Ebben a bejegyzésben leginkább a családról van szó, pontosabban, hogy mi hogyan működünk ebben a szűkebbre vett kis közösségben. Mennyire integrált része az énünknek, amit otthon művelünk? Mennyire dolgozzuk meg az önismeretünk erre az élettérre kiterjedő részét? Így a karácsonyi rokonlátogatások alkalmából érdemes elmerengeni azon egy pár pillanatra, hogy mennyire vagyunk mások otthon, hogyan hatunk a többiekre, és ők hogyan hatnak ránk.
Van nekem mostanában egy ilyen önismereti folyamatom, amelyből kiderült, hogy az ogrékhoz és a hagymához hasonlóan jómagam is réteges személyiségszerkezettel rendelkezem. Itt a blogon a legtömörebb bevezető talán a Tükör által homályosan c. bejegyzés, amelyet az a helyzet ihletett, hogy zavarba jöttem egy haverom pozitív visszajelzéseitől egy legénybúcsú szentimentálisabb pillanataiban. Az volt a magyarázat, hogy ő nem ismeri a negatív oldalamat, csak azt a valamivel kiműveltebb énemet, amit kamaszkorom óta törekszem eladhatóvá kovácsolni.
Ő ezzel amúgy aránylag hiteles adatokkal is rendelkezik. Az említett életszakaszban az ember még azon serénykedik, hogy tényleg be tudjon illeszkedni a korosztálya szimpatikusabb csoportjaiba, ergo ez a perszóna a legtöbb életszerepre kiterjed.
Később már nem annyira fontos, hogy a teljes lényünket elfogadják: külön perszónák alakulnak ki a dolgozói életszerepre, szabadidősre, civilre, stb. Feltételezem, az előző ifjúságsirató bejegyzésben (Nem ez voltál) megénekelt veszteség-élmény akkor erősödik meg, amikor ezek a perszónák nem integrálódnak egyetlen énképpé, és töredezett marad az identitásunk.
A tavalyi bejegyzésben említett legénybúcsún nem az volt a kérdés, hogy mindig olyan nagyszerű ember vagyok-e, mint amilyennek a legjobb énemet ismerik. A barátoknak szóló perszónának is van pár rétege, van jobb is, van rosszabb is. A haverom meglátása az volt, hogy a nemesebb rétegek erősebbek, mint problémásak.
Amúgy, lehet, hogy igaza van. Mármint azon a perszónán belül, amit ismer.
Ezt az elmélkedést nem akarom újranyitni, idén érdekesebbnek tartom a mélyebb rétegekkel való ismerkedést. A "mélyebb" szó nem biztos, hogy annyira jó választás itt, mivel itt igazából kontextusról van szó: van egy olyan énem, amit ez a srác nem ismer, mert nem élt még velem együtt tartósan, nem köt vele össze rokoni szál, nem látott 8 évesen, stb.
Ez az rész, amit egy elég szűk kör ismer csak személyesen, mégpedig a családom.
Nem véletlenül nem használtam a perszóna kifejezést: az a meglátásom, hogy a család már nem egy olyan exploráció és elköteleződés folyamatai alatt felépült ént ismer, mint azok, akik közé be akarok illeszkedni. Noha otthon is vannak játékszabályok, amelyeknek illik megfelelni, ebben az élettérben látható a leggyakrabban, amikor nem tudunk/akarunk eleget tenni ezeknek az elvárásoknak.
Előbb-utóbb ugyanis elfogy az önszabályzáshoz szükséges mentális energia, és olyankor a Gyermeki én-állapotunk lesz a főnök, a maga 6 éves színvonalán.
Amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy vajon milyen velem együtt élni, és ez alapján milyen ember vagyok, akkor csak vakarom a tarkóm, hogy "hát igen, a legénybúcsún hallott megerősítő szavak alighanem korlátozott érvényűek".
Alighanem vannak nálam nehezebb esetek, de tény, hogy az otthoni működésem közelebb van az "ahogy esik, úgy puffan" viselkedésszabályzási profilhoz, mint egyéb helyzetekben.
Valószínűleg ez máshol is így van. Otthon az ember kevésbé akar megfelelni, kevesebbet vár el magától, és valószínűleg azt gondolja, hogy tőle is kevesebbet lehet elvárni, mint más kontextusban. Ez kimerülhet egészen apró dolgokban: otthon többet fingadozik, hangosabban röhög és rondább ruhákat vesz fel. És kimerülhet egészen súlyos dolgokban is, pl. bántalmazza a vele együtt élőket, mert itt nem várja el magától, hogy máshogy oldja meg a dolgokat (vagy azt hiszi, hogy úgy se bukik le vele).
