Tutta volta

Ha jól emlékszem, a vívásra mondták először, hogy "highspeed chess". Gondosan átgondolt stratégia mentén kell elérni a célt, de a stratégiai döntéseidre annyi időd van, mint a versenyautó pilótájának, amikor háromszázzal süvítve próbál előzni.

Nos, hasonló élmény időnként konzultációt is tartani: másodpercek törtrészei állnak rendelkezésedre, hogy feldolgozd az információkat, és kiválaszd, melyik irányba tekered a kormányt, gázt adsz vagy fékezel.

Hadd mutassam be egy friss élményen keresztül!

Évekkel ezelőtt írtam egy bejegyzést (Vívódás), amiben a konzultációt egy bolognai kardpárbajhoz hasonlítottam. Ezen keresztül törekedtem bemutatni, hogy milyen rétegelt stratégiával lehet eljutni úgymond az "igazság pillanatáig".

Ezúttal arra az oldalra fókuszálnék, amikor ha van is stratégiád, a konkrét lépések nincsenek meg, és csak a fejedben pörgő ötletekből és asszociációkból tudod felépíteni őket. Jól vagy rosszul.

Az alább bemutatott pillanatból jól jöttem ki, de nem kevés ellenkormányzás kellett, hogy ne sodródjunk le az útról...!

Vor

A beszélgetés lényegében arról szólt, hogy mi adhat kitartást, önbizalmat az embernek?

Amikor az a téma, hogy mire lehet támaszkodni nehéz helyzetben, lényegében arról beszélünk, hogy mit tekintünk egyáltalán kapaszkodónak. Mi az, ami elég stabil támasz lehet? 

Erre lehet olyanokat írni, mint hogy család, vagy sikerek, a képességeid, az akaraterőd vagy az önmagadba vetett hit, stb. Vannak kimondottan konkrét, és egészen absztrakt dolgok (nekem pl. az "alkotóképesség" volt az, ld. Kézműves c. bejegyzés).

Simán lehet, hogy te már megtaláltad, hogy mibe tudod megvetni a lábad, ha vihar jön. Talán meg is osztottad már másokkal a titkot. Talán szkeptikusan legyintettek, hogy nekik ez nem működik.

Nem biztos, hogy a te megoldásod nem elég jó. Még az is lehet, hogy arról tényleg meggyőzted őket, hogy neked ez bejön. Csak arról nem, hogy nekik is segítene.

Lehet, hogy azért, mert ellenállnak a változásnak, mint a fenti vívós bejegyzésben.

De az is lehet, hogy egyszerűen másképp gondolkodnak.

Ahogy beszélgettem a mostani klienssel, és hoztam fel a példákat, hogy milyen kapaszkodók jutnak az eszembe, feltűnt, hogy mintha lenne egy mintázat abban, ahogy eliminálja őket.

Úgy tűnt, hogy némelyik elgondolkodtatja, némelyiknek egyszerűen nincs értelme számára.

Ekkor beugrott az MBTI nevű személyiségtipológia. Szerintem meséltem már róla pár helyen, most az egyik évzáró bejegyzésben találtam róla anyagot. Mondhatjuk, nem a személyiségkoncepciók királynője az MBTI, de azért van benne egy-két jó meglátás, például az egyén lelki működésével kapcsolatban. Mennyire konkrét, mennyire absztrakt a gondolkodásmódja? Milyen az érzelmi működése? Hogyan dolgozza fel az információkat, hogyan viszonyul a világhoz?

Nem vettem fel ezt a kérdőívet a kliensemmel, de eleget beszélgettünk már ahhoz, hogy ott helyben megtippeljem a típusát, és elkezdtem inkább olyan példákat bedobni, amelyek az ő gondolkodásmódja számára megfontolhatók lehetnek.

Sikeres manőver volt.

De ahogy mondani szokás, ahol az Úr bezár egy ajtót, ott nyílik egy ablak...

Nach 

Ez az MBTI-típus dolog pár másodperc alatt futott le a fejemben.

Miközben mondtam a példákat, észrevettem a mintázatot, arra eszembe jutott az elmélet - és még egy tucat dolog egyszerre.

Van egy haverom, aki egyszer egy-két sör mellett öntötte ki nekem szerelmi bánatát. Utólag átgondolva mondott egy-két dolgot, amelyekből a mi humorunkkal kiváló vicceket lehetett volna gyártani.

Nagyra értékelte, hogy nem törtem ki röhögésben, miközben megosztotta bánatát. Úgy gondolta, nem kis önuralomra lehetett szükségem, úgyhogy átküldte ezt a videót, ezzel a kérdéssel: "titeket is így képeznek ki?"

Amúgy nem olyan nehéz kibírni röhögés nélkül, amikor egy barátod az összetört szívét próbálja épp felsöpörni, de tény, hogy vannak helyzetek, amikor az asszociációid mindent megtesznek azért, hogy az elmésen felépített konzultációs stratégiádat tönkre tegye egyetlen idióta vicc.

Nekem ez ma akkor történt, amikor a lehetséges kapaszkodók közül megemlítettem a hitet.

Valamiért az agyam úgy gondolta, hogy a hosszú munkaórákon át tanulmányozott MBTI mellett helye van még a mindössze egyszer (most már másfélszer - a szerk.), poénból meghallgatott Tóth Gabi számnak is. Mert abban van egy olyan sor, hogy "oly tágas a világ, kicsi lány vagyok benne, de érzem a hitem, ami elhoz majd minden csodát".

Tóth Gabi valahogy mindig feltűnik a kultúra magyarkodós szcénáiban, amennyire tudom, egészen komoly szereplési lehetőségeket kapott már; olykor a bulvármagazinok hasábjairól is sikerült lelépnie. Mondhatni, ha van nemzeti rock, akkor van nemzeti pop is, és ennek ő a hercegnője.

Azért nem jártunk rosszul! Ezt a klipet elnézve nem mondják majd az emberek, hogy "eh, Balkán". Legalábbis az alkotók nagyon szeretnék meggyőzni a nézőt, hogy mi különbek vagyunk.

De a szemfüles magyar embert nem lehet ám csak így megvezetni!

Peti kollégának köszönhetően naprakész vagyok a magyar trash kultúrában is. Az ő jóvoltából ismerhettem meg egy másik kiváló művésznő, Varga Irén örökzöldjét, a Kisapámat.

Valószínűleg megúsztam volna, hogy munka közben csendüljön fel ez a nóta a fejemben, ha nem olvastam volna el a kommentszekciót, ahol egy polgártárs sommázta a világban elfoglalt helyünk: "ez az igazi országimázs, nem a Tóth Gabi". 

Az asszociációslánc acélkábelként köti össze azóta a fejemben ezt a két dalt. 

Szóval ott ültem a kliensemmel szemben, gondolkozva az MBTI-típusán, lelkem egy jobb sorsra érdemes szegletében a Kisapámat dúdolgatva, és minden erőmmel küzdve a hisztérikus röhögéssel.

Azt hiszem, az igazi profizmus az ilyen pillanatokban dől el, nem egy újabb módszerspecifikus képzésen.

Ahogy hazaértem, el is határoztam, hogy kiírom magamból ezt a történetet, hátha ördögűző nélkül is megoldható, hogy megszabaduljak ettől az istenverte dallamtól...