Free speech for the dumb

Ebben a bejegyzésben lényegében amellett érvelek, hogy néha értelmes választás gyorsan és határozottan, de nagyobb hiba-százalékkal nekifutni valaminek, mint rászánni az időt a minőségi munkához. Az elméleti levezetéshez a Dunning-Kruger effektust használom, nagyjából olyan finom változtatásokkal, mint amilyenek orkokat csináltak a tündékből a Gyűrűk urában.

Itt az elmélet még tünde

Elég sokan ismerik a Dunning-Kruger effektust, ha máshonnan nem, akkor rajzról. Gyakran megjelenik ugyanis mémekben, amelyeknek leginkább az az üzenete, hogy a másik milyen hülye.

Az elmélet maga azt mondja ki, hogy minél alacsonyabb valakinek a tudásszintje az adott témában, annál nagyobb eséllyel/mértékben hajlamos túlbecsülni ezt a tudásszintet.

Ez gyakorlatban ahhoz vezet, hogy azok vállalják el a megmondó szerepet, akiknek inkább hallgatni kellene, és azok hallgatnak, akik valamivel azért többet tudnak (de nem olyan sokat, hogy magas szintű tudásuk legyen).

Erre a működésre jellemzően kétféle értelmezést szoktam hallani.

Az első képesség alapú: vannak okos és kevésbé okos emberek. Ez utóbbiak pedig indokolatlanul határozottak lesznek mindenben is, míg az okosabbak indokoltan lesznek határozatlanok, mivel van egy olyan rálátásuk a saját tudásukra, hogy egészségesnek éreznek egy kis alázatot. Csak emiatt a hülyék töltik ki a hatalmi vákuumot, és úgy lesznek a dolgok, ahogy ők akarják.

Őszintén szólva bennem felmerült már, hogy ez a narratíva rejt magában egy kis passzív-agresszív üzenetet a határozott emberek irányába, illetve egy kis átcímkézést a bizonytalan emberek számára. Nyilván szívesebben gondolják magukról azt, hogy csak azért nem tudnak lezárni ponttal egy mondatot, mert túl okosak hozzá.

A másik értelmezés folyamat, illetve készség perspektívájából közelíti meg a kérdést. Eszerint amikor belekezdünk valamibe, akkor hirtelen nagyot ugrik a tudásunk szintje - ennél már csak az észlelt szintje ugrik nagyobbat. Amikor a valóság szembesít minket azzal, hogy az észlelt szint túlontúl optimista volt, akkor egyrészt elkezdünk tanulni, tehát erősödnek a készségeink, másrészt nem követjük el újra azt a hibát, hogy túldimenzionáljuk a tudásunk, így bizonytalanabbak leszünk.

Ehhez jól kapcsolódhat a Mérő László által gyakran emlegetett példa, hogy a kezdő, 10 sémát ismerő sakkozók gyakran legyőzik a középhaladó 100 sémát ismerő sakkozókat, mivel bár nagyságrendi különbség van a két tudásszint között, 10 sémát aránylag könnyű kezelni kezdőként is, viszont 100-at még elég nehéz jól kezelni középhaladóként. Ezért is lehet az ember bizonytalan: lehet hogy megvan a 100 séma, de nem tudja még, melyiket kell használni?

Én jobban szeretem ezt a megközelítést. Egyrészt magamon is ezt tapasztaltam. Időnként arra is gondolok, hogy a folyamat ciklikus, és amikor végre van önbizalmam, akkor csak újra elkezdtem egy Dunning-Kruger folyamatot. 

Viccen kívül, tulajdonképpen ez a blog is onnan indult, hogy hallottam félművelt embereket nagy elánnal magyarázni a pszichológiáról, miközben én a diplomámmal azon rágódtam, hogy vajon mit mondhatnék erről a tudományról az embereknek, ami hasznos is lehet a számukra?

A mai mesém azonban egy harmadik megközelítésről szól: a sajátomról (pontosabban még nem láttam ezt máshol. Lehet hogy az is egy Dunning-Kruger, hogy azt hiszem, hogy ez nem triviális).

Arra gondoltam, hogy a mellékelt grafikon idői és cselekvésbeli eloszlását aszerint is lehet értelmezni, hogy az ember mire szerződik magával, illetve mit tesznek lehetővé a körülményei?

Itt az elmélet már ork

Induljunk ki abból, hogy az x-tengely, ami a kompetencia-szintet jelöli, egy fejlődési folyamatot is jelent, ahogy az előbbi 2. értelmezésben láttuk!

Ha ezt elfogadjuk, akkor az is elfogadható állítás, hogy az x-tengely egyúttal az időt is méri, révén a tanulási folyamat időhöz kötött (abban sántíthat ez a gondolat, hogy az idő egyenletesen halad, míg a tudás nem biztos, hogy ezzel egyenes arányosságot képez).

Az y-tengely a magabiztosságot jelenti, amit szerintem nem nagy logikai bakugrás cselekvési potenciálként is értelmezni.

Tehát a folyamatban két ponton fog az egyén magabiztosan belemenni valamilyen akcióba: az elején, amikor a tényleges tudás hiányában nem számíthatunk túl jó eredményekre; és a végén, amikor már kellően kompetens a jó eredményhez.

Ezen a ponton ezt két egymással versengő szempontként értelmezem: idő és minőség.

Ez a két dolog pedig nagyjából olyan viszonyban vannak egymással, mint a kereslet és kínálat. 

Ha nem szereted az efféle levezetéseket, hadd mutassak rá a mondanivalómra egy a Vasember 3-ban is idézett bölcselettel:

"Lehet, hogy a korai madár kapja a férget, de a második egér kapja a sajtot."

Jeremy Paxman

Ebből levezetve vannak olyan helyzetek, amelyek a madár és a féreg relációját modellezik: verseny van, gyors akcióra van szükség, mivel a lehetőség elillan.
És vannak olyan helyzetek, amelyek az egér és a sajt történetének mintájára alapos előkészítést igényelnek, mert a hiba végzetes következményekkel járhat.

Amellett érvelek, hogy a Dunning-Krugert ismételgetve rááll az ember, hogy csak akkor cselekedjen, amikor biztos a tudásában, és lenézze azokat, akik nagy arccal odaállnak felületes tudással. 
De nem mindent feladat-helyzet olyan, mint az egér és a sajt esete!
Lehet, hogy a nagy arccal odaálló ember az adott témában valóban inkompetens, de stratégiai gondolkodás szempontjából már nem biztos: felismeri, hogy az adott téma jobban hasonlít a madár és a kukac esetére.

Mondanék pár példát illusztrációként.

Amikor Pszinapszist szerveztünk, voltak angol nyelvű előadások is. Változott a program, amit angolul is be kellett mondani a speakerbe. Épp nem volt senki a közelben, aki hivatalosan is jól beszélt idegen nyelven, úgyhogy ott álltunk az egyik szakmai stábvezetővel, tanakodva, hogy mi legyen. Mivel szakmai témáról volt szó, azt gondoltam, ő majd bejelenti a változást, de nem nagyon fűlött hozzá a foga. Fogtam hát a mikrofont, és rock-koncertekről átvett angolsággal eligazítottam a népet.

"Ennyi" - zártam le a témát. 

"Hát igen. Én inkább szeretek igényes lenni" - viccelődött a szakmais.

Hát, lehet hogy tényleg nem beszéltem szépen. De nem is az volt a feladat - az volt, hogy időben megkapják az információt a látogatók. Szerintem őket nem érdekli, ha nem oxfordi az akcentusom.

A kolléga úgy látta a helyzetet, mint az egérfogót: ha óvatlanul megy bele, akkor durván beég. Én meg úgy, mint madár a féregvadászatot: ha tökölsz, elillan a lehetőség.

A másik ilyen sztori aktuálisabb: minden félévben részt veszünk egy karrierrel foglalkozó podcastban. Mindig próbálom meggyőzni a kolléganőimet, hogy tartsanak velem ebben a kalandban, idén először voltam ebben teljesen sikertelen. Általában az az érv szokott elhangzani, hogy nem szakértői az adott témának, és a műfajnak sem.

Nagy vitát nem kerekítek ebből, dolgoznak ők így is eleget. De ettől még szerintem ez egy vitatható érv.

Egy egyetemi vizsga tényleg olyan, mint az egér és a sajt esete: ha kapkodsz, nem készülsz fel, akkor sérülni fogsz. Ők ugye a pszichológiát egyetemen tanulták, ez a szakmájuk is, és valóban, igen toxikus tud lenni ez a szakma, amikor valaki másnak a kompetenciájáról van szó (néha meg szinte kritikátlan, de ez más sztori). Szóval analóg a helyzet.

Ám szerintem ez igazából egy piaci szituáció: az embereknek kevés kapacitása van, amiért rengeteg szolgáltató versenyez. Aki későn ér oda, arra már nem fognak figyelni, bármilyen jó az áru. Szóval ez pont olyan lehetőség, hogy köztudatban tartsuk a mi szolgáltatásainkat, emellett meg gazdagíthassák a saját szakmai portfóliójukat, ha esetleg nem innen akarnának nyugdíjba menni.

Igaz ami igaz, tényleg nem mindig vagyok a topon ezekben az adásokban, voltak megoldások, amiket én se tartottam igényesnek, kiszúrtam már utólag tárgyi tévedést is.

Mégis azt gondolom, hogy jobb stratégia akkor felszólalni, amikor az ember figyelmet kaphat, mint várni, mire szakértők leszünk. A tökéletest nem érjük el, de az "elég jót" talán igen.

Ez szerintem inkább a madár-kukac modell.

A harmadik példa az Idiocracy című filmből a gyerekvállalással kapcsolatos bevezető volt. A visszafogottan jó képességű polgártársak nem aggódtak amiatt, hogy elég kompetens szülők lesznek-e, úgyhogy hamar vállaltak is gyereket. Az érett, téma iránt érzékeny emberek meg már hiába érték el a megfelelő tudásszintet, már nem tudták benépesíteni a Földet.

Most így a gyerekvállalás kapcsán próbálok nem belezavarodni a madarak és kukacok képbe, de szerintem értitek a mondanivalóm.

Ezek a példák nyilván nem teljeskörűek: persze, nagyon is van olyan helyzet, ahol nem a kudarctűrés a legjobb tulajdonság!

És még több olyan helyzet van, ami eltér a fent leírtaktól. Persze hogy koppantam párszor, amikor korábban léptem porondra, mint kellett volna (ezt a mondatot mégse törlöm, olyan jót röhögtem rajta - a szerk.).

És nagyon sokszor veszítettem időt azzal, hogy csak akkor léptem porondra, amikor már nagyon biztos voltam benne, hogy a Dunning-Kruger görbe végén vagyok, és nem csapódhat rám az egérfogó.

Valószínűleg a szakdolgozatom akkor is átment volna, ha nem csinálok benne Phd-hallgatóknak tanított statisztikai eljárásokat. És akkor hamarabb kaptam volna meg a diplomát.

Vagy hamarabb lendült volna be a karrierem, ha én is bátrabban kezdek bele a magánpraxisba.

Lehet hogy pár éve több hitelt kellett volna felvennem egy lakásra, de olcsóbban.

Szóval, ez a mai üzenet: tényleg jó érzés, ha biztos vagy benne, hogy nem hibázol, nem mondasz hülyeséget, és tényleg meg lehet tanulni mindent olyan szinten, hogy ez a magabiztosságod meglegyen. Csak ez a tökéletességre törekvés nincs ingyen, sem energiában, se pénzben, sem időben. Lehet hogy néha jobban megéri begyűjteni pár pofont.

Még az is lehet, hogy nem is annyira idióták, akiket annak nézünk, csak ők nem annyira érzékenyek ezekre a pofonokra.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Ahogy említettem, az első Dunning-Kruger tökölésre vonatkozó élményem a blogon magában a nyitó bejegyzésben volt.
• A többi tökölésemet a szakmai életutam elejét összefoglaló 10 mérföld c. bejegyzésemet lehet megismerni. Látjátok, mennyit rágódtam, és még így is mennyit hibázok.
• A '21-es zászlóalj c. bejegyzésben amellett érveltem, hogy jó lenne, ha az egyetemi képzés inkább a minőségi, mintsem a mennyiségi stratégiát választaná. Lényegében a pszichológushallgatók Dunning-Kruger effektusára alapoztam a meglátásaimat, de ezúttal nem a madár, hanem az egér beszerzési stratégiáját tartottam kívánatosnak.
• Ebből a bejegyzésből kimaradt a Helyzetfüggő vezetés elméletével kapcsolatos párhuzam, de annyit még hozzátennék, hogy a szakmai és pszichés érettség dimenziói szerintem jól köthetők a Dunning-Krugerhez. Ehhez ajánlom a Trükkös Iván c. bejegyzést.

Innen van a bejegyzés címe. Én se értem pontosan, hogy mit akartak ezzel a számmal.