Úgy vélekedem, hogy ez nem egy olyan hitelességi helyzet, mint amikor egy konzervatív politikust az ereszcsatornán kapnak el, ahogy droggal a táskájában menekül a melegbuliból - ott van egy tudatos hasítás az egyén perszónái között. Ebben a családos esetben meg pont ez a tudatosság hiányzik: amikor azon gondolkozik, hogy milyen ember akar lenni, akkor ezt a területet szisztematikusan kihagyja, mert kell egy hely, ahol már nem kell megfelelni. Illetve, valamennyire kell, de könnyen megetetheti magával, hogy ezzel nincs semmi probléma, egy olyan kis hitelminősítési trükkel, mint amit én - még csak nem is tudatosan - a vívóoktatói életszerepemnél csináltam (Kapudrog). Innentől Isten kezében van a kegyelem, hogy a Gyermeki én-állapot mit művel négy fal között, és hogyan hat ez másokra (bővebb elméleti háttérért olvasd el Az agresszív kismalac gyereket nevel c. bejegyzést).
Szumma szummárom, ha valaki azokat az ironikus mémeket nézegeti, amiben a fiatalok már előre lelkesednek a karácsonykor esedékes "rúgjunk be és csináljunk botrányt" előadásért, akkor megértésükhöz szerintem ez egy egész kézenfekvő levezetés.
A család az család
Ebben a félévben igazából akár hetente írhatnék bejegyzést, révén a szakmámba betörő kultúrharc mindig hoz valami témát.
Most épp a család fogalmáért meg a küzdelem. Az ütközet lényege, hogy a család formája vagy funkciója kellene-e több teret kapjon a közgondolkodásban?
Érdekes szövegeket olvastam anno az evolúcióelméletek kapcsán, hogy melyik határozza meg melyiket: a forma a funkciót, vagy a funkció formát? Az sem lényegtelen, hogy ki mit ért forma és funkció alatt, de most nincs ambícióm politikai mezőre tévedni.
 |
| Ki milyennek látja a másikat? |
Mi az, amit kerül, akinek van valami tudományos vénája?
Például a tautológiát. Ha azt írom, hogy a család az család, azzal kivonulok a vitából, révén nem érvelek, csak jelzem a velem egyetértőknek, hogy velük vagyok. Ez fontos dolog, csak itt nem tudós vagyok, hanem aktivista.
Ha tudós vagyok, akkor törekszem az empirikus adatgyűjtésre. Az az állítás nyugodhat empirikus adatokon, hogy egyes családok jobban biztosítják az egyén lelki egészségét (funkció), mint mások. De túlzás lenne, hogy emiatt átdefiniálom a család fogalmát, kiszórva belőle azokat, akik a közgondolkodás szerint formailag családnak számítanak, és egyértelműen belehelyezve azokat, akik a közgondolkodás szerint formailag nem.
Habár, a közgondolkodásnál talán fontosabb szempont, hogy a családot élettérként, kontextusként is érdemes értelmeznünk, ahogy feljebb olvasható volt.
Ha most egy praktizáló kolléga végiggondolja a munka közben hallott történeteket, akkor arra megfejtésre jut, hogy jelen korban a család az az élettér, ahol bármi megtörténhet az emberrel. Ez a bármi lehet a Disney-rajzfilmekből ismert "minden lehetséges" csoda is - meg lehet a II. világháború keleti frontjából ismert pokol is. Éppen azért, mert ezt az életteret már mindenki úgy rendezi, ahogy akarja. Talán ez funkciója is ennek az élettérnek.
A hallott történetek után a család fogalmát leszűkíteni a jól funkcionáló családokra pont olyan túlegyszerűsítés és idealizálás, mint amit a kormány vagy a Halálos iramban filmek csinálnak.
Izé...üzenet!
Elindultunk azzal a gondolattal, hogy van egy életszerep, amit sokan nem gondozunk valami tudatosan. Ez a szerep a családban jelenik meg.
Ebben a szerepben valahogy van egy olyan funkció, hogy pihenjünk, és takarékon működtessük az önszabályzó folyamatainkat. Ez végülis egy fontos és érthető igény.
...amit valahogy mégsem kéne teljesen elengedni, mert eléggé szét tudnak esni így a dolgok.
De hol van ennek az aranymetszése?
Szerinted te melyik típus vagy a családban: aki inkább nem engedi el a gyeplőt, vagy aki inkább az "ahogy esik úgy puffan" irányba hajlik?
És a körülötted lévők hol helyezkednek el a tengelyen?
Mit csináltok így közösen? Disney-rajzfilmet vagy keleti frontot?
Szerencsére itt van a küszöbön egy családi ünnep, a karácsony, ami még a kijárási tilalmat is feloldja. Remek alkalom ezt megfigyelni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése