Ma ebéd közben egy kolléganőm megemlítette, hogy "szekunder szégyent" érez egyes helyzetekben. Szerencsére ezeknek a helyzeteknek én nem voltam szereplője, úgyhogy érdekes diskurzus alakult ki, hogy mennyire nehéz mondjuk Éjjel nappal Budapestet nézni, mert az empatikus folyamatokon keresztül kialakul az a nyomasztó érzés, amit a szereplők helyében éreznénk. Azt hiszem a riporteri karrierekről is volt szó, hogy milyen ciki vagy felháborító pontokról kezdték egyes média-szakemberek. Annyira nem jegyeztem meg, nem is gondolkodtam rajta - amíg haza nem értem, és meg nem néztem, mit alkottak az Origo és társai.
