Yoda, a humanisztikus terapeuta

A pszichológusi karrier egy szakaszában szinte elkerülhetetlen, hogy az ember valamilyen módszerspecifikus képzésre járjon. Ott aztán különböző intervenciós eljárásokat, technikákat tanul, amelyek gyakorlása hatékonyabbá teszi a munkáját, és nem kisebb mértékben növeli a szakmai önbizalmát.

No de tényleg a technikáktól működik a pszichológia?

Nem. Legalábbis erre jutottam, ahogy többek között a saját önismeretemen is rágódtam. Út közben érintettem egy kollégám munkamódszerét, vívó taktikákat, de a válasz leginkább lényeges részét ezúttal is Yoda mester adta meg.

Még mielőtt elmélyednél a cikkben, röviden összefoglalnám: azon gondolkodtam, hogy a humanisztikus módszerek passzív stílusa hogyan hat a konzultációs folyamatra? Miben különböznek az én megközelítésemtől? Arra jutottam, hogy bár teljesen máshogy állnak hozzá a hárítómechanimzusokhoz, néha talán még jobbak is. Erre a saját, kliensként szerzett élményeim is példák. Igyekeztem ezt érzékletesen átadni, amihez metaforaként Yoda és Luke egyik jelenetét választottam. A végén azért kitértem arra is egy vívós példával, hogy nem biztos, hogy a módszertől működik valami, van, hogy inkább a módszert alkalmazótól.

Operation Dynamo

Ennek a gondolatmenetnek a csírája egy csapatépítőről származik, ahol egy laikus érdeklődőnek magyaráztam, hogy mennyivel több a mi munkánk, mint hogy szimplán beszélgetünk az emberekkel.

Úgy magyaráztam a terápiás terv logikáját, mint valami taktikai előkészületet egy meccs megnyerésére. Hevesen gesztikulálva mutattam be, hogy mikor "flankelünk", mikor konfrontálódunk, hogyan vonulunk vissza az előre kiépített fedezékhez. 

Valószínűleg egész vicces lehetett hallgatni, de azért átjött az üzenet, hogy ha érted a kliensed problémáját, akkor koncepciót is alkothatsz arról, hogy mire hogyan fog reagálni, és ezen reakciók közül melyek vezetnek a cél irányába - tehát megtervezed, hogy mit viszel be a konzultációs alkalmakra.

"Basszus, én akkor teljesen rosszul csinálom!" - sóhajtott fel Sebi kolléga, miután elmagyaráztam, "hogyan kell nyerni". 

Ő ugyanis a humanisztikus irányt képviseli, aminek az a lényege, hogy a folyamatot átitatja a feltétlen elfogadás légköre. A pszichológus igyekszik minél jobban megismerni és megérteni a klienst, visszatükrözni, amit tapasztal, és biztosítani arról, hogy minden, ami bekerül ebbe a térbe, alapvetően oké. Teszi ezt abban a hitben, hogy az ember alapvetően oké: még ha olyan dolgot is művel, amit nehéz elfogadni, ha a motivációt megértve eljutunk a gyökér-okig, akkor az önmegvalósításra való törekvést találjuk ott, amivel semmi baj nincs. Nem a motivációt és érzést kell tehát meghamisítani, legfeljebb a megoldásokról elbeszélgetni egy kicsit.

Ahhoz, hogy a kliens azt az élményt kapja, hogy bármit behozhat ide, a szakember egy passzívabb stílussal éri el. Facilitálni ér ugyan, de itt nem jellemző, hogy valaki házi feladatot kap, teszteket tölt ki, vagy ki kell álljon egy empatikus konfrontációt. Állítólag olyan ülés is van, amikor egy csomó ideig meg sem szólalnak, amíg a kliens úgy nem dönt, hogy behoz valamit. A humanisztikusok úgy gondolják, hogy az emberben igazából megvan a terápiás téma, az a dolog, amit jó lenne kimondani, és amelynek szégyene alól jó lenne feloldást nyerni. Csak meg kell várni, amíg elég erős már a terápiás kapcsolat ahhoz, hogy a kliens előhozakodjon ezzel, addig meg meglátjuk - jellemzően egyik fél se úgy ül le, hogy tudja, miről lesz szó az adott alkalmon.

