Mentőexpedíció

Ezt a bejegyzést egy elég alaposan megborult kliens esete ihlette, aki miatt egy egész komoly rögtönzött team-munka alakult ki, hogy bejusson a pszichiátriára. A másik múzsa pedig a Mentőexpedíció című film volt, amiben végigkövethetjük a sztorit, amiben a Föld népe egy emberként izgul egyetlen emberért.

A kettő történetben a közös pont a kérdés: vajon mi készteti az embereket arra, hogy ne mondjanak le valakiről, amikor látszólag minden körülmény ellenünk játszik?

Ha esetleg nem láttad a Mentőexpedíciót, itt egy összefoglaló róla:   

Innentől jön a saját történet.

Bejelentkezett hozzánk egy külföldi hallgató, hogy mélyponton van. A kérdőív alapján nem viccelt, úgyhogy a kollégám adott neki egy minél közelebbi időpontot. Olyan fél óráig beszélgettek, miután a kolléga kopogott nálam, hogy itt tényleg gáz van, nem kéne elengedni ezt a klienst egyedül haza. A rögtönzött esetmegbeszélő végén egyetértettünk abban, hogy itt bizony kórház kell. A Péterfy krízisambulancián tudnak segíteni valószínűleg. Okés. Akkor kolléga hívja őket, én meg hívom azt a csoportot, ami a külföldi hallgatóknak segít eligazodni ebben az akadálymentes országban. Ők utánanéznek, végül egyikük ír, hogy egy óra múlva el tud jönni a kliensért, és segít neki bejelentkezni. TAJ kártyája van? Nincs hát. Nekiállunk hát az igénylésnek. Mivel nem eszik három napja, én adok a neki kaját, egy másik, nem pszichológus kolléga meg leülteti az irodájába, és segít az űrlap kitöltésében. Szerzünk hozzá laptopot is. Megérkezik a mentor, átnézi, hogy milyen módon lehetne ezt a biztosítás-kérdést meggyorsítani, aztán lemegy a földszintre az adminisztrátorokhoz. Ők is segítőkészek, úgyhogy amit módjukban áll, hozzáteszik az ügyhöz. Megbeszéljük a mentorral a továbbiakat, majd elindulnak, először haza pár holmiért, mivel a péterfys kolléga a hallottak alapján azt jósolta, hogy be kell fektetni a klienst. Végül eljutnak a kórházba, ott a mentor átváltozik tolmáccsá, így sikerül felvételi. Pár nappal később beszélünk egy ottani pszichológussal, túl sok infót nem árulhat el, de annyit azért megtudunk, hogy a hallgatónk tényleg kapott szakszerű ellátást.

Küldetés teljesítve.

Elégedetten beszélgetünk a kollégámmal, hogy ilyet se látni minden nap! Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy micsoda ellátóláncot varázsoltunk az ügyhöz. Nem igazán vannak erre begyakorlott protokollok. Mindenki rögtönzött, és valahogy mindenkinek a segítőkész énjét szólította meg a helyzet. Bárki mondhatta volna, hogy ez már nem az ő dolga, vagy hogy nem ez az eljárásrend, vagy mit tudom én, csak ne kelljen ezzel foglalkoznia.

Ilyet utoljára a Mentőakció című filmben láttam, ahonnan a Marsról hoznak vissza egy ott felejtett űrhajóst. 

Hazafelé gondolkodtam azon, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy a nézők egy emberként szurkoljanak az űrhajósnak? Miért nincs a filmben egyetlen karakter, aki hangoztatja, hogy ez a mentőakció felemészti a következő expedíció költségvetését, úgy, hogy kicsi az esély a sikerre? Miért vállalja mindenki a veszélyt és nehézségeket ezért az egy emberért?

Meglehet, hogy az űrhajós, Mark Watney karaktere inspiráló mindenki számára. Annak ellenére, hogy egyedül marad egy kietlen planétán, készletek és társak nélkül, nem csak a kreativitását, de még a humorát is meg tudja őrizni. Kiváló példát mutat a pszichológiai immunrendszer összes aspektusából (előző bejegyzésben volt róla pár sor). Kellenek nekünk az ilyen példák, többnyire szeretjük is őket.

Gyanítom, hogy ha bárki hozzátehetne valamit egy ilyen űrhajós megmentéséhez, nem habozna jelentkezni, pedig azért drága dolgok ezek, a filmből kiindulva.

Egy depressziós vagy egyéb lelki betegséggel küszködő megsegítésére valószínűleg kevesebb önkéntest találnánk, noha az relatíve olcsóbb vállalkozás.

Annyira nem is különbözik a történetük: a fickónak embertelen körülmények között kell életben maradni, egyben tartani a napi életvitelét, elkerülni az összeomlást. Csak Mark Watneynak ezek az embertelen körülmények a környezetében vannak, egy lelki betegnek pedig az idegrendszerében. 

És könnyen elfogadható állítás, hogy utóbbi polgártárs többségében nem valami inspiráló.

Felmerült bennem, hogy talán a filmben sem egyedül önmagának köszönheti Mark a civilizált világ egyhangúlagos támogatását. Talán az történt, hogy azok, akik először tudták meg, hogy életben van, kihívást, és nem tragédiát láttak a történetében. Az ő küzdeni akarásuk, pozitív attitűdjük ragadt át mindekire, aki belekeveredett a sztoriba, s végül úgy ragadt át a lelkesedés a világra, mint máskor a hisztéria.

Valószínűleg fontos annak az embernek a látásmódja, aki először interpretálja a történetet (ezt esetmegbeszélőn is láthatjuk).

Ebben a sztoriban ez a kollégám volt, aztán én, mi pedig úgy döntöttünk, hogy minden követ megmozgatunk, ami hagyja magát.

A tanulság itt a segítő szakmák szerepéhez kapcsolódik.

Az átlag ember egy mentális betegségben csak a Marsot látja: az élhetetlen bolygót, ami rohadt messze van, és bár érdekes a távolból tanulmányozni, nem szívesen szerezne tapasztalatot vele kapcsolatban. Inkább kerülné ezt a dolgot.

Egy korábbi bejegyzésben (Könnyek az esőben) utaltam rá, hogy ezek között a rideg gondolatok és érzések között időnként a szakember az utolsó személy (beleértve a klienst is), aki észreveszi azt a Mark Watneyt, akit érdemes megmenteni.

Sok múlik ezen.

Ezúttal összejött.

.

.

.

Apropó, gratulálok a NASA-nak a Perseverance landolásához!