Verziószám

Ez a bejegyzés a személyiségfejlesztésről szól, bár az ihletője egy másik terület, a programozás világából származik. Az ősz folyamán képezgettem magam webfejlesztésből, amiben beavattak minket abba is, hogyan kell értelmezni a programok verziószámait. Mondom, milyen érdekes lenne ezt emberekre is értelmezni! Vajon melyik szám mit jelentene a személyiségfejlődés terén?

Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy ezen a hasonlaton keresztül talán jobban le is lehetne vezetni, hogy miért lehet az, hogy néha az ember állandóan dolgozik az önismeretén, mégsem fejlődik eleget ahhoz, hogy meg tudja oldani a fejlődési feladatait.

Verziószám

Ezt a kérdést még az elején érdemes előhozni. Sok programnál lehet olyat látni, mint mondjuk v7.2.5. Ez példabeli szám azt jelenti, hogy ez a program hetedik olyan kiadása, amiben nagyobb változtatás történt (major verzió), azon belül ebben volt két módosítás (minor verzió) és öt patchelés, amely során kisebb hibákat javítottak ki (patch number). Legalábbis ezt értettem meg az olvasottak alapján. 

Ebből ugye lejön, hogy a programok nem olyanok, mint mondjuk a festmények, amiket egyszer befejezünk, és nem nyúlunk hozzájuk többet. Nem (csak) azért, mert kapkodni kell a határidők miatt, és egy csomó hiba benn marad, hanem azért is, mert lehetőség van új funkciók hozzáadásához, sőt, ez még szükséges is, révén elég gyorsan változik a környezet. Ha pedig ezzel nem tartunk lépést, a programunk nem fog kelleni a kutyának se.

Na jó, de mit jelent az, hogy lépést tartani? Mindig javítgatni a hibákat, finomítgatni a feature-öket a felhasználói visszajelzések alapján? Időnként kicsit jobban hozzányúlni, és minor módosításokat kiadni? Vagy kockáztatni a kompatibilitási problémákat, és alaposabban frissíteni a kódon?

Nyilván, egy programozó meg tudná ezeket válaszolni: alighanem van arra egy gyakorlat, hogy mi különíti el major, minor és patch verziót.

Viszont mint sejthetitek, a programfejlesztés szerintem jó metafora lehet saját személyiségünk fejlesztésére. Ott nincs séma a verziószámokra, ám érdekes elmélkedés lehet, ha megpróbáljuk kitalálni, mi hol tartunk az úton e séma szerint, és milyen szempontok szerint kódolnánk magunkat?

Major verzió

Ez a verziószám utal arra, hogy komoly változás történt, és már nem vagyunk ugyanazok, akik régebben. Igazából bármi vezethet oda, hogy úgy érezze az ember, hogy mélyen megváltozott, ahogy látja a világot, és önmagát benne - érheti trauma, megjárhatja az El Caminót, lezárhat egy sikeres pszichoterápiát, stb.

Arra az esetre, ha olyan változásokat keresünk, amelyek a legtöbbünk életében előkerülnek, a major verziót szerintem Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete fedi le.

Ez a már itt-ott hivatkozott elmélet abból indul ki, hogy az egyén élete során folyamatosan fejlődik, mivel folyamatosan kölcsönhatásban van a környezetével. A története során felmerülő életvezetési feladatokat az ún. én-erők segítségével oldja meg, amelyek krízisekkel való megküzdés során alakulnak ki. Egy ilyen krízis akkor csap le ránk, amikor az adott fejlődési feladat már nem oldható meg az eddigi én-erőinkkel; vagy azért, mert a környezet változott, vagy azért, mert mi változtunk, és már más feladatok vonzanak minket.

Kivételesen most megpróbálok megfelelni a teljesség igényének, és kilistázom az összes normatív krízist, amit Erikson leírt.

1. Csecsemőkor: remény
   
   Életünk első szakaszában a kifejlesztendő én-erő a remény. Ahogy az elmélet fogalmaz, itt az ősbizalom és a bizalmatlanság pengéjén egyensúlyoz az ember: ha a kapcsolat jól működik az elsődleges gondozóval, akkor az alapot szolgáltat majd összes többi kapcsolathoz másokkal, meg úgy általában a világgal. (Lásd Köt(őd)és c. bejegyzés)
2. Kora gyermekkor: akarat
   
   A következő pályán az autonómia vagy szégyen irányába indulhatunk el. Ebben az életszakaszban tanuljuk meg irányítani a testünket (=szobatisztaság), mely feladatban minél sikeresebbek vagyunk, annál jobban hisszük, hogy az életben mennek a dolgok, csak akarni kell.
3. Óvodáskor: célelérés
   
   Ezt az én-erőt még nem igazán láttam így leírva, de a lényeget összefoglalja. Itt a sikeres krízismegoldás a kezdeményezőkészséghez vezet, a sikertelen a bűntudathoz. Ez egy elég fontos történet: az remek, hogy tudjuk irányítani a testünket, de azért az az igazi, ha helyzeteket is tudjuk. Ehhez a környezetnek is lesz egy-két szava: ha partnerek mondjuk egy közös játék szabályainak kitalálásában, az egész jó perspektíva; ha inkább leteremtenek, akkor azt tanuljuk meg, hogy mindig csak hülye ötleteink vannak. (Some kind of monster c. bejegyzés)
4. Iskoláskor: hatékonyság
   
   Itt az a nagy helyzet, hogy már osztályoznak minket, eredményeket várnak tőlünk. Attól függően, hogy ebben a kihívásban sikeresek vagyunk, a történet elindul a teljesítőképesség vagy a csökkentértékűség, "nem vagyok elég jó" érzés irányába is. Az ezzel kapcsolatos szorongások hárításáról szól a Merjünk kicsik lenni c. bejegyzés.
5. Serdülőkor: hűség
   
   Hát, ha eldobsz egy virtuális követ ezen a blogon, akkor jó eséllyel egy olyan bejegyzést találsz el vele, ami ennek a korszaknak a kihívásáról, az identitáskrízisről szól. Itt már lassan megvan minden képességed ahhoz, hogy elvont fogalmakban gondolkozz, úgyhogy el is kezded ezek mentén a helyet keresni magadnak a világban, érintve különböző értékrendeket, stílusokat, stb. Ha sikerül kialakítanod egy olyan képet magadról, amivel azonosulni tudsz, és hű tudsz hozzá és azt felépítő eszmékhez maradni, egész jók a kilátásaid az életben.
6. Fiatal felnőttkor: szeretet, szerelem
   
   Disclaimer: a huszas éveink előtt is lehetünk szerelmesek valakibe. A különbség az, hogy itt már nem csak önmagáról szól a szerelem, hanem arról a kérdésről is, hogy össze tudnánk-e kötni egy másik emberrel az életünket? Ez a korszak az intimitás vs izoláció közötti bolyongásról szól. Az előbbiben az ember állandó parkolót biztosít valakinek az életének ahhoz a szegmenséhez, ami általában nem látható mások számára (Tsalád c. bejegyzés), a másikban ezt a sorompót nem akarja felengedni, de legalább még húsz év múlva is mondhatja magáról, hogy "wild and free". A témához javaslom a Büszkeség és balítélet c. bejegyzést. 
7. Felnőttkor: gondolkodás
   
   Itt az alkotóképesség és a stagnálás között pörgünk, annak a kérdésnek a mentén, hogy mit hagyunk magunk után? Ezt a részt nem foglalnám össze, inkább átmásolom ide Révész György cikkéből a megfelelő passzust:
   "Az alkotóképesség fő formái az új generáció megalapítása és felnevelése. Megtanítani őket mindarra, amit fontosnak tartunk, átadni azt a tudást, ami feltétele kultúrák túlélésének, szokások és (akár családi) legendák fennmaradásának, amiről életünk "szól". Az alkotóképesség tágabb értelemben gondoskodás mindannak a technikai és szellemi értéknek az átörökítéséről, amelyek a felnövekvő generáció számára a létrehozható jövőbe vetett hit alapjai, miközben megélhetjük azt az identitás-élményt, hogy szükség van ránk, szerepünk, jelentésünk van a világban. A fejlődési krízis megoldatlansága a stagnálás "én szikkasztó" élménye, üresség, céltalanság érzése, én központú viszonyulás egy tulajdonképpen "idegen" világhoz."
8. Időskor: bölcsesség
   
   Egy ponton mindenkinek eljön az a felismerés, hogy már nem igazán fog új csúcsokat meghódítani, és most az lenne a feladata, hogy rendet rakjon az életében, és átadja azokat tanulságokat, amelyeket sikerült levonnia az évekből. A bölcsesség-kutatások hangsúlyozzák ennek az integrációs folyamatnak a szerepét: az igaz, hogy a társadalom úgy vélekedik, hogy kell egy bizonyos életkor a bölcsességhez, de ez az életkor magában még nem elég ahhoz, hogy valaki bölcs legyen. Az integritás ugyanis csak a pozitív kimenete ennek a korszaknak - az időskori évek telhetnek kétségbeeséssel is, amikor nagyon izzadtságszagúan próbálsz még releváns lenni. Ilyeneket fejtegettem a Behódolás c. bejegyzésben.

A pszichoterápiát valószínűleg azért is találták ki, mert az ember felnőttkorában IQ-ból vagy visszajelzések alapján rájön, hogy egy korábbi pszichoszociális krízisnek nem az lett a kimenetele, ami a legjobban szolgálja a fejlődését. Nem egy egyszerű munka ezt utólag megoldani, viszont ha sikerül, akkor valahol egészen a mélyebb rétegeiben érzi majd, hogy ő már nem ugyanaz a valaki. Valami ilyesmire utal a Minek jársz terápiába bejegyzés.

De ilyesmire utal a tavalyi Nem ez voltál c. elmélkedés is, ami lényegében arról szól, hogy ez a változás néha kicsit gyászos, "nincs visszaút"-érzés is lehet, még ha amúgy sikeres is a történet. Ha sikertelen, akkor főleg.

Igazából ez utóbbi az indok rá, hogy ezt az elméletet javasolnám major verziónak: állítólag ennél a verziószámnál nem mindig jön össze a visszafelé kompatibilitás. Azt gondolnánk, hogy ha visszamehetnénk az időben, akkor jól kijönnénk az akkori énünkkel, de valószínűleg mi is úgy járnánk, mint Karinthy a novellájában, és a kompatibilitási problémák miatt nem értenénk egymást.

Minor verzió

Úgy értelmeztem a tanultakat, hogy a minor verzió azt jelenti, hogy kaptunk néhány új funkciót, de alapjában véve nem változott meg a program. Mi lehet ez a személyiségfejlődés során? Egyáltalán, el lehet dönteni, hogy melyik az a változás, ami nem olyan nagy mértékű, hogy kvázi újjászületésnek tekintsük, de nem olyan apró sem, hogy csak egy sima új szokást lássunk benne?

Hogy őszinte legyek, nincs erre igazán jó válaszom, de egy asszociációm van. Pár éve a legénybúcsú-szezon lezárásakor írtam az Elmúlt a legénykor c. bejegyzést, amiben többek között arra a kérdésre kerestem a választ, hogyan váltak a szemem előtt házas emberré a haverjaim? Vajon hogyan, milyen ütemben zajlott le az a folyamat, aminek mentén átalakult a választott életstílusuk?

Akkor a Hudson-féle életátmenetet hoztam elméleti megközelítésnek. Eszerint az ember, ha nem találja már helyét az életében, két körön indulhat el. Egy kisebben, ami igazából a helyzete megváltoztatása, és egy nagyobbon, amely során önmaga változik meg. Számomra kérdéses egyébként, hogy ez utóbbi pontosan miben különbözik az aktuális pszichoszociális krízis megoldásától.

