Fuldokló

Ez a bejegyzés elsősorban a sémamódokról szól. Másodsorban azokról a wtf-helyzetekről, amiket - értelmezésem szerint legalábbis - időnként okoznak. A példák némiképp karikírozottak, de azt hiszem, mindenki mögött van már egy-két olyan csalódás, ami után azon töprengett, hogy ismerte-e egyáltalán valaha a másikat...

Egyszer egy vízimentő azzal az analógiával foglalta össze egy konfliktusát, hogy "ha ki akarsz menteni egy fuldoklót, készülj fel, hogy mindent meg fog tenni, hogy mindketten odavesszetek". A tapasztalatok szerint ugyanis ha valaki a halál torkában érzi magát, akkor nemhogy teljesen irracionális módon próbál magán segíteni, de kifejezetten önmaga és a segítségére siető ellen fog dolgozni. Veszélyes lesz mindenkire. A vízimentők felkészítésébe beletartozott az is, hogy ezt a veszélyt meg kellett tanulniuk kezelni.

Nagyon jó metaforának találtam ezt, de csak később, saját tapasztalatok alapján jöttem rá, hogy mennyire fején találja a szöget.

A sémamód ahogy eddig láttam

"I feel your presence amongst us

You cannot hide in the darkness

(...)

I know your soul is not tainted

Even though you've been told so

(...)

I can feel the thunder that's breaking in your heart

I can see through the scars inside you"

Ghost: Cirice

Még régebben, szintén saját-élmény és elméleti képzés kapcsán hoztam be a séma-módok fogalmát (Solo c. bejegyzés). Hogy ne kelljen újraolvasni a cikket - a fogalom azokra a jól azonosítható viselkedési, értelmezési, gondolkodásmódbeli mintázatokra utal, amelyekben működni látjuk a világról, magunkról kialakult sémáinkat.

Példaként: azt gondolom, hogy a kapcsolatok megbízhatatlanok; egyedül jöttem a világra és egyedül megyek; úgysincs ott soha senki, ha támasz kellene; sőt, tulajdonképpen soha nem tartoztam sehova. Ebben van Érzelmi depriváció séma, Elhagyatottság-instabilitás séma, Bizalmatlanság-abúzus séma, Társas izoláció és és Elutasítottság is - gyakorlatilag a teljes első sématartomány (kötődési igények; valami utalást tettem már a szükségletek és a sématartományok kapcsolatára a Some kind of monsterben). Remek, tehát ilyennek gondolom a helyzetem. 

De miből fog ez látszani?

Erre a kérdésre nem egyszerű válaszolni, mert ez attól függ, hogy milyen temperamentumom: stressz hatására inkább kompenzálok, elkerülök vagy lefagyok? Erre alapozva különböző sémamódokkal reagálok majd az érzelmi triggerekre, amelyek átjutnak a tudatosságom, és aktiválják agyam túlélésre szakosodott részét.

És csakúgy mint a fuldoklónál, éppen a túlélés utáni kapkodás sodor az örvénybe.

A tapasztalatok szerint ezek az ösztönös próbálkozások abban segítenek, hogy elkerüljük a legveszélyesebbnek ítélt helyzeteket, de mivel nem tudunk Felnőttben gondolkodni, dolgozni sem tudunk a gondjainkon, és pont arról maradunk le, amit szeretnénk. Mint egy páncél: megütni éppen nem tud senki, de megsimogatni sem, és a sebeimhez se fér hozzá az, aki segíthetne.

A Han Solóról szóló bejegyzésben leginkább elkerülő típusú sémamódok voltak. Ez azt jelenti, hogy bele se megy fenyegető helyzetekbe, vagy ha mégis, akkor iszkolni kezd. A film rajongóinak kedvéért: a fenyegető helyzet itt az, hogy kötődni kezd valakihez, aki még el is árulhatja (a spin-off végül megkísérelt elmesélni ehhez egy történetet).

Ha a fenti példák(maladaptív sémák az első tartományból) szerint gondolkodom a világról, és ilyen elkerülő sémamódjaim vannak, akkor törekszem majd a "barátság extrákkal" kapcsolatokra (minél többre, mert az ingerlés kitölti az űrt), és amikor az első lány azt mondja, hogy "szeretlek" (trigger! A kötődés fájhat is!), már veszem is a repülőjegyet két kontinenssel távolabbi célállomásra - azaz a pánikszerű túlélő reakció kissé túlzásba terel. Amikor elhívnak a kollégák sörözni (trigger!), lebiggyesztem az ajkam, és azt mondom, hogy "nem keverem a barátkozást a munkahelyi kapcsolatokkal" (ahogy legalábbis a sémamódban gondolom). Ez mondjuk éppenséggel igaz, mert nem igazán vannak barátaim. Ha anyám megkérdezi, hogy mi ennek az oka (trigger!), a válaszom természetesen az, hogy "engem senki sem ért meg, de nem is baj, eszemben sincs haverkodni azokkal, akik nem tudják érdekelni a postmodern vegetarian grind core zenéket". Ezt természetesen olyan hangsúllyal mondom, amiből jól kihallatszik, mennyire megvetem azokat, akiknek egy önálló gondolata sincs, és hajlandóak akár inget is felvenni, hogy beilleszkedjenek a társadalomba.

Pedig titkon én is ezt szeretném: kötődni egy csoporthoz, másik emberekhez. És az fájna a legjobban, ha szembe kellene néznem azzal, hogy ez nem megy. Úgyhogy maradok a "savanyú a szőlő" megoldásnál.

A sémamódok ahogy most látom

"A tébolyult dühöd és a hataloméhséged, az áll közétek. Térj magadhoz! Hagytad, hogy a Sötét Nagyúr megfertőzze az elméd, és azzá váltál, aminek az elpusztítására esküdtél fel!"