Legalábbis én ezt tanultam a humanisztikus módszerről.

És tudtommal Sebi ebből tréningezte magát.

A beszélgetés másnapján valamikor megemlítettem neki, hogy ha most járnék pszichológushoz, akkor olyasvalakihez járnék, mint ő.

Annyira nem fejtettem ki, hogy miért. 

Pedig nem feltétlen magától értetődő a válasz, tekintve, hogy konzekvensen olyan módszereket választok, ahol az "it's okay" és az elfogadás fontos ugyan, de mégis, a konceptualizáció szerves része a folyamatnak.

Azzal, hogy kialakul a fejemben egy vázlat a lehetséges irányokról, akadályokról és mérföldkövekről, már nem csak egy segítő kapcsolatról beszélünk, hanem egy segítő(nek szánt) feladatgyűjteményről is.

Elgondolkoztam rajta, hogy milyen dinamikát visz ez be a konzultációs helyzetbe?

Az egyik, számomra legérdekesebb választ Yoda mester szolgáltatta A Birodalom visszavágból.

Csak amit magaddal viszel

Van az a jelenet, amikor a kiképzés során Luke és Yoda egy fához érnek, ami alatt egy olyan barlang rejlik, ahol az Erő sötét oldala összpontosul. És a tanítványnak természetesen be kell mennie abba a barlangba, hogy fejlődjön. A sötétség mélyén egy jelenést talál, a főellenség, Darth Vader személyében. Legyőzi őt párbajban, ám ahogy Vader maszkja eltűnik, Luke a saját arcát látja mögötte.

Ha valami okból egy terápiás metaforaként gondoltam eddig a jelenetre, abban láttam az üzenetet, hogy Luke itt a Jung által Árnyéknak nevezett személyiségrésszel találkozott. Az Árnyék a "gonosz énünk", azoknak az elutasított pszichés folyamatoknak az összessége, amiket szívünk szerint kitörölnénk magunkból. Ám mivel ez lehetetlen, csak az marad, hogy a tudattalanba száműzzük őket, esetleg kivetítjük őket másra. Szeretjük hinni, hogy ha a rossz emberek fölött diadalmaskodunk, akkor a bennünk lévő Árnyék fölött is, de ezzel vagy magunkat csapjuk be, vagy a közönséget. Ő továbbra is bennünk van. Nem megsemmisíteni kell, hanem megismerni és integrálni: ez nem "ő", hanem "én".

Szerintem még mindig valid ez az értelmezés, ám most a jelenet előtt lezajló párbeszéd jobban lekötött.

- Mi van odabenn?" - kérdi a tanítvány.

- Csak amit magaddal viszel - válaszolja a mester. Majd amikor látja, hogy a másik felcsatolja a muníciós övét, hozzáteszi: - A fegyvereidre nem lesz szükség.

Mit jelentene ez a rövid szóváltás, ha Luke egy terápiás helyzetbe lépne be?

Egyszerűbb értelmezésben azt jelenti, hogy "csak amit magaddal viszel", hogy a kliens témáival fognak foglalkozni. Az lehet, hogy a terapeuta hoz majd be kérdéseket, amelyek első ránézésre nem kapcsolódnak a tárgyhoz, de ezeket nem unalmában teszi, hanem mert igyekszik alaposan megismerni a problémát.

Komplexebb értelemben az is benne van ebben a mondatban, hogy a terápiához kapcsolódó érzések, a szakemberrel való kapcsolat is olyasmi, ami nem a helyzetből, hanem a kliensből származnak.

A filmben a hely miatt érzi azt Luke, hogy valami nincs rendben, és hideg van. A valóságban ez az ő zsigeri válasza a terápiás helyzetre, a fenyegetésre, hogy szembe kell néznie mindazzal, amit idáig elfojtott.

A film nézője számára egyértelmű, hogy Luke miért ránt rögtön kardot, amikor meglátja Darth Vadert. Egy terápiás helyzetben azt mondanánk, hogy lehet, hogy áttételi helyzetről van szó, ha befeszülsz a terapeutádtól: érzelmeket projektálsz rá, hogy újra alkoss egy régi kapcsolati sémát (ez Freudtól van, de a tranzakcióanalízisben is van ilyen, az a fordítása, hogy behelyettesítés, ami a játszma kistesója). És ha a terapeutád befeszül rád, az lehet viszontáttétel, ergo ez is inkább belőled indul ki, mint belőle.

A humanisztikusok passzív stílusa tehát azt a célt szolgálja, hogy a terápiában tényleg igaz legyen, amit Yoda mond. Csak az van ott, amit magaddal viszel. Nem bombáznak semmi olyan "feladatgyűjteménnyel", ami miatt meg kellene hamisítanod magad, és beépíteni olyan idegen gondolatokat és érzéseket, amelyektől azt reméled, hogy ezek miatt majd elfogadnak és szeretnek téged. Már csak azért sem, mert azon kívül, hogy ezek további szenvedést okozhatnak, jó eséllyel az első lehetséges alkalommal ego-dystonnak fogod őket nevezni, és megszabadulsz tőlük.

Ez jól hangzik, ugye?

Mindenki szereti, ha nyitottak rá és elfogadják.

Ám én el tudom képzelni, hogy van olyan pont, amikor emiatt még nehezebb ügy terápiába járni.

Itt következik Yoda második intelme: "a fegyvereidre nem lesz szükség".

Mert többségünk bizony visz magával önvédelmi eszközöket a terápiába, csak ezeket hárító mechanizmusoknak hívják, vagy megküzdő módoknak - attól függ, melyik könyvet olvasod.

Egyszer beszélgettem egy haverommal. Azon a ponton, amikor már mindketten éreztük a témában a terápiás indikációt, azt mondta, hogy talán elmenne pszichológushoz, csak hát nehezen találna magának, mert a legtöbbnél ő sajnos intelligensebb.

Ő az intelligenciájával és műveltségével törekszik boldogulni a világban, és ezeket használja akkor is, amikor valami baj éri. 

Az pedig a baj egy formája, ha terápián valaki azt érzi, hogy épp meginog az eddig egész elviselhető világképe.

Még az is lehet, hogy ezen a ponton azt a döntést hozza, hogy megerősíti ezt a világképet, dacára annak, hogy pont azért jött, hogy változtasson rajta. Ez legalább kiszámítható, kvázi biztonságos. A megküzdő módok úgy vannak vele, hogy teljesen reális kompromisszum, hogy nem kapja meg, amire igazán szüksége van, ha cserébe "jól kompenzált" állapotban lesz.

Ezek a módok annyira részei lehetnek a személyiségműködésnek, hogy még egyes barátai is velük jellemeznék őt. Úgyhogy a stabilitás fenyegetésekor biztosan beveti őket - kérdés, vajon mihez tud kezdeni ezzel a szakember?

Úgy voltam vele, hogy megértem a haverom aggályait: egy fél életet is várhat a humanisztikus terapeuta, a módok hosszú távra rendezkedtek be.

Ám lehet, hogy pont ez a trükk.

Azért nem kap a kliens "feladatgyűjteményt", mert ezekkel be lehet kapcsolni a megküzdő módokat. Vajon mi történik, ha ezzel a passzív, non-direktív, nyitott, elfogadó stílussal tényleg semmi nyomást nem helyezünk rájuk?

Ezen a ponton esetleg kezd érthetővé válni, hogy miért látok most valahogy több potenciált a lelki fejlődésemhez egy Sebi-féle pszichológusban, mint olyasvalakiben, aki úgy gondolkodik, mint én.

Magam is tapasztaltam ezt, mindkét székben a leírtakat.

Nyilván azért állnak kézre nekem ezek az "ütközet 360 fokban" módszerek, mert annak a személyiségnek a működését is ilyennek élem meg, amit a legjobban ismerek - a sajátomét.

Azért vannak a konzultációs taktikáim, mert velük lehet kicselezni a megküzdő módokat. Alapvetőnek veszem, hogy a kliens egy ponton túl sebezhetőnek érzi majd magát, és áttereli a beszélgetés menetét valamilyen biztonságosabb, bár kevesebb fejlődési potenciált jelentő útra.

Én is ezt csináltam. Nem is irigyeltem szegény pszichológusomat! A megküzdő módjaim gyerekkorom óta minden nap edzenek és tökéletesítik a technikáikat. Szun Ce azt mondta, hogy az védekezik jól igazán, akinek az ellenfele azt se tudja, mit kell támadjon - valószínűleg a segítőm néha észre sem vette, hogy milyen ügyesen hárítottam néhány ziccert.

Ebből kiindulva, meglehet, hogy hiú ábránd, hogy úgy lehet eljutni az ember autentikus énjéig, kilépni a hárítások miatti stagnálásból, hogy majd jól kimanőverezzük a megküzdő módokat. 

A Sebi-féle út bármilyen passzívnak is tűnik a magamfajta számára, talán rejt néhány lehetőséget. Úgy tűnik, hogy a humanisztikusok komolyan veszik a "ki kardot ránt, kard által vész" bölcsességet, és eleve bele se mennek ebbe a játszmába (pun intended). Nem manőverezgetnek, és nem adnak okot rá, hogy én manőverezgessek. Nem adnak olyan ingert, ami aktiválhatná az énvédelmet. 

Zseniálisan bolond taktika

Ha láttok némi rációt az eddig leírtakban, talán már meg is vagytok győződve róla, hogy mindenképp humanisztikus módszerben képződött szakembert érdemes választani.

Én ennyire nem mondanám ezt magától értetődőnek.

Valamelyik ebédnél egyszer azon vitatkoztunk a kollégákkal, hogy a humanisztikus módszer tényleg módszernek számít-e? Egy módszerben technikák vannak, valami kézzelfogható. Mi az, ami ilyen a humanisztikus képzésben? Tényleg olyannak látjuk az onnan kilépett szakembereket, hogy ők lesznek, akik majd megoldanak dolgokat? Nem lehet, hogy ez csak egy szemlélet?

Ehhez a dilemmához Joachim Meyer vívómester gondolatait tudnám kapcsolni, aki azt mondta, hogy a vívók különböző típusokba sorolhatók. Van, aki mindig támad, van, aki mindig védekezik, van, aki láthatóan valamilyen taktikai megfontolást követ, és van, aki annyira atipikus módon vív, hogy a párbaj után tudjuk csak eldönteni, hogy nagy harcművésszel vagy egy dilettánssal van dolgunk.

Ahogy a kollégákkal a "módszer" kifejezés mögötti tartalmakat értelmezzük, az a "megfontolt" vívó jellemzője. Vannak direktívebb és non-direktívebb technikái, ismeretei a különböző helyzetekről hossz- és keresztmetszeti értelemben, és megtanul ezekhez alkalmazkodni.

Azok a humanisztikusok, akikkel eddig találkoztunk, többnyire a bolond/művész kategóriába tartoznak. Némelyikük azért passzív, és azért hümmög állandóan, mert pont olyan, mint amilyentől a haverom félt: nincs semmi önálló gondolata, csak a hétköznapi nyitottságát (=kritikátlanságát) tereli be szakmai keretek közé. De vannak olyanok, akik nagyon világosan olvassák a helyzetet, és észrevétlenül együtt mozognak vele; mint a víz, ami nem dacol a sziklával, hanem körbe folyja. Aztán valahogy mindig a szikla adja meg magát a történet végére.

