Útinapló vol. 2.

Tavaly meséltem róla, hogy mi mindenen elmélkedtem a nyaralás alatt. Jól esett ezeket leírni, úgyhogy most már kicsit rá is voltam hangolva Cipruson, hogy fejben elraktározzak pár asszociációt. Ezek most kicsit lazábbak lesznek, mert ezúttal nem történt olyan baleset, ami tematizálta volna az egész hetet. Láttunk sok érdekes dolgot, most talán elég kiemelni a "pszicho&régészet" (transzgenerációs témák), "művelődés&fejlődés" és "a tömegközlekedés sem ronthatja el a napomat ha olvastam mindfulnesst" válogatást.

A montenegrói élmények kapcsán említettem, hogy az eredeti terv az ilyen bejegyzésekkel az volt, hogy inspiráló történeteket, látnivalókat osszak meg, nem kifejezetten a nyaralás eseményeit. Cipruson elég sok ilyen dolog van, úgyhogy elmélkedtünk a világról keresztbe-hosszába, meg önmagunkról, az életről, meg mindenről (kevesebb podcastot kell most már hallgatnom).

Elmélkedés a világról hosszába

A "hosszába" itt longitudinális fejlődést, lánykori nevén történelmet akarja jelenteni. Történelmi lelet bizony nem kevés van Cipruson, révén a sziget a kőkor óta folyamatosan lakott, és sok településen, ahol most laknak emberek, laktak már a bronzkorban is. Vannak leletek a neolitikumból, bronzkorból, archaikus és klasszikus korból, a hellenizmus és Róma idejéből, Bizánc korából, az oszmánok és genovaiak küzdelmeiből. És ahogy ez ilyen helyen csak lenni szokott, a városban mászkálva az ember alkalmanként ásatásokba botlik.

Egy ilyen ásatáson gondolkodtam el a személyiség rétegeltségén.

Az egykori kitioni szentély és kikötő falait tanulmányozva a mellékelt leírás figyelmeztetett minket, hogy igazából mi nem egy konkrét kor nyomait látjuk egy helyen, hanem legalább háromét.

Képzelem, milyen lehet egy ilyen feltáráson régészkedni. Kimész nagy lelkesen, hogy megtaláltad Astarte templomát, aztán a haverod szól, hogy igen, meg Aphroditéét is, pár száz évvel arrébbról. A szentélyek, amiket épp kiástok, sohasem álltak egyszerre, nem alkottak egy élő rendszert. Csak abban az értelemben, hogy az emberek megszokták, hogy mindig ugyanoda mennek imádkozni, szóval miután újraépítették az ideiglenesen beomlott civilizációt, nagyjából ugyanoda rakták a nagyjából ugyanolyan funkciójú épületeket is. A múlt megszervezte a jövőt.

"Egy pont Peti kollégának" - mormoltam.

Nagyra becsült kollégámról azt érdemes tudni, hogy nálam látványosan gyakrabban foglalkozik a kliensek családfájával, és dolgozik azzal a munkahipotézissel, hogy a hozott probléma transzgenerációs jellegű, azaz a gyökereit valahol nagyszülői szinten, esetleg a genogram egy mellékágán kell keresni.

Mert hát nem olyan az ember személyisége, mint az ásatás Larnacában? Nem több generáció bölcsessége, álmai és traumái alapozzák meg a mostaniét?

A világról, életről, kapcsolatokról, munkáról, erkölcsről alkotott nézetrendszereink valószínűleg több aspektusban feltárhatók lennének a nagyszüleink értékrendjében, még akkor is, ha mi már nem is találkoztunk velük, sőt, ha szándékosan nem is nagyon próbálkoztak ezeket megtanítani szüleinknek (lásd Az agresszív kismalac gyereket nevel c. bejegyzést), vagy ők nem akarták átadni nekünk. Saját példát is hoztam anno beilleszkedés és pályaválasztás vonalon (Gravitáció c. bejegyzés).

Ha ez az ásatási helyszín valakinek a lelke lenne, valószínűleg egész másképp közelítenénk meg a dolgot a kollégával.

Azt mindketten felismernénk, hogy a három rom máshonnan van.

Az én megszokott módszeremmel ez valószínűleg kicsit lassabban derülne ki, mivel rövid tanácsadásoknál én általában elkezdem feltárni az első romot, amire a kliens rámutat. Övé az ásatás, ő tudja, mire van szüksége, ugye. Peti a biztonság kedvéért azért gyakran megnézi a nagy totált is. Azt mondjuk nem tudom, hogy marad ideje így ásni is, de valahogy mindig megoldja.

Abban is különbözünk, hogy mit jelent számunkra, hogy "máshonnan vannak a romok".

Én ugye az eriksoni és a fent hivatkozott bejegyzésekben ismertetett sorskönyvi frameworkökben érzem otthon magam, szóval a "máshonnan" nekem azt jelentené, hogy az életed más szakaszában keletkeztek a feltárt romok. Azért olyan különbözőek, mert az életszakaszok eltérőek abban, hogy mire és mennyire vagy érzékeny éppen. A stresszor, például a mogorva apád az mindig ott volt, te változtál növekedésed során, ezért van most három rom az ásatásodon.

A kolléga ezzel szemben azzal dolgozna, hogy a három romból igazából csak egy a tiéd, a másik kettő a mogorva apádé (aki a Grósz-huszárokkal fogócskázott március 15-én), sőt, a harmadikat valószínűleg örökségül kapta az ő apjától (aki a szovjet tankokkal fogócskázott október 23-án). Ennek feldogozásában jóval több családterápiás technika kerülne, míg én szívesebben alapoznék sématerápiás megoldásokra.

Mindenki tud válogatni, hogy neki melyik munkamód esne jobban!

Fun fact: ilyen romfeltárós melókat igazából egyikünk se vállal, mert nem vagyunk terapeuták. De azért az értelmezési keret így is kialakult.

Elmélkedés a világról keresztbe

Itt a világ keresztmetszeti, azaz éppen aktuális állapotáról írnék pár sort. Illetve arról a kesergésről, ami egy Lusignan-dinasztiának köszönhető középkori erődben fakadt ki belőlem.

A kifakadás igazából a gyökeréig visszavezetve lesz érthető.

Nyáron ebéd közben időnként azon filozofálgattunk a kollégákkal, hogy egész pontosan mi értelme van a munkánknak társadalmi szempontból? Nagyobb lépést téve, mi haszna a humán tudományoknak? Mi értelme van pénzt tolni a kultúrába?

Két válaszom volt erre.

Az első a nyaraláson olvasott könyvek egyikében talált Human Development Index volt, ami lényegében annak a statisztikája, hogy mennyire jó élni egyes társadalmakban. Három fő dimenziója van, a hosszú és egészséges élet, az oktatás és az életminőség. Szerintem a mi szakmánk mind a három irányból közvetlenül tud hatni az ember életére: a pszichológiának van egy kifejezetten egészségügyi oldala, segít jobban megérteni a világot, és pozitívabb életvitelt kialakítani. Az lehet, hogy nem mindenkinek közvetlen hozzáférhető (erre vonatkozó statisztikák is vannak), de talán közvetetten mindenkinek jobb lesz az élete, ha néhányak élete javul.

Itt jön be a másik válasz, ami a sörfőzésen alapul (erről is olvastam amúgy könyvet nyaraláson). Alkoholos söröd akkor lesz, ha használsz élesztőt. Ez általában azt jelenti, hogy gondosan kiválasztod az adott sörstílushoz való fajtát, ámde vannak olyan, ún. lambic sörök is, amelyek spontán erjedéssel jönnek létre. Ez azt jelenti, hogy kinn hagyják a levegőn a sörlevet, betámadja mindenféle levegőben terjedő élesztőgomba, és aztán palackozzák a végeredményt. Ezt nem lehet mindenhol megcsinálni: Belgiumban például olyan gombák terjengenek a levegőben, amelyek világhírű söröket erjesztenek, a Bonifác haverom pincéjében lévők pedig olyan sört, amit üvöltve öntöttünk a wc-be.

Az analógia szerint az intézményesített oktatás a sörstílushoz (elit gimi, szakképző, stb.) kiválasztott élesztő, a kultúra pedig a spontán erjesztéshez kellő, csak úgy a levegőben keringő élesztő. Ha jó élesztő van a levegőben, akkor külön tanfolyam nélkül is lesz munkakultúrád, vállalkozószellemed, erkölcsi érzéked, stb.

Amikor azt mondom, hogy a munkánk közvetve sokakon segíthet, akkor ezt a spontán erjedéses hasonlatot értem alatta (valami ilyesmi az "te mindig pszichóban nyomod" bejegyzésben megismert kocka 4/3/3 darabja).

Ilyen levegőben terjengő spontán élesztő, hogy csinálnak neked kulturális rendezvényeket, nem dózerolják le az ásatást egy pláza kedvéért, sőt, látogathatóvá teszik, elmesélik a történetét, ilyenek. Az, hogy bemehetsz egy Lusignan-kori erődbe, megnézheted a korabeli használati tárgyakat, fegyvereket, megismerheted az itt élő generációk életét és halálát, kapcsolatot teremthetsz a téged formáló kultúrák gyökereivel, szerintem a HDI "tudás&oktatás" dimenziójához tartoznak.

Más szerint pedig az "életminőség" dimenzióhoz.

Más szerint azért van ott a múzeum, hogy klimatizált helyiségben tudja nézni a macskás videókat a telefonján, miközben a neveletlen kölkei visítva játszanak szellemkastélyosat; amit nyilván nem lehet a játszótéren csinálni; hiszen ott koszos lenne a ruhájuk; ő meg nem azért repült ide Magyarországról, hogy mosson.

Szóval, elvileg azért dolgozunk, hogy a kultúra spontán erjedésével olyan emberekkel töltsük meg a világot, akik tudnak viselkedni, és ha nem is értékelik a művelődést, de azért nem teszik tönkre.

Well played, kid.

(amúgy az erőd ettől függetlenül érdekes volt)

Elmélkedés a belső világról

Igazából ez az anekdota nem Cipruson indult, hanem Prágában, de itt is volt relevanciája. 

Prágában csak rövid időt töltöttünk, igazából a Metallica-koncertre mentünk le, így nagy előkészítése se volt az útnak. Ennek köszönhetően a barátnőm hangulatát könnyen tudta mérgezni a munkahelyről hozott feszültség. 

Ez a feszültség eszkalálódott, ahogy szembesítette magát azzal, hogy tök jó helyen vagyunk, jó a szállás, jók a sörök, ő meg nem tud ezeknek örülni. Meg is orrolt magára emiatt.

Azt kérdezte, mit tehetne a feszültsége ellen? Ha már itt van, élvezni akarja nyaralást.

Odafelé a vonaton Szondy Máté mindfulness-könyvét olvastam éppen, ami vissza is tükröződött a válaszban.

Miért kellene tennie bármit az ellen, hogy eszébe jut a munkája? Vajon ha ennyire ráfókuszál arra, hogy idegesíti őt hogy ideges, attól megnyugszik? Vagy inkább csak megtölti a tudatát egy stresszorral? Olyan ez, mint megpróbálni nem gondolni egy fehér elefántra. Azzal, hogy kiadod a tudatodnak ezt a feladatot, már el is buktad. Esetünkben inkább az a megoldás, hogy tudomásul veszed, hogy ott van az a fehér elefánt, de ott van több más dolog is, amikre jobban eshet figyelni.

A könyvben volt egy metafora, ami nagyon tetszett: képzeld el, hogy van egy sakktábla, amin fekete és fehér bábuk küzdenek egymással. A fehér bábuk a jó gondolatok, a feketék a rosszak. A helyzet az, hogy nem játszani kell megtanulni - nem te vagy a játékos. Te a tábla vagy.

A gondolkodásnak nagy százaléka automatikus gondolatokból áll, amiket nem tudsz irányítani, csak megfigyelni és feldolgozni.

És hacsak nincs valami hard core mentális betegséged, nincs dolgozós és nyaralós tábla - egy szelfed van, így egy táblád is, amin mindenféle bábu mindenféle okból mozoghat.

Ha eszedbe jut a munka a nyaraláson, és befeszülsz rajta, az is oké. Az agyad azt csinálja, ami a dolga: adekvát érzelmi választ ad egy stresszorra. Annyit éppenséggel megtehetsz, hogy a figyelmedet az itt-és-mostra fókuszálod, mint Qui-gon mester tenné, de ne haragudj magadra, ha ez nem jön össze elsőre! Ez is egy szokás, gyakorolni kell.

Ez a passzus lényegében a covid alatt írt "it's okay" cikk (Kicsit szomorkás a hangulatom máma) minfulnessre adaptált változata.

Egyébként működik a pszichológia: ezt az átkeretezést végighallgatva a barátnőm már egész felszabadult volt reggeli végére.

Akkor még nem sejtette, hogy ez most egy felkészülési lehetőség volt arra az érzésre, amit a ciprusi környezet okoz.

Míg az EU holmi jogállamiság miatt lamentál, elkerülte a figyelmét, hogy van olyan tagállama, ahol mindenki a rossz oldalon vezet! Ugyanebben a tagállamban nincs vonat, helyette buszok vannak, amelyeknek a menetideje még viccből sincs összehangolva.

Volt egy napunk Paphosban, a sziget legnyugatibb városában. A délelőttöt a Királysírok nevezetű ásatási helyszínen töltöttük, szomjasan, árnyék nélkül a tűző nap alatt, mint a jó légiósok. Nagyon érdekes volt megtudni, hogy a hellenizmus korában a temetkezési szokások itt egy az egyben megegyeznek az Alexandriában talált eljárásokkal. 

De azért nagyon elfáradtunk a végére, úgyhogy némi kötelező nézelődés után úgy döntöttünk, hogy délután mégis inkább visszamegyünk Larnacába.

A délután további részében megismertük Ciprus azon arcát, amit eddig próbáltunk nem észrevenni. Amikor azt írom, hogy "délután", valójában arra gondolok, hogy "három és este tizenegy között". Az út amúgy asszem kb. 1,5 óra volt odafelé, csak a visszafelé vezető járat szervezésében akadtak gondok. Meg a helyiek hozzáállásában. Meg az angol tudásában. 

Jól jött ez a mindfulness-gyakorlat, amikor a majd' kétórás limasszoli várakozás alatt rájöttem, hogy ha nem is a kívánt városban, de végülis még mindig egy tengerparton vagyunk - ahol árulnak sört is!

Alapvetően, még mindig hálás helyzetben voltunk. Valószínű, hogy ha ugyanezek a buszok vinnének a munkahelyre, akkor a HDI indexem H része hamar leromlana, mert elvinne a stressz. De így, hogy a bosszúságok mellett is meg tudtuk becsülni, hogy végülis külföldön nyaralhatunk, az I, azaz életminőség dimenzió ünnepe volt ez még ez a nap is.

Ezzel a pozitív kicsengéssel zárnám a mesémet Ciprusról. Nyilván rengeteg izgalmas dolgot láttunk még, pihentünk, beszélgettünk a török és a görög oldal HDI-je közti különbségekről, meg olvastam könyvet több életszerephez kapcsolódóan, meg végre kialudtam magam, meg minden - talán ezek már nem ebbe a bejegyzésbe tartoznak.