A nap, amely sosem jön el

"Waiting for the one

The day that never comes

When you stand up and feel the warmth

But the sunshine never comes

No, the sunshine never comes"

Metallica: The day that never comes (Death Magnetic, 2008) 

Van egy folyamatosan növekvő listám arról, hogy mi mindenről volna jó írni, de igazság szerint jobban szeretem az aktuális dolgokat, úgyhogy egyes témák most már január óta állnak kidolgozás alatt. Ezt az elvet követve most egy asszociációs láncot osztok meg a kedves olvasókkal, aminek első ránézésre nem biztos, hogy sok értelme van, de jól kapcsolódik más témákhoz, legalábbis az én gondolkodásmódom szerint.

Asszociációk

forrás: mojocreator.com

Hazajövök a munkából, leheveredek egy kényelmes székbe. A nap már fele megvan. Ma még lesz este egy edzés, addig valamit kéne haladni a dolgaimmal. Írni kéne a blogra. Dolgozni kéne a tréningen, amibe bekerültem. Fel kéne vennem a kapcsolatot a diákjaimmal, akik nem láttak két hete, és talán már reménykednek is, hogy holnap sem lesz óra. (azóta kiderült, hogy tényleg nem volt ma tanítás)

Nem, azért pár percet szánjunk az átállásra. Pihenjünk egy kicsit. Belégzés, kilégzés. Belégzés, kilégzés. Csend. Eszembe jut még egy egyetemi kurzus, ahol autogén tréninget tanultunk, az egy ilyen relaxációs gyakorlat. Kár, hogy nem emlékszem a szövegére. Most volna időm relaxálni. Megkeresni meg lusta vagyok.

Nem olyan könnyű ez. Eszembe jut a munkahely. Nehéz esetek, néha nem is tudjuk őket kezelni. Eszembe jut szinte mindig vidám tesi tanár kollégám, aki mesélte, hogy milyen sokszor panaszkodnak neki rosszullétre. Próbálta a vicces oldalát felfogni a dolognak, de igazából nem feltétlen poén az, hogy ezek a srácok annyira nincsenek hozzászokva a fizikai igénybevételhez, hogy a fáradást összetévesztik a betegséggel... Nem mindenki szokta a szántást, ugye.

Nekünk is volt ilyen, még az előbb felmerült autogén tréningen. Valaki panaszkodott, hogy eddig nem is vette észre, hogy mennyire nehéz egy nap öt percet találni a kikapcsolódásra. Van olyan ember is, aki meg ahhoz nincs hozzászokva, hogy nem lehet mindig szántani. Nem feltétlen a munkamániásokra gondolok, inkább azokra, akik ahhoz vannak hozzászokva, hogy minden percükben foglalkozniuk kell valamivel, és az agyuk állandóan üzemi járaton dolgozza fel a külső ingereket.

Eszembe jut egy bemutató még egy régi Pszinapszisról, ahol valamilyen spéci polinéz szent masszázs demóját lehetett végignézni. A masszázs meg a pihenés jó dolog ám, egyrészt a fizikai egészség, másrészt a lelki egészség szempontjából is, főleg, hogy a kettő egyébként szorosan összefügg. Voltak is érdeklődők szép számmal, bár nem hiszem, hogy mindenki értette, hogy a szakrális részét minek kell ennyire hangsúlyozni. Ezek között voltam én is, meg az egyik haverom, aki a "kételkedem, tehát vagyok" elvet vallja. Szóval végignéztük a masszázst, hallgattuk az egzotikus zenét, szagoltuk a füstölőket, és figyeltük, ahogy a masszőr speciális öltözetben speciális táncmozdulatokkal speciális szolgáltatást nyújt. A haveromat azért érdekelte, hogy ez a szolgáltatás mennyibe kerül. Ezt fontos tisztázni: nem szolgáltatás, inkább ima, megtisztulás, és nem is a pénzről szól, hanem a lélekről, a csodáról, ahogy ember és ember, ember és szentség találkozik, ahogy a rossz energiák távoznak, blablablablabla, húszezer. Az összegre valószínűleg nem emlékszem pontosan, lényeg a lényeg, még ma is komolynak hangzik, akkor pedig még nem is volt háromszáz forint egy euró...

Utolsó asszociációk: mi a fenéért fizet valaki húsz perc masszázsért ennyit? Mi viszi rá az embert? Mit kaphat ettől? Hát imát, megtisztulást, szentséget, megvilágosodást, meg ilyeneket. Úgy látszik, ez nagyon hiányzik nekünk. Ebben a témában már be van tervezve egy bejegyzés (spoiler: annak is egy Metallica-szám a címe), és még a nyitó bejegyzésben is szó volt erről. Hát, talán belefér még egy...

Megváltás

Most már nem a jó kényelmes székemben ülök, de a délután korábbi részében egész jól tudtam azonosulni azokkal, akik mindent megadnának egy ilyen masszázsért. Jó lenne kilépni a mókuskerékből, a monotóniából. Szerintem mindenki ismeri azt az érzést, hogy valami mást szeretne, pihenni szeretne, fejlődni szeretne, de nem tudja, hogy mit lehetne másképp tenni, úgymond be van ragadva. Nem mennek a dolgok, nincs meg az igazi ízük, elvileg boldog vagy, de valahol mégis kimerült... Aztán elmész egy ilyen masszázsra, sámándobolásra, parázson járásra vagy akármire, és az tényleg olyan más. Talán majd most, ebben a más állapotban eszedbe jut valami, inspirációt kapsz, előjön a tudatod alól a megoldás...