Star Wars III. - Obi-wan Anakinnak

Az előző levezetéssel, illetve ehhez hasonló példákkal szoktam magyarázni, hogy mit tanultam a sémamódokról. A szemfüles olvasók azonban már bizonyára rájöttek egy csúsztatásra: én egy karaktert mutattam be. Egy olyan egyént, akinek sémamódjai gyakorlatilag az identitása, perszónája részévé váltak, és azt mondanánk, hogy "ő ilyen".

Amikor a fuldoklós hasonlat eszembe jutott, arra gondoltam, hogy a sémamód aligha csak olyan helyzetekben figyelhető meg, amikor az a reakciónk, hogy "megszoktuk, ő ilyen". Alighanem olyan helyzetekben is sémamódot látunk, amikor először az a kérdés hagyja el ajkunkat, hogy "ez most mégis mi a franc volt?!" Ezeknél a helyzeteknél alighanem csak enyhe, szofisztikált sémamódokat ismertünk az illetőnél, illetve gyakran láttuk egészséges működés közben, ami itt is a Felnőtt és a Gyermeki egy-egy változata. Ha esetleg tanúi voltunk már valamilyen kiakadásának, akkor azt indokoltnak tartottuk a helyzet miatt. Így olyan kép élt a fejünkben, hogy ezek a sémamódok igazából nem az ő részei.

Hogy itt is behozzak egy kötelező Star Wars-hasonlatot: Anakinról páran tudták, hogy időnként ki tud akadni, és akkor kicsit bedurvul. De hogy ámokfutó lesz belőle, ha elveszít valakit, akit szeret, még számára is meglepő volt. Ha valaki olvasta a könyvet, amelyben megjelenik azoknak a narratívája, akik szerették őt, akkor egy kivételesen hiteles folyamatot ismerhettek meg arról, hogy milyen az, amikor nem áll össze a kirakós, és egyszerűbb inkább halottnak nyilvánítani valakit.

Némi karikatúrával, de ilyen wtf-helyzetekben sejthetünk sémamódot:

• Haverod már eltört pár kontrollert Dark soulsozás közben. De arra nem számítottál, hogy felpofozza a barátnőjét, amikor ő elsózza a levest. Arra meg végképp nem számítottál, hogy még hülyét is csinál magából, és azzal próbálja visszaállítani a becsületét, hogy azt meséli mindenkinek, hogy a nő átesett egy vak komondoron.
• Az is eléggé meglepő, amikor a kollégád azzal próbálja kiharcolni a fizetésemelését, hogy kijelenti, hogy ő dolgozik itt mindenki helyett. Utána meg van sértődve, hogy "nem vagyunk csapat", mert nem mondhatja ki amit gondol, anélkül, hogy kritikától kellene félnie.
• Nehéz bűntudatot érezni, amikor egy ismerősöd beolvas neked, amiért a te feljelentésed miatt tiltotta le a Facebook. Ő ugyanis a szabad véleménynyilvánításnak tartja, hogy előtte pletykákat terjesztett rólad az üzenőfalán (pl. hogy smucig vagy, amiért előírod neki, hogy a kölcsönadott autódba benzint vagy gázolajat tankoljon).
• Valószínűleg nem fogod visszafogadni a barátnődet, aki a szakítás utáni elkeseredését úgy próbálja feldolgozni, hogy a kisegérré photoshoppolt péniszedet mutogatja a közös ismerőseidnek. Pedig ő pont így akarja elérni, hogy leüljetek beszélni még egyszer...
• A kedves, csinos kolléganődre rá se pillantasz többet, miután feljelent a főnöködnél, hogy szexuálisan zaklatod, "vetkőzteted a szemeddel". Kicsit sajnálod is, hogy előtte te meg csak neki jegyezted meg, hogy sok lesz már 55 Jóbarátok részt megnézni az irodában...

Ami ezekben a sztorikban közös, az a következő: az egyén veszélyt észlel, mert mondjuk nem veszik komolyan, vagy be akarják sározni, elutasítják, stb. Valamikor régen már volt vele ilyen, és az elég mély nyomot hagyott benne. Ezt a be nem gyógyult sebet (séma) triggereli ez a helyzet, és ő olyan meggondolatlanul kaszabolva kezd el harcolni, amitől az emlős-agya azt reméli, hogy elkerülhet még egy ilyen sebet; vagy konkrétan azt a kiszolgáltatottságot és fájdalmat éli újra (sémamód).

Aztán amikor a pszichés funkciói feletti irányítás visszatér valami problémamegoldásra alkalmasabb területre, nem igazán tudja beépíteni az énképébe a történteket. És ilyenkor jön a vak komondoros sztorikkal, ferdítésekkel, átértelmezésekkel, esztelen hisztikkel és támadásokkal. Próbálja megőrizni az énjének a koherens mivoltát.

Saját élmény és mások beszámolói alapján ez a koherencia-kérdés nekünk se megy egyszerűen. Mi nem vagyunk vízimentők, nem tudunk mit kezdeni az ilyen pánikkal. Gyakran hallom - na jó, volt, hogy éreztem is - azt, hogy biztosan félreismertük az illetőt, és akit kedveltünk, igazából sosem létezett, csak a mi fantáziánk szüleménye volt néhány benyomás alapján, amit kivetítettünk a csalódást okozó alanyra.

Nem egy szép módja ez a védekezésnek, de így legalább nem fulladunk bele a vízbe mindketten...

(Amikor ezt a trükköt nem lehet megcsinálni, na, olyankor megyünk fel a netre pszichológust keresni...)