Ebből a levezetésből sajnálatos módon az következik, hogy a "Sebi-féle pszichológus" kisebb mértékben jelenti, hogy "humanisztikus módszerben képzett", mint hogy "Sebi". Ő olyan módszert választott, amiben a legjobban ki tud teljesedni a jelleme, mint ahogy én is azt teszem. Ezek a jellemvonások teszik őt a szememben nagyon hiteles szakemberré. De ezeket a jellemvonásokat aligha találja meg az ember egy szaknévsorban, amikor pszichológust keres magának.

A jó hír, hogy bármily egyedi módon válik az ember olyan mesterré, amit Meyer is említett, valahogy mégis úgy alakul, hogy az egyedi az nem megismételhetetlen, és előbb-utóbb minden tanítvány talál magának egy mestert.

Csak lehet hogy el kell menni érte a Dagobáig.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Elsőre talán egy másik Yoda-cikket osztanék meg, ami ugyanebből a filmből van, csak Luke kudarcra ítéltség sémájával foglalkozik. Az a címe, hogy Yoda, a sématerapeuta.
• Itt van pár korábbi bejegyzés erről a "taktikai gondolkodásról":
• Rules of engagement: ebben arról van szó, hogy milyen "szabványos" és milyen egyéni megközelítések vannak, amikor valaki kitalálja, hogyan lát neki egy konzultációs folyamatnak. Nagyon sok jó stratégia van, kivéve a "spray and pray".
• Vívódás: ez egy régebbi, vívós bejegyzés. Az a lényege, hogy a megküzdő módokkal való munkát egy párbajként fogtam fel, és a párbaj taktikáihoz hasonlítottam a pszichológiai taktikákat.
• Destiny is all: ez a bejegyzés elsősorban az előző évad összefoglalója, de benne van a különböző pszichológiai iskolák mögötti világnézet fontossága is. A humanisztikus azt hiszem nem jelenik meg név szerint, de érdemes lehet ebből a szempontból is olvasni, hogy vajon ők hogyan értelmeznék a "sorsot"?
• A sématerápiás megküzdő módokkal kapcsolatban ezeket ajánlanám:
• Útinapló5 - Várak és sémamódok: ebben a nyaralós cikkben az erdélyi várak metaforáján keresztül foglaltam össze - eddig a legrészletesebben - a megküzdő módokról írt elméleteket.
• I fight depression: ebben nem a terapeuta küzd, hanem te magad. A kérdés, hogy hogyan? A mostani íráshoz azzal kapcsolódik, hogy ebben is a Meyer-féle vívóstílusokkal mutattam be a megküzdő módokat.
• Végezetül, pár írás arról, hogy a gondolkodásmódunkat hogyan csalhatják meg a hárító mechanizmusok (ill. megküzdő módok), vagy éppen hogyan lehet ezeket feloldani.
• A Ring határozza meg a tudatot: ez is így vívós bejegyzés. Kicsit elhelyezi valós helyzetben ezt a Yodás jelenetet: a küzdőtérben ugyan van egy ellenfeled, de ugyanennyire fontos, hogy te mit viszel be oda - a fejedben.
• Eredet: egy régi írás, ami arról szól, hogyan viccel meg minket a direktívebb módszer. Néha az ember azt érzi, hogy nem is ő gondolja, amit gondol, hanem "gondoltatják vele".
• Kicsit szomorkás a hangulatom máma: csak hogy lássátok, hogy az én módszereim alapja is az elfogadás. Mondtam én, hogy ez nem csak módszer, hanem szemlélet is. Ez a cikk a Covid alatt érzett levertség alatt született.