forrás: topfoto.hu; Mészáros A.:
Miatyánk

Gonosz leszek: szerintem nem fog. Az a benyomásom, hogy a legtöbb ember úgy van ezzel az állapottal, mint a srácaink a tesi órával - ők nincsenek hozzászokva a fáradtsághoz, ezért felnagyítják az élmény jelentőségét. De ettől még komolyan vehető sportteljesítményről vagy terhelésről nincs szó. A masszázságyra kiterülő felnőtt pedig nincs hozzászokva a relaxhoz, ezért ő is felnagyítja az élmény jelentőségét, és azt hiszi, hogy most valami nagy lelki változás, megvilágosodás történik. Egyébként én láttam olyan embereket, akik tényleg előreléptek már valami rituálénál, de náluk mást éreztem. Az volt az érzésem, hogy ők odabenn aktívak voltak, tényleg lezajlott valamilyen tevékenység mind az objektív, mind a szubjektív valóságban. Ők nem vártak a megváltásra, hanem előidézték azt. Lehet, hogy ők is egy masszázságyon hemperegtek, de az egy keresési folyamat része volt, nem valami ködös, átgondolatlan, diffúz várakozás.

Az jutott eszembe, hogy a lelki megtisztulást is úgy keressük, mint minden más választ az élet kérdéseire. Ilyen kérdés például hogy miben hiszek, hova tartozom, mi akarok lenni, ha nagy leszek, ilyenek. Ez a folyamat az identitásfejlődés, pontosabban az exploráció. Mindenki sajátos módon explorál, de a kutatók (leginkább Berzonsky nevéhez kötik) azért leírtak három jellemző stílust:

• Informatív: nyitott az új információkra, folyamatosan újrarendezi az attitűdjeit, ha kell, aktív, általánosságban komplex gondolkodású, ön-reflektív
• Normatív: az elköteleződéseit, attitűdjeit a számára fontos személyek, példaképek alapján dolgozza ki, nem nagyon szereti, amikor az eddigiekkel ellentétes információkat kell elhelyeznie a fejében
• Diffúz/elkerülő: nem szeret a személyiségét érintő kérdésekkel foglalkozni, nincsenek stabil attitűdjei, a környezethez igazodik

Ahogy sejteni lehet, az informatív stílus szerint élők között van a legtöbb érettnek nevezhető személyiség, a normatív stílusúak között meg a fiatalon megöregedők, rugalmatlanok. Aki már hallott erről az identitásfejlődésről, valószínűleg a serdülőkorhoz kapcsoltan ismerkedett vele. Az igazság az, hogy valóban ebben a korszakban fejlődik az identitás a legnagyobb mértékben, de az élet változásaival nekünk, ergo az identitásunknak is változni kell, ergo az identitásstílus mindig aktuális kérdés.

Szent és profán

Arcátlan állítás lenne, hogy az ilyen spirituális masszázs csak gagyi lehet. Egyrészt az általam képviselt tudomány alig több száz évesnél, ezek a spirituális utak meg olykor egy helyiértéknyit még hozzácsaphatnak a korukhoz, másrészt jómagam sem vagyok olyan tapasztalt, hogy ilyeneket mondhassak. Különben is, nagyon sok ága a pszichológiának kifejezetten nyitott erre (például a lent hivatkozott jungiánus vonal is). Szerintem arról lehet szó, hogy egy informatív stílusú ember átgondolja, hogy mire van szüksége, és ebben a szellemben megy el valamilyen szeánszra, egy normatív vagy diffúz stílusú ember meg azért, mert "a Bözsi mondta, hogy ez jó". Mindannyian annyit kapnak, amennyit beletettek.

Szintén a Pszinapszison volt egy ember, aki mesélte, hogy a kérdésével már volt jósnál, angyallátónál, meg mindennél, és csak egy kisebb vagyon kifizetése után gondolt rá, hogy esetleg egy pszichológus segíthetne neki. Szerintem neki nem informatív stílusa volt. Ő nem tudott foglalkozni a kérdésével, problémájával, valami nagy, titokzatos dolognak érezte azt, úgyhogy elment valami nagy, titokzatos hatalomhoz.

Az irritál engem, hogy ezekre az emberekre vadásznak ezek a nagy, titokzatos hatalmak, és kvázi gyorséttermet csinálnak a lelki munkából. Gyors megoldást ígérnek, megváltást, lelki fájdalomcsillapítót, amit beveszel, és azonnal hat. Nem a problémára fókuszálnak, hanem az érzésre, amit a probléma okoz. Nem adnak semmit valójában.

A megváltás nem így jön. Azt hiszem, ezt azért mégiscsak magabiztosan kijelenthetem.

Ön-reflexió

forrás: online-pszichologia

Hogy zárjam az asszociációs láncot, jöjjön Jung gondolata: ha átgondolom, mi és miért irritál, magamról is megtudhatok valamit. Igaz lehet. Valószínűleg azért olvasok új dolgokat, akarom magam továbbképezni, igyekszem óvatosan, alázattal fogalmazni, hogy jól meg tudjam magam különböztetni ezektől a kuruzslóktól, akik átverik az embereket. Nem szeretném azt sugallni, hogy én olyan sok választ tudok, én vagyok a te megváltód, majd én segítek rajtad. Én még azért dolgozom azon, hogy mit ígérhetek és mit nem (bár lehet, hogy túlzásba viszem...). Szeretem ugyanis megtartani a szavam.

Végezetül belinkelem a bejegyzés címadó dalát, mindenkinek, aki szereti az ilyen zenét, vagy szeretne még jobban beletekinteni az asszociációs láncba.