A másik elmélet Super nevéhez fűződik, róla már sokszor meséltem.

Na, hát Super is az egész élethez írta a teóriáját, csak ő a karrieren keresztül közelítette meg a dolgot. Az ábrán látható különböző vastagságú vonalak életszerepeket jelölnek, ahogy az évekkel változtatják jelentőségüket az élet hosszmetszetében. Az elején a gyerek- és tanuló-szerep a hangsúlyos, a végén a szülő, háztartásfenntartó.

Ezeknek a keresztmetszeti, azaz egyidejű kombinációja az életstílus. Tehát, amikor életstílust váltasz, az elméleten belül azt jelenti, hogy változtatod az életszerepek arányát.

Ilyet teszel például, amikor nősülésre adod a fejed: több párkapcsolat, több háztartás, kevesebb gyerek-szerep, ha papucs vagy, akkor kevesebb szabadidő is.

Ebben a változásban maradva, a házasságkötést úgy értelmeztem, hogy ez egy sikeresen megoldott intimitás-krízis gyakorlati implementációja. Előbb valahogy megvívod ezt a csatát, aztán majd látunk belőle valami eredményt is, mondjuk egy esküvői meghívó formájában.

A másik ok, amiért Super szerintem szuper választás a minor verzióhoz, az a részletesség. A képen látjátok azt a fekete sávot az életút hosszmetszete fölött, benne öt szakasszal. Super ezeket igazából ciklusoknak nevezte, mert úgy gondolta, hogy kicsiben megismétlődnek több alkalommal is (minden maxi-ciklusban öt mini-ciklus).

Erikson ugye pszichoszociális krízisekben gondolkodott, de a krízisekről azt tanultuk, hogy azok intenzív, de rövid állapotok. Ehhez képest évek vannak némelyikre, az alkotóképességnek szánt felnőttkori például 25 és 65 éves kor között van az eredeti elméletben. Valószínűtlen, hogy ezt a negyven évet megúsznánk egy egyszeri kéthetes bebábozódással, szóval igazából olyasmire számíthatunk, mint amiről a Különbségi küszöb c. bejegyzésben elmélkedtem: a változás folyamatos, ingerküszöb alatti dolog, amit attól függően tudunk mérföldkövekre osztani, hogy mennyire vagyunk érzékenyek rá. 

Épp ezért lenne kissé túlzó dolog minden változást major verzióváltásnak nevezni. A nagyobb megmozdulásokat talán nem is vesszük észre rögtön.

Valami ilyesmit akartam bemutatni a Minek jársz pszichológushoz c. bejegyzésben is: ezek a változások természetesen történnek, de egy kis katalizációval sokkal jobban lehet őket érteni, észlelni, megélni.

Patch

A hibajavítás lényegében bármi lehet: elhagyunk egy káros szokást, vagy kialakítunk egy újat, elmegyünk valami tanfolyamra, új munkahelyre megyünk, stb. Ez lenne a Hudson-féle megközelítésben a kisebb kör, amikor az ember az életkörülményein, nem az életén változtat. Nem biztos, hogy ez lebecsülendő dolog: egyrészt nem kell mindig a dráma, másrészt egy túra-hasonlattal élve, nem mindig az a kérdés, hogy mennyire vagyunk edzettek; időnként azon múlik a túra öröme, hogy milyen zoknit vettünk fel. Legalábbis egy gyakorlottabb barátom anno azt mondta, hogy azon ne spóroljak.

A "Minek jársz...?"-sorozatból végül nem írtam meg a harmadik fejezetet, ami a coachingról szólna, de mint sejthetitek, ez jön a sorban. 

Konkrét probléma, konkrét célok, jól funkcionáló személyiség jól funkcionáló módszerekkel.

Ha megnézitek, valahogy ez az életszerűbb történet: nem lehet állandóan megújulni, elmerülni a belső kozmoszban, miközben élni is kéne valahogy. Windowsból se adnak ki évente egy újat, viszont aránylag rendszeresen frissíti magát (ha akarod, ha nem), mert sikerült egy-két kavicsot kirázni a cipőből.

Az önbecsapás művészete

A TA szerződéses modellje,
ld. Búcsú a fegyverektől c. bejegyzés

Lényegében ezen ponton rá lehet térni, hogy ha jársz, akkor minek jársz te pszichológushoz?

Melyik verziót akarod frissíteni? A majort? A minort? Csak patchelni szeretnél?

És ő tud róla, hogy mihez kéred a segítségét?

Ez a kérdés azért kezdett el foglalkoztatni, mert van egy olyan benyomásom, hogy van, aki alibiből jár szakemberhez. Na nem azért, illetve nem csak azért, hogy másoknak azt mutassa, hogy ő igenis dolgozik magán - simán lehet, hogy ő igazából saját magával szeretné ezt elhitetni.

Két éve volt egy olyan ciklusom, amelyben arról elmélkedtem, hogy a terápiával szembeni ellenállás meg tud már ott jelenni, hogy eleve nem a problémára kötünk szerződést, vagy rossz szerződést kötünk (Tükör által homályosan, Könnyek az esőben c. bejegyzések).

Ebben a verziószámos metaforában ez lehet olyan, amikor állandóan önismeretbe jársz, mert a nagy szembenézések jobban passzolnak a regényes életfelfogásodba, mint az a feladat, hogy bizony neked is nyolcra kell járni dolgozni. Itt egy major verziós munkával halogatod a patchelést.

De megteheted azt is, hogy több év pszichés fejlődés után igazából még mindig nem változtál semmit a BSc-egyetemista verziód óta. Mondogatod, hogy ki kell várni, ez nem érik be gyorsan, vagy hogy a pszichológia egy liberális áltudomány, ami csak lehúzza az embereket, de nem ad megoldásokat, ilyenek. Aztán valaki megnézi a verziószámodat, és azt látja hogy v5.4.213, miközben a korosztályodban a többség major verziószáma v7. Ez magyarul azt jelenti, hogy fixálódtál az identitáskrízisedben, és valamiért nagyon nem akarod elengedni, viszont némi fejlődést muszáj felmutatni, úgyhogy az elmúlt húsz évben folyamatosan patchelgetted magad; ha nagyon rád borították az asztalt, akkor a béke kedvéért összehoztál egy minor verziófrissítést is. A pszichológus meg hiába mondja, hogy mélyebbre kéne menni, ha nem állsz kötélnek! Ez egy szolgáltatás, azt kapod, amit rendelsz (kivéve, ha kényszergyógykezelnek, de akkor már nem ez a legnagyobb bajod).

Persze, a személyiségfejlődést normalizálni eléggé fából vaskarika jellegű megközelítés, de talán valahol mélyen sejted, hogy itt nem csak társadalmi elvárásokról van szó, hanem az élet logikájáról is. A Windows XP-t se patchelték tovább egy idő után, hiába futott rajta olyan szépen a Counterstrike. 

Ez a bejegyzés egyrészt egy teoretikus fluorysh volt, másrészt próbált mankót nyújtani ahhoz, hogy - ha épp akarod - megválaszold magadnak azt a kérdést, hogy te úgymond "hol tartasz az életben". Esélyes, hogy már elhagytad azt a kort, amikor elég sztenderdek voltak az emberek lehetőségei, feladatai és életútjai ahhoz, hogy reálisan összehasonlíthassák magukat egymással. Lehet, hogy a másiknak van háza, gyereke, Playstationje, mégsem mondható már ki objektíven, hogy előrébb vagy hátrébb tartasz hozzá képest. Senki nem járja ugyanazt az utat.

Igazából még ezekben a személyiségfejlődési elméletekben sem. De ha tudni akarod, hogy a saját utadon hol tartasz, és ki akarod tűzni magad elé a feladatokat, szerintem még ezek a legjobb helymeghatározó eszközök!