Fixxxer

Mivel az elmúlt években gyakorló Mikulás voltam, adódott rá lehetőség, hogy a karácsonyozás értelméről gondolkodjak. Vajon mitől működik ilyen széles körben ez a szokás, mi az oka, hogy pár napra a legtöbb ember egész szalonképessé tud válni miatta? Nem hiszem, hogy nagyon új és általános érvényű a magyarázatom, mert csak a munkahelyemen, azaz az iskolában gyűjtöttem adatot, de nekem érdekes volt végiggondolni, hogy egyes rituálék mégiscsak értelmesek, sőt, akár gyógyító, nevelő funkciójuk is lehet - ki tudja, talán nem csak az iskolában, hanem a családban is.

Mindenki tudja, hogy a Mikulás nem létezik

Igazából nekem ebben a hónapban nem a karácsony volt a legfontosabb, hanem a Star Wars-premier, úgyhogy még novemberben letudtam a témával kapcsolatos idei gondolatokat (Egy halom hasított fa c. bejegyzés). Aztán jött december 6., és megint én voltam a Mikulás a suliban. A különbség az, hogy eddig az idősebbeknél játszottam ezt el, most viszont az alsóban is szolgálatot teljesítettem, aminek a megszokottól kissé eltérő eredménye volt.

Amikor a nagyobbakhoz mentem, arról mindenki tudta, hogy csak egy gesztus, egy Gondoskodó Szülőiből a Gyermekibe küldött üzenet, az ünnep igazából csak ürügyet adott hozzá. Nem kellett felvennem az egész ruhát, sőt, menőre is vettem a figurát, hogy azért mindenki tisztában legyen vele, nem kell itt a klasszikus forgatókönyvet eljátszani. A tanárok is humorosabban kezelték az ügyet, némelyikük a felolvasandó visszajelzéseket is olyan hangvételűre vette, ami inkább passzolt volna egy szatírába, mint a tipikus télapós filmekbe.

Ez egy amolyan összekacsintás volt a diákokkal, hogy most lehet egy kicsit közösen játszani ezzel a rituáléval, de azért a mi korunkban már nem elvárás, hogy minden egyes pontját komolyan vegyük. Régebben beszélgettünk a csoportokon ilyen témákról, és megállapítottuk, hogy a személyiségfejlődésük és a "karácsonyozó stílusok" között van összefüggés (ezt kifejtettem az Amiért a csengő szól c. bejegyzésben). Ennek az egésznek ez az üzenete: tartjuk a hagyományt, de nem a külsőségekben, inkább az értelmében.

Aztán most elmentem a kicsikhez is. Eleve feltűnő volt, hogy itt a teljes garnitúrát fel kellett vennem, még volt műszakállam is, mert az eredeti az túl rövid, de nem elég fehér. Aztán nézem a szövegeket, ilyenek vannak benne, hogy "már szépen tudsz olvasni meg számolni, jobb lenne, ha nem beszélnél csúnyán, és nem feleselnél a tanító néninek". Igazából sejtettem, hogy idén nem olyan összekacsintós, "tudom hogy te tudod" szereplés lesz ez, de ekkor értettem meg igazán, hogy most - hogy egy klasszikust idézzek - fullban fogjuk nyomni.

Úgyhogy bementem ezekhez a hét-nyolc éves gyerekekhez, ők meg nagy csillogó szemekkel énekeltek nekem, meg hozták a kis rajzaikat, meg megfelezték velem a sütijüket, verseket mondtak, míg én próbáltam fenntartani a kiegészítő tranzakciót, azaz eljátszani, hogy van közöm a mesék világához, és jóságos nagypapa vagyok. Annyira nem ment könnyen, asszem sem elég fiatal, sem elég öreg nem vagyok egy ilyen manőverhez. Szóval nem volt az év alakítása, de igazából ez nem olyan lényeges itt.

A folyosón aztán pár gyerek később jött vigyorogva, hogy "tudom ám, hogy te voltál a Mikulás". De hát ha a folyosón így összekacsint, akkor miért énekelt és rajzolt olyan lelkesen? Ha tudja, hogy az egész egy színjáték, akkor miért olyan fontos neki, hogy minden eleme a helyén legyen? Miért akar egy ilyen kamu-dolognak megfelelni, miközben a valódi interakciókban éppen hogy ellenálló szokott lenni (=felesel a tanító néninek)?

