olvashatsz róla a Kicsit szomorkás a hangulatom bejegyzésben). Adott esetben ez az lehet, hogy az ember autentikus szükségletét validálják a driver előírásaival szemben. Lényegében engedélyt adnak, hogy a lelki folyamataid megéld anélkül, hogy az kötelezőnek érzett önszabályzó profilod megváltoztatná, elfojtaná, átcímkézné őket.
Ezt a hatalmat nem mindenkinek adnánk a kezébe, jobban mondva, elég kevés emberből nézzük ki, hogy rendelkezik vele.
Akikből kinézzük, ők a példaképeink, TA-s megközelítésben gondolkodva Szülő-figurák (a szülő itt nem a gondozót jelenti, hanem azt a figurát, akinek internalizálod a normáit a Szülői én-állapotodba, pl. arról, hogy hogyan legyél igazi férfi).
Ezen a ponton megválaszolnám az el nem hangzott "miért most?" kérdést: ha tavaly törtem össze a telefonom, és gondolkodtam el a kapcsolódó lélektani elméletekről, akkor miért most hívtam le az ötletet a "majd egyszer megírom" felhőből?
A témát egy virálissá váló sztori aktiválta, egyik Szülő-figurámmal, a Metallica frontemberével kapcsolatban. Történt ugyanis, hogy James a riói koncertjükön könnyek között vallotta be a párezer fős közönségnek, hogy egyre jobban szorong, hogy nem tudja már eljátszani ezeket a számokat, és bohócot csinál magából.
A dologból több érdekesség is származik: egyrészt megtudtam, hogy vannak a neten férfimagazinok is, másrészt bizalmi körön belül a férfiak is fontosnak tartják egymás érzelmi támogatását. Legalábbis ebből a cikkből ez jött le.
Ez azért érdekes dolog, mert ha valaki kicsit visszatekint James életére, akkor talál rá jeleket, hogy egy időben mindent megtett, hogy ő maga legyen a toxikus maszkulinitás szimbóluma. Egy másik időben mindent megtett, hogy annak legyen a szimbóluma, hogy te kontrollálod az identitásod, nem ő téged. Újabban pedig mintha azért tenne meg mindent, hogy a normatív identitásstílusú rajongóit újraszülősítse (ez egy sématerápiás kifejezés), és engedélyt adjon rá hogy megszabaduljanak a drivereik nyomása alól. Elsírja magát a színpadon (ennyit a Légy erősről), szinte minden koncerten elcseszik az egyik számot (ennyit a Légy tökéletesről), és mindig barátságosan megveregeti a vállát annak bandatagnak, aki épp hibázott (lássuk be, a thrash metal nem klasszikusan a Szerezz örömöt driver örökítő anyaga). Mintha valami öngyilkosság megelőző kampányba is belekezdtek volna: amikor a koncertjükön előadják népszerű suicide songjukat, a Fade to blacket, a közepén lévő kiállós résznél mindig mond pár szót, hogy "nem vagy egyedül".
Most, amikor ezek a szavak elhangzottak a prágai koncerten, az suhant át az agyamon, hogy ez a faszi több embert ment meg egy koncert alatt, mint én egész várható karrierem során.
Páran több pozitív apai üzenetet kapnak tőle, mint a saját apjuktól a teljes kamaszkoruk alatt. Vagy mondjuk tőlem, akihez eljönni nem volna egy cool dolog, de ha el is jönnek, nekem attól tartok nincs meg ez a karizmám. Amúgy se áttétel alapú módszerekkel dolgozom.
Szerencsére én megúsztam azokat a mélypontokat életem során, hogy egy zenekar volt a legtöbb, amibe kapaszkodni tudtam, de lazábban tudok kapcsolódni ehhez a dologhoz.
Ahogy maszkulin önszabályzó profilnak / identitásnak is vannak gyakori kapcsolt árui, pl. a keménykedés, versengő stratégiák, nők lenézése, homofóbia, stb., úgy az összes többinek, mondjuk a "lelki működés iránt fokozottan érdeklődő humán értelmiséginek is".
Anno a szakmai életutamat elmesélő bejegyzésben (Tíz mérföld) "kamuflázsként" utaltam arra, hogy az ember előbb-utóbb kialakít magának egy szakmai személyiséget, s ezzel egy szakmai perszónát (tkp. önszabályozó profilt) is. Tizenhét-tizennyolc évesen, amikor a pályaválasztáson gondolkodtam, ez azért egy elég fekete-fehér dolognak tűnt még. Ott voltam koszos kis rocker gyerekként, aki hébe-hóba általános iskola óta randizott a lélektannal, és azon rágódtam, hogy mennyibe fog kerülni nekem ez a kapcsolat? Nekem is le kell vágnom a hajam, kötött pulóverben kell majd járnom Hiperkarma koncertekre a Pride-ra, utána teát szürcsölgetve beszélgetni a tegnapi alternatív színházi előadás szimbolikájáról, mint azoknak az arcoknak, akik fennen hirdetik a "lelki működés iránt fokozottan érdeklődő wannabe humán értelmiségi" identitásukat? Le kell hasítanom egy részem és magam mögött hagyni, hogy beilleszkedjek?
A pszichológusok közé végül annyira nem illeszkedtem be, de a pszichológiába asszem igen. Végülis az a fontosabb.
Hoppá, már majdnem lezártam konklúzió nélkül.
Az a kvázi terápiás hatás, amit mi James-től kaptunk rajongóként, semmilyen módon nem jött volna át olyan emberektől, akik félnek a maszkulin személyiségjegyektől, félreértik, megvetik és elutasítják azokat (mint én a Hiperkarmát 17 évesen).
Az lesz képes ezeket az engedélyeket átadni és feloldozni a mérgezés alól az embereket, aki képes integrálni a maszkulin jegyeket az összképbe.
Ezért nem az olcsó női magazinokból tanuljuk a pszichológiát. Vedd meg a könyveket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése