Confessio

Talán már egy évnél is több eltelt azóta, hogy kitaláltam, ebben a hónapban miről szeretnék írni. 2012 júliusában vettem át - végre - a diplomám, azaz pont tíz éve, én meg szeretem a jubileumokat. 

Ennek örömére elővettem a pályafejlődéshez kapcsolódó tudásom egy részét, hogy eldöntsem, vajon fejlődtem a diploma átvétele óta, vagy még mindig csak találgatom, mihez tudok kezdeni majd ezzel a papírral?

Három éve írtam már egy ilyen "tizedik évfordulós" bejegyzést (Tíz mérföld), amikor észrevettem, hogy épp tíz év telt el azóta, hogy elkezdtem dolgozni. Igen, a kezdő lépésnél a diplomám még coming soon státuszban volt, bár mindenki azt hitte, hogy "soon" kicsit rövidebb időt jelent. Próbálok most egy olyan bejegyzést írni, ami egyrészt rövidebb, másrészt nem megismétli, hanem kiegészíti az előző összegzést. 

Roadmaps

Azt hiszem ebben az segít a legjobban, ha kezdésnek több a szakmai tartalom, mint a személyes. Nézzük hát Super pályafejlődési elméletét - pontosabban ahogy ő fejlődött. Elvileg a képek nagyobban is megjelennek, ha rájuk kattintasz.

Ez a Lépcső-modell, az elmélet első változata. Ebben a tipikus pályafejlődési szakaszok (illetve az ötvenes évek Amerikájában tipikus) láthatók. A lépcső úgy jön ki, hogy Super már belekalkulálta a szakaszok közötti átmenetet is (ha átmenetről akarsz olvasni, szerintem a Különbségi küszöbben írtam róla a legjobban). A kép alapján az elmúlt tíz évet egy ilyen átmenettel kezdtem, bejutottam a Felépítés (máshol: Megszilárdítás vagy Megállapodás) szakaszába, és ott teperek még egy szűk tíz évet. Anno a szakdogámban foglalkoztam ezzel a modellel, bevágnám ide a releváns részt: 

"A megállapodás, megszilárdítás (25-44 éves korig) maxi-ciklusában az egyén túl van azon, hogy megtalálja a számára megfelelő pályát, és arra törekszik, hogy ezen belül találjon biztos munkahelyet, illetve szakmailag fejlődjön. A ciklus első felében, a próbálkozás szakaszában (25-30 év) jobban elmélyül a munkában, és a számos lehetséges feladat közül kiválasztja azt, amiben a legjobbnak érzi magát, illetve a legnagyobb megelégedettséget jelenti. Miután megtalálta a területet, amire specializálódik, stabilitásra törekszik (31 éves kor után). Ezt az időszakot a szakmai kiteljesedés, kreativitás és alkotóképesség, illetve a szaktudás fejlődése jellemzi. Az egyén fokozatosan előrehalad a munkájában, egyre elismertebb, magasabb pozíciókat szerez."

Érdekes. Menjünk tovább!

Azt lehet látni, hogy a következő modellben is megmaradtak az életszakaszok (a fenti szóhasználattal: maxi-ciklusok), de ebben a modellben nem azon van a hangsúly, hogy ezek lineárisan egymás mögé kapcsolt fejlődési feladatok, hanem ezek folyamatok, amelyek kicsiben felütik a fejüket minden életszakaszban. A másik újítás, hogy nem csak közvetlenül a munka perspektívájából nézzük a dolgokat, hanem helyet kapnak az egyén tipikus életszerepei (illetve a nyolcvanas évek Amerikájában tipikus), amelyek kölcsönhatásban vannak egymással, így a dolgozói életszereppel is. Az életpálya igazából ezek együttes fejlődése, ergo a pályád része a hobbid, iskolád, lakásod, stb.

Ha illik rám is valamennyire, hogy a Felépítés maxi-ciklusa 25-45 éves kor között zajlik, azaz 20 éven át, és az öt maxi-ciklus mini-ciklus formájában lezajlik ebben a szakaszban, akkor matematikailag négy évente váltottam mini-ciklust. Ez alapján most valahol a Felépítés/Fenntartás határán lehetek a Felépítésen belül, attól függően, hogy pontosan mihez viszonyítunk, és mennyire hisszük el, hogy tényleg minden szakasz ugyanolyan hosszú mindenkinél. 

Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy most már elvileg tudom menedzselni a karrieremet, vannak céljaim, és átlátom a terepet eléggé ahhoz, hogy tudjam, hogy kell mozogjak rajta a céljaim felé. 

Érdekes. De ha "terepen kell mozogni", akkor mégis milyen terepről van szó?

A Diadalív-modell nem azzal foglalkozik, hogyan váltunk egyik életstílusból a másikba, hanem hogy ezek az életstílusok - mélyebbre tekintve énképek - milyen tényezőkkel állnak függőségi viszonyban. Ez a terep, amin mozogni kell.

Vannak külső és belső determinánsok. Valamennyit írtam erről anno a Te az orrodig sem látsz c. bejegyzésben, most nem ismételném meg terjedelmi problémákra hivatkozva. A lényeg az, hogy lehet neked egy életszereped, de nem mindegy, hogy milyen színészi kvalitásaid vannak, kikkel és milyen színpadon játszol, és milyen közönségnek.

Ebből az a - számomra - izgalmas pályaorientációs felismerés következik, hogy a diploma átvétele abban az értelemben volt csak jelentős lépés, hogy anélkül nem lehetne karrier. De ha van karrier, akkor a diploma jelentősége rendkívüli mértékben zsugorodik, és csak egy apró kő lesz a diadalív építőanyagai között, nyomorogva a geopolitikai helyzet, jóléti rendszer, KATA-átalakítás, pártpolitika; valamint a változó érdeklődésed, szükségleteid, értékeid és egészséged determinánsai között.

Na hát ezek azok a tereptárgyak, amelyeket a teória szerint én felderítettem az elmúlt tíz évben (és ez még csak a dolgozói életszerep, mert közben meg az ember alapíthat pártot, vehet lakást, nősülhet, örökölhet, stb.).

Confessio peccatoris

Hogy mennyire voltam eredményes a karriermenedzsment és a terepfelderítés terén, szemérmesen nem osztanám meg. Mondjuk úgy, hogy lehet ezt nálam sokkal jobban is csinálni, meg némely szempontokból azért rosszabbul is.

Inkább játszanék még egy kicsit ezekkel az elméletekkel, beemelve a források közé ennek a blognak a bejegyzéseit is.

Kezdjük a szakaszolással. A tranzíció/növekedés szerintem még diplomaszerzés előtt lement, tekintve hogy már dolgoztam, úgyhogy a keresés, felépítés, fenntartás szakaszaiban gondolkodnék. Bár ez utóbbira talán van még egy kis időm.

Milyen életszerepekben zajlottak ezek a folyamatok?

Felépítés maxi-ciklus

	Tanuló	Szabadidő	Dolgozó	Polgár
Keresés	Módszerspecifikus képzés kiválasztása Szakirodalmazás	Vívás&pszichológia cikkek Blog indítása	Kísérletezés a suliban Jólélek Alapítványos szupviz
Felépítés	Tranzakcióanalízis képzés Sématerápia képzés; Szakképzés	Oktatói és Elnöki szerep	Munka és felmondások sulikban Munka a BME-n Munka a Jólélekben	Mit látok pszichológusként elmélkedések
Fenntartás	Szakirodalmazás TA konferencia	Önismereti edzés Vezetői támogatás	Osztályvezetői pozíció Magánkliensek	Mi a dolgom pszichológusként elmélkedések

Egyébként ezt így kategorizálni egész érdekes önismereti élmény: mintha mégsem vakarózással töltöttem volna az elmúlt tíz évet.

No de, mit tudtam meg a terepről közben?

Az oversharing elkerülésének érdekében a már megosztott tartalmakkal prózálkozom: csináltam egy szűrést arra a tagre a blogon, hogy "pszichológus szerep", és minden évből választottam egyet. Igen, itt van egy kis csalás: az előbb közölt négyből ez csak egy életszerep. 

Szóval mit tudtam meg a pszichológus-létről a diplomaszerzés óta?

Keresés

• A pszichológia üzlet. Az üzlet pedig természeténél fogva lehet korrekt és mocskos is: ez attól függ, hogy ki csinálja. Ez azért volt fontos felismerés, mert a diplomaosztón még azt hittem, hogy ha valakinek diplomája van, akkor korrektül csinálja, ha valakinek nincs, akkor evidens módon nem (ez volt az első bejegyzés a blogon). A Dementor c. bejegyzés végén kezdett pislákolni bennem az értelem, hogy elméletben a folyamatok hossza nem csak szakmai, hanem üzleti motivációkra is visszavezethető, illetve hogy vannak olyan taktikák, amiben a szolgáltató úgy szerez klienseket, hogy előtte létrehozza bennük az igényt a szolgáltatásra. Például azzal, hogy inflálja a trauma, bántalmazás, kirekesztés, függőség, stb. szavakat, és pár soros instagram bejegyzéseken keresztül győzködi az embereket, hogy vannak feldolgozatlan problémáik, amiket csak az ő segítségével lehet megoldani (erre akkor még nem gondoltam, ez egy új hadjáratom).
• A pszichológusi hivatás egy kereszt, amit cipelni kell. Igazából arra elég hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem az Angyali érintés forgatókönyvíróitól származnak a szakmai tapasztalatok, de hogy ez mit jelent, azt elég fokozatosan értettem meg. Az az igazság, hogy nagyjából halálod napjáig igaz rád az az állítás, hogy alig tudsz valamit a világról, az emberekről, önmagadról, úgyhogy ez a meló egy folyamatos önismereti utazás, amelynek egyes állomásaira egyáltalán nem önként jelentkeztél be, és egyáltalán nincs meg az a védett környezet, mint az önismereti csoportokon. A keresés szakaszban volt a Véreb bejegyzés, de a téma ment még a felépítésben is, azon töprengve, hogy milyen keresztet, hova, meddig és miért kell cipelni valójában (Hivatás és Búcsú a fegyverektől). 

Ebben a szakaszban a diadalív bal oszlopáról a saját értékeim, szükségleteim, énképem megismerését vettem át, és az ezekhez kötődő hiedelmeket kellett a jobb oszloppal egyeztetni, ami a gazdasági és társadalmi lehetőségekről szólt.

Hozzá téve, az igazság az, hogy a fejlődés itt a hiedelmeim detektálása és lebontása volt.

Felépítés

• 
  A pszichológia politika. A diploma átvételekor azt gondoltam, hogy nekünk az lesz a dolgunk, hogy egységesen fellépjünk az Oláh Attila dékán úr által "humán Mekkmestereknek" titulált nem diplomás terapeutákkal szemben. Aztán kiderült, hogy mi ezeket az imposztorokat a szakmán belül keressük. A módszerspecifikus képzések, szakképzés mentén beleláttam abba, hogy egész komoly cicaharcok vannak szakmán belül (Te nekem ne mondd meg! c. bejegyzés); ennek ugye a Kamara majdnem megalapítása volt a koronaékszere. Úgy voltam vele, hogy ha a pszichológia egy város, akkor valószínűleg az aktív Vezúv melletti Pompeii vagy a Szent András-törésvonalon elhelyezkedő Los Angeles lehet a jó hasonlat. Rövid úton el is döntöttem, hogy ezekben a városokban én nem akarok tisztséget felvenni, mert annál nehezebb lesz elsunnyogni, ha lángra kap az egész. Nem is léptem be a Magyar Pszichológiai Társaságba például.
• A pszichológia működik. Ezt így valószínűleg vicces olvasni, úgyhogy kifejtem: az volt a felismerés, hogy nem kell bizonygatni, az utolsó szögig levezetni az elméleti hátteret, nem kell görcsösen kapaszkodni az evidence-based módszerekbe, nem kell kitöltetni fél tonna kérdőívet a klienssel, hogy tudd mi a baja. Ezek a főnököd vagy a témavezetőd igényei, amiket hallgatóként vagy pályakezdőként internalizálsz a módszereidbe. De ha eleget gyakoroltál, akkor a módszereket tudod intuitív módon is használni, és kiderül, hogy nem hanyagság, ha nem építesz fel egy teljes modellt: tényleg látod a nyílást, tényleg jó ütemben mentél be, és tényleg azt találtad el, amit kell (most átmentem vívásba, de talán még követhető). Az igaz, hogy nem minden környezet alkalmas rá, hogy kialakítsa ezt a megértést. Azért szoktam a kollégáimat - némiképp a saját érdekeim ellen beszélve - biztatni a magánpraxisra, mert ott a legjobbak az esélyek erre az élményre. Ott van a legtöbb esélyed rá, hogy autentikus igényekkel, elkötelezetten, pénzt és energiát szentelve az ügynek dolgozol valakivel. Beosztottként gyakran tapasztalod, hogy csodaszernek akarnak használni, vagy mérőeszköznek, vagy lelki szemetesládásnak, felelősség-villámhárítónak, stb. Valódi igények miatt vagy ott, de ezeket nem a pszichológia eszközei elégítik ki. Az ilyen hatékonyság-élményekről írtam anno a Minek jársz pszichológushoz és a 2018-as évet összegző cikkben.

Ez a szakasz többet foglalkozott a diadalív jobb oldalával: leginkább a társadalmi folyamatok különböző rétegeit ismertem meg anno, illetve ezek lecsapódását a szakmában. A pozitív élmény az volt, hogy tényleges, közvetlen munkavégzés közben van egy nagyon letisztult szakmai helyzet (ahogy egyszer írtam, Overkill-érzés), a negatív, hogy ha a munkavégzés kiegészítő folyamatait néztem, akkor úgy tűnt, hogy az érdek felmorzsolja az értéket.

Fenntartás

• 
  A pszichológia politika, és ez nem biztos hogy baj. Az előző szakaszban a politika de facto működésére utaltam: emberek marakodnak hatalmi pozíciókon, megítélésen, erőforrásokon. A politika de jure jelentése a közügyekkel való foglalkozást jelenti, és bizony, a közügyeket pszichés folyamatok is irányítják, illetve hatnak pszichés folyamatokra. A probléma itt ugyanaz, mint az üzletnél: ez egy másik kompetenciakör, és attól nem fogod se jól, se korrektül csinálni, hogy van erről diplomád. Marhára tudatosnak kell lenni, hogy mikor melyik életszerepedből beszélsz, szemléled a világot és nevezed meg a problémákat. Őszintén szólva ebben nem nagyon találtam meg a helyem - témához tartozó Kollaboráns és Kulturkampfwagen cikkekben is ott van egy ilyen "de azért..." szál. Egyik oldalról valóban van fenyegetettség a szakmában, amit korábban nem éreztem: amikor a diplomám átvettem, csak a kocsmatöltelékek féltették a társadalmat tőlünk, mostanra gyermekvédelmi fenyegetésként jelenünk meg (ennek szatírája a Kvarkogó János bejegyzés). Valószínű, hogy ehhez nem tényleges szakmai visszaélések vezettek, hanem a politikai térben való felszólalások, mint anno annál a Blanka nevű lánynál, akinek még a szoknyája alá is befotóztak a tüntetések után (Helyetted szégyellem magam). De azért... Amikor a Kvarkogó János végén feltettem a retorikai kérdést, hogy "minek jártam egyetemre, ha nem azért, hogy ezeket tudjam?!", nem csak poén volt. Azt tartanám egészséges politizálásnak, ha az ember a saját világképét képviseli, nem az ellenfél világképének ellentétét, csak mert összefogásban több esélyünk van a támadókkal szemben. Meglehet, hogy túlzottan ragaszkodom a letisztult szakmai helyzetekhez, de ebben a szakaszban kifejezetten erősödött az a vágyam, hogy kimaradjak a nagy összefogásokból. 
• Ha elég sokáig gyakorolsz egy szakmát, a polgára leszel. Hát ennyit a nagy kimaradásról, meg hogy tisztán akarom tartani a menekülő utakat. Egy társadalom polgárának lenni azt jelenti, hogy érdekel, hogyan és miért válnak polgártársakká mások, pl. az oktatás, nevelés, migrációs folyamatokon keresztül. Egy szakma polgárának lenni ugyanez: még ha soha nem is akarsz többet tanulni, akkor is gondolkozol rajta, hogy hogyan és miért kapnak diplomát, státuszt emberek a szakmában. Kialakítasz erről egy véleményt, és ezt a véleményt előbb-utóbb a gyakorlatba is implementálod, mondjuk amikor felveszel új kollégákat az osztályodra. Erről a letelepedési kötvény osztogatásról írtam a tavalyi egyetemi felvétel kapcsán (A 21-es zászlóalj).

A Fenntartás mini-ciklus amolyan sokkterápiával indult nekem. Tovább ismerkedtem a diadalív jobb oszlopával, és bizony felmerült a kérdés, hogy lesz-e stabil ív a két oszlop között? Fenn akarom tartani, amit eddig összeraktam, vagy tenni kéne pár lépést hátra? Van meló a szakmai identitással, aminek még nincs vége. Az újrarendeződésnek valamiért a kézműves pszichológus nevet találtam a legértelmesebbnek - talán tényleg vissza kellene már fogni ezt a sörmániát! :D

Continuatio Confessionis

Még van pár évem a Felépítés/Megszilárdítás maxi-ciklusban, és természetszerűleg foglalkoztat, hogy mivel fogom ezeket tölteni. 

Őszintén szólva az előző bekezdéseket volt a legnehezebb megírni, mert ezek még aktív konfliktusok: vannak pozitív dolgok, amiket én is meg akarok tartani, meg negatívak is, amiket nagyon nehezen fogalmazok meg korrekt módon, úgyhogy állandóan vissza kellett törölni a soraimat.

A karrierem ezen pontján könnyebb megfogalmazni, hogy mit nem akarok csinálni a jövőben.

• Social justice warrior: amúgy, valahogy én se tudok letenni arról, hogy társadalom-mérnököt játsszak, de az én verziómat egyre kevésbé venné be a Netflix. Nem azok a legjobb szakmai élményeim, amikor az elnyomottak és kirekesztettek ügyét tűztem a zászlómra, sőt, ezekhez a sztorikhoz könnyebben kötöm az abúzus fogalom eredeti jelentését (visszaélés, félrehasználás). Akkor gondoltam igazán értékesnek a munkám, amikor az elhanyagoltakkal foglalkoztam. Ők azok a privilegizált emberek, akik túl jól vannak ahhoz, hogy pszichológusi segítséget rendeljenek melléjük, de nem elég jók ahhoz, hogy pszichológusi segítséggel próbálják kiaknáztatni a tehetségüket. Ők ilyen ridegtartással tartott haszonállatok, akik maguktól is el tudnak igazodni az életben, legalább annyira, hogy megkapják rá a kettest.
  Van egy ilyen családterápiás hasonlatom két testvérrel: az egyik idősebb/egészségesebb, a másik fiatalabb/betegebb. Melyikkel foglalkoznak majd a többet a szülők? Nyilván a gyengébbel. Hol a helye ebben a rendszerben a privilegizált testvérnek? Legyen ő a megértő, az önálló, esetleg segíthet is a szülőknek a tesó ápolásában. Ez a gyerek nem abba tolja majd az energiáit, hogy kibontakoztassa a képességeit, hanem hogy megtanulja alárendelni magát a család követelményeinek, és egyedül jutni arra, amire tud.
  Valami ilyesmi jár a fejemben, amikor azt látom, hogy nem amellett kampányolnak, hogy az iskolákban legyen kötelező anyag az érzelmi önszabályzás, ahogy pl. anno Bagdy Emőke javasolta, hanem hogy a gyerekek legyenek befogadóbbak azokkal a szexuális kisebbségekkel, akiknek a létezéséről se értesültek volna, ha nem lett volna gyermekvédelmi népszavazás. Az első esetben ők lennének a kliensek, a másodikban közvetítők abban, hogy segítsünk a klienseinknek.
  Ahogy én látom, nem a társadalom érzékenyítéséből próbálok kimaradni, hanem a parentifikálásából.
• Szakbarbár: apám anno feltett nekünk egy kérdést. Miért lehet az, hogy a német szilva, amit nem messze innen szedtek, drágább, mint a messziről ide szállított afrikai banán? Mert az afrikai csávó csak a banánszüreteléshez ért, tehát nincs jó alkupozícióban, a német paraszt meg csinál mást, ha a szilvával nem fut be. Meglehet, hogy ez a példázat többet mond el apám sztereotípiáiról, mint a tényleges gazdasági helyzetről, de a tanulság ettől függetlenül is adott. Ha én a pszichológiához értek csak, és az egyetemek évente 400 főt vesznek fel, akkor egy elég telített piacon kell helyt állnom, különben felkopik az állam. Szerintem ez a kétségbeesés vezet azokhoz negatív kimenetelekhez, amiket az előző fejezetben írtam le: etikátlanul üzletelek, hagyom magam kihasználni, marakodok a helyekért, inflálom a szakmát, és olyan autentikus meggyőződésből támogatom a nagy társadalmi mozgalmakat, mint bármelyik multi. Rosszabb esetben kitalálok valami társadalmi forradalmat, aminek én leszek az elsőszámú kápója, és úgy jutok be helyekre (vagy jut be a hűbéruram), hogy rászabadítom a cancel culture-t azokra, akik versenyeznének velem értük. 

  
  Bennem elég nagy kérdés jelenleg, hogy tudok-e korrekt módon olyan piaci részesedést szerezni magamnak a szakmán belül, amiből jól meg tudok élni? És ha nem (mert nem olyan piac, vagy mert nem vagyok elég jó ehhez), akkor mit fogok csinálni? Jönnek a mocskos trükkök, vagy békét kötök ezzel, és más piacokon is próbálok eredményes lenni annyira, hogy a mérleg végül pozitív legyen? Szívesebben hiszem magamról, hogy én inkább a példabeli német paraszt lennék.

Narratív pozíció

Az előző két fejezet inkább negatív témákat hoz fel; talán azt gondolná az ember, hogy nem azt a szakmát választottam, ami nekem való. Lehet hogy ez igaz, de nem ez a feljegyzés lenne a bomba érv mellette. Ha újra rápillantunk a Diadalív-modellre, lehet látni, hogy egészen személyes alkotóelemek is vannak benne, mint a személyiség és annak fejlődési szakaszai. A fejlődési szakaszok ugye pszichoszociális krízisekkel járnak (lásd Verziószám c. bejegyzés), amik nem épp pihentető és kellemes dolgok. Nyilván az ember érzékenyebb, amikor lezajlanak. A teória szerint nekem legalább egy lezajlott menet közben (intimitás vs izoláció), ami interferálhat azzal, hogy emlékszem vissza a szakmai utamra. 

Az intimitás-krízisben az ember tart az izolációtól, s ahogy egy önismereti csoportról hozott élménybeszámolómból (Solo) sejteni lehet, nem könnyen engedem magamhoz közel az embereket, és aránylag nagy éberséggel figyelem azokat a helyzeteket, amik felkavarhatnak.

Ennek folyományaként a távolmaradás igénye nem csak abból a felismerésből származik, hogy az emberek ezt a munkát is pénzért csinálják, tehát ez se lesz a béke szigete. Abból is származhat, hogy közben azzal küszködtem, hogy mennyire akarok egyáltalán közel kerülni másokhoz?

Meséltem korábban Savickasról, aki Super tanítványa volt (This is the way c. bejegyzés). Tőle származik a karriertörténet interjú.

Az ő megközelítése szerint egy karriertörténetben három aspektusból vagy jelen: te, aki különböző szerepekben próbálsz helyt állni (milyen ember vagyok?), te, aki célokat tűz ki és próbálsz elérni (mit akarok elérni?), és te, aki elmeséli ezt a történetet (mit gondolok arról, aki vagyok, és ahova jutottam?).

A fent leírt kihívások meglehet, hogy jobban függenek a narratív stílusomtól (ez a diadalív bal oszlopa), mint az objektív problémáktól (a diadalív jobb oszlopa).

Valószínűleg, ha objektíve nézzük a dolgot, akkor jobban becsülték az erősségeimet, és jobban tolerálták a gyengéimet ebben a szakmában, mint ha másba vágtam volna bele, és ahogy nézem, máshol mélyebben mocskolna a politika is. Nyilván, ami zavar, az ettől még zavar, csak így kicsit árnyaltabb a kép.

Nem hittem volna, hogy ennyi mindenen gondolkodok majd, azt meg főleg nem, hogy menet közben összeállnak majd olyan dolgok, amiket a bejegyzés elején még nem is terveztem érinteni.

Úgy látszik, tényleg működik a pszichológia.

Ha esetleg te is valamilyen pályafejlődési mérföldkőnél tartasz, javaslom, te is kapd elő ezt a három rajzot, és elmélkedj rajta, hova helyeznéd el magad rajtuk! Érdekes felfedezés lesz.