Safe place

Itt jön képbe a rituálék értelme. A rituálé egy jól ismert forgatókönyv szerint zajló viselkedés, aminek kicsit bajos leírni, mi a funkciója. A mód, ahogy lezajlik, már nem feltétlen ésszerű, és arra sem lehet mérget venni, hogy megold bármilyen problémát. Azért csináljuk, mert szoktuk. De miért szoktuk? Mivel a forgatókönyvet mindenki ismeri, a viselkedés kimenete is elég jól bejósolható, azaz biztonságos. Tudjuk, mit és mennyit lehet vele nyerni.

Ennél a résznél kell behozni a sztrók fogalmát. Elég szerencsétlen szó, mivel több, teljesen különböző jelentése van, és az ismertebb változatát nem a pszichológiából, hanem az orvostudományból ismerjük. De mint sejthető, itt nem a szélütésről van szó, hanem a tranzakcióanalízis "simogatásnak" fordított kifejezéséről, ami a társas érintkezésben átadott elismerés egységét jelenti. Sajnos ez a definíció sem valami sokatmondó, igazából példákon keresztül lehet megérteni a fogalmat. Minden olyan üzenet, ami hatással van a másik szociális igényeire, sztrókot tartalmaz. Ha rámosolyogsz valakire, megdicséred vagy belerúgsz, akkor sztrókot adsz neki. A három példa alapján kitalálható, hogy van pozitív és negatív sztrók is.

Az elmélet szerint az ember - társas lény lévén - ki van éhezve a sztrókokra, tehát jó eséllyel belemegy olyan tevékenységekbe, amelyek során szerezhet párat. Itt nem csak a pozitívakra kell gondolni: a negatív sztrók lényegesen jobb, mint a semmi. 

A kérdéses tevékenységekről érdemes tudni, hogy sérülni is lehet általuk: minél nagyobb személyes bevonódást igényel a helyzet, annál jobban. 

A két legbiztonságosabb tevékenység a visszahúzódás és a rítus. A visszahúzódással az a baj, hogy nem nagyon kap az ember sztrókot, úgyhogy a végtelenségig nem lehet csinálni. A rituálé már előnyösebb, mivel nem kell túl sok érzelmet befektetni, elég pontosan követni a forgatókönyvet, és kapunk pár sztrókot, anélkül, hogy túl sokat elárultunk volna magunkról. Tipikus példaként a köszönést szokták felhozni a könyvek: önmagában a köszönésnek nem mindig van értelme, nem old meg semmit, nem javít semmin, egyszerűen csináljuk, mert az emberek köszönni szoktak egymásnak. Az, hogy itt mégiscsak sztrók-tranzakcióról van szó, akkor tűnik fel, amikor valaki nem köszön vissza, vagy mi direkt nem köszönünk: ilyenkor a várható sztrók megvonásáról van szó, ilyen jó kis passzív-agresszív módon.

Fixxxer

"To break this curse a ritual's due

I believe I'm not alone

(...)

Renew our faith, which way we can

To fall in love with life again

So tell me, can you heal what father's done?

Or fix this hole in a mother's son?

Can you heal the broken worlds within?

Can you strip away so we may start again?"

Metallica: Fixxxer

Az eddigieket összefoglalva evidens, hogy a mikulásozás a sztrókok tranzakcióját segítő rituálé. Nincs értelme a ruhának, puttonynak, annak, hogy csak ilyenkor van szaloncukor - mindössze annyi, hogy megteremti a rítushoz szükséges környezetet.

De minek rítus ahhoz, hogy sztrókoljuk a gyerekeket, ők meg visszasztrókoljanak minket?

Mint írtam, a rítus azért jó, mert nem lehet benne sérülni. A Mikulás is azért jó, mert még ha hoz is neked virgácsot, biztos, hogy több ajándékot meg jó szót hoz.

Az alsóban alighanem ezért vették komolyan ezt a Mikulás-témát a tanárok meg a gyerekek is. Eljátszották - én meg próbáltam eljátszani - hogy most valami varázslat van, és ez a nap nem olyan, mint a többi. A többi napon ugyanis az emberek feltételhez kötött sztrókokat osztogatnak egymásnak, azaz tenni kell valamit értük. A gyerek akkor kapja meg a tanító néni elismerését, ha előtte megdolgozik érte, a tanító néni pedig akkor kap cuki gyerekmosolyt, ha aranyos, mesél nekik, vicces órát tart, stb. Negatív sztrókot viszonylag könnyű kapni, pusztán úgy kell viselkedni, ahogy az nem passzol az iskolához, ennek a színpadnak a tipikus forgatókönyveihez - nem szabad csúnyán beszélni, kiabálni egymással, hanyagnak lenni; természetesen egyik részről sem. Beilleszkedési, tanulási és magatartászavaros gyerekeknél ez a léc sosem lehet elég alacsony a megfigyeléseim szerint (írtam ilyen neveléssel kapcsolatos tranzakciókról a Versus c. bejegyzésben). A hétköznapi balhék negatív sztrókokat termelnek, amelyek szép lassan feltételhez nem kötötté válnak - azaz nem a viselkedésre, hanem már a személyre vonatkoznak. Ha valakiben kárt akartok tenni sztrókolással, akkor a negatív nem feltételes a leghatékonyabb!

A tanárok az év nagy részében azzal küzdenek, hogy ne hagyják magukban kiformálódni a nem feltételes negatív sztrókot, illetve találjanak lehetőséget bármilyen pozitív sztrókra. Ez nem egy egyszerű feladat olyan gyerekekkel, akik nem nagyon dolgoznak, viszont annál agresszívebbek. Nyilván nehéz megdicsérni valakit, amikor semmit nem tesz érte, de mindent megtesz a szidalomért. Olyan nehéz, hogy itt már csak egy karácsonyi csoda segíthet: a Mikulás.

Csakúgy mint az idősebbeknél, a tanárok tudják hogy a gyerekek tudják hogy a tanároktól jön valójában az ajándék meg a dicséret. De mindenki eljátssza a szerepét ebben a darabban, mert ez a tranzakció nem tud lezajlani a hétköznapokban. Ebben a tranzakcióban van egy pozitív feltétel nélküli sztrók, azaz a Mikulás egyáltalán eljön hozzád. Aztán megköszöni, hogy énekelsz neki. Adhatsz neki csokit, ami nem nagy befektetés, mert háromszor annyit kapsz tőle, de ő nagyon örül ennek a gesztusnak, te meg örülhetsz annak, hogy kivételesen a felnőttek örülnek annak, amit művelsz. Aztán elmondja az erényeid, az összes jót, amit a tanítók szorgalmasan raktároztak az elméjükben a fegyelmi ütközetek között. Meg persze kapsz pár intelmet is, valami szépen becsomagolt visszajelzést a viselt dolgaidról, ami nem is annyira negatív.

A Mikulás-rítus azért jó, mert garantált, hogy összességében pozitív lesz a mérleg.

Egy kicsit távolabbról nézve, érezhető, hogy ez már nem is a tanár-diák meccsekről szól, hanem afféle közösségi terápiás beavatkozás, ami az ősbizalmat hivatott megerősíteni. Azt a csecsemőkori hitet, hogy a világ alapvetően egy jó hely, és mindig van valaki, akit érdekelsz, és odafigyel rád, elfogad téged, és megbocsátja a vétkeidet (ez utóbbi már nem igazán csecsemőkor, ez igaz). Egy korábbi, önsebzéses bejegyzésben az volt a hipotézisem, hogy egyes közegekben a falcolás igazából egy játszma, ami ugyanezt az ősbizalmat próbálja helyreállítani. A mi gyerekeinknél legalábbis gyakran erről van szó: nem valami jó háttérből származnak, alapvető érzelmi szükségleteik vannak elhanyagolva, így itt, a másodlagos szocializációs környezetben kell kialakuljon bennük a motiváció, hogy korrekt szerződéseket kössenek a világgal.

Jobb lenne-e az őszinteség az ilyen különbékék helyett? Jobb lenne, ha a felnőtt és a gyerek egymás szemébe tudnának nézni, tisztelettel, és azt mondani, hogy "alapvetően rendben vagy, de néha fájdalmat okozol nekem"? Persze hogy jobb lenne. Csak az őszinteségben többet lehet sérülni, és ezt nem vállaljuk be. Úgyhogy marad a rítus. Talán nem ideális, de itt, az árnyékvilágban megfelel.