2013. március 15., péntek

Kegyelemdöfés

A múlt héten felvételiztettünk. Ez gondolom viccesen hangzik, hiszen elismert tény, hogy leginkább azok a gyerekek járnak hozzánk, akiket valahonnan már kirúgtak; de a helyzet az, hogy még mi is válogatunk. Nem mintha elitesedni szeretnénk, de érettségi van nálunk is, az érettségihez pedig tartoznak bizonyos követelmények. Vannak emberek, akik valamilyen okból nem tudják teljesíteni ezeket a követelményeket a közoktatás útvesztőiben, de amúgy a képesség megvan bennük hozzá. Nekik találták ki ezt a sulit, kapnak mindenféle fejlesztést, hogy eljussanak odáig, mint kevésbé problémás kortársaik. Olyan emberek is vannak, akik szintén nem tudják teljesíteni a követelményeket - mivel a képességeik nincsenek meg hozzá. A felvételinek lényegében az a célja, hogy megtudjuk, melyik jelentkező melyik kategóriába tartozik. Mint a bejegyzés címéből sejteni lehet, igazából a második eset a nehezebb, akár felvesszük, akár nem...

Feladatorientáltság

"Az igazság, könyörület nélkül, embertelenség."
Aquinói Szent Tamás

Azért örülök, hogy nem kell gyakran sorsokról döntenem. Akkora teher azért nem volt a múlt heti feladat, de azért rossz érzés, amikor biztosan tudod, hogy valaki sosem fogja megvalósítani az álmait. Mondok egy nagyon egyszerű példát: beállít a gyerek, hogy ő óvónéni szeretne lenni, mert hát ő nagyon szereti a gyerekeket. Na mármost az óvónéni egy magasan képzett szakember. Beszélgetsz a gyerekkel, nézed a bizonyítványát, a szakértői papírjait, csináltok valami egyszerű feladatot, és megállapítod, hogy ő nem lesz ilyen magasan képzett szakember. Nem alkalmas rá. Nem annak való. Ezt már elég sok helyen elmondták neki, illetve a szülőknek, de persze hárítják a dolgot, próbálkoznak tovább, hogy talán csak egy kicsit több segítség kell, több idő, majd kinövi, vagy valami - de nem. El kell fogadniuk a gyerek diagnózisát, és azt, hogy ez nem fog úgy elmúlni, mint az ágybavizelés. Ilyenkor kinyírod az álmaikat, valahogy úgy, mint a filmekben az orvos, aki közli, hogy a betege gyógyíthatatlan rákban szenved. Aztán dolgozol a gyászreakcióval, ha mással nem, akkor a tagadás, agresszió, alkudozás fázisaival találkozol (igen, ez  Kübler-Ross akar lenni), és megtudod, hogy mennyire rosszul látod a dolgokat, és milyen szívtelen vagy.
...kivéve, ha nem neked valóak.
(forrás: valahonnan a facebookról)
Ennél hétköznapibb helyzet, amikor nem egy életcélt, csak egy egyszerű, hétköznapi célt rombolsz le. Erre is van ám példám: a diákod megkérdezi, hogy esélyes-e az ötös. Mert neki ez nagyon fontos, ő nagyon hajt, akár éjszaka is tanul. Te azonban ismered az ötös szinthez szükséges teljesítményt, és ismered a tanuló teljesítményét. A két szint nincs közel egymáshoz. Lehet próbálkozni biztató ötösökkel, de nem a végtelenségig. Nem a motivációját osztályzod, hanem a teljesítményét. Ha pedig az nem javul, akkor egyszer a szemébe kell nézni, és közölni, hogy a rendelkezésre álló idő alatt (igazából sokszor a rendelkezésre álló IQ-ról van szó, de ezt nem kéne ilyen nyersen kimondani) nem érhető el a cél. Tökre nem. Valószínű, hogy ez szétzúzza a motivációját, és rosszabbul fog teljesíteni, mintha hagynád, hogy áltassa magát. Azonban tudod, hogy a reális énképhez reális visszajelzések is kellenek, tehát előbb-utóbb szembe kell néznie a szomorú tényekkel ahhoz, hogy elérhető célokat tűzhessen ki magának. Úgyhogy felvállalod a rossz-arc szerepét...
Bár a Megasztár és hasonló koncepciójú műsorok sikere rám cáfol, de általában nem szeretjük nézni, ahogy egy felebarátunk ilyen veszteségek, csalódások közt vergődik. Olykor azonosulunk vele. Elkezdünk mi is alkudozni. Hiszen nem vagyunk jósok, nem tudhatjuk, hogyan alakulnak a dolgok, talán rosszul mértük fel a helyzetet, talán van esély, talán történik majd valami (csoda)...
Néha átvernek minket. Néha pont erre az együttérzésre játszanak...

Kapcsolatorientáltság

"Felismerjük bennük a hatalmat, amit a tehetetlenség kölcsönöz. Arról panaszkodnak, hogy gyengének és szerencsétlennek érzik magukat, veszítenek a súlyukból és így tovább, de mégis ők a legerősebbek valamennyiünk között. Ők uralják az egészséges embereket."
Alfred Adler



(Ez az idézet annyira nem adekvát, mert a depresszív emberekről szól, de szerintem témába vág. Az eredeti egyébként úgy szólt volna, hogy "az Ég óvjon a gyengék hatalmától", de sehol sem találtam, úgyhogy inkább nem kockáztattam a téves hivatkozást.)
Szóval többen is elmondták már a gyermeknek és családjának, hogy nem lesz ebből érettségi, vagy egy beteges fizikumú ember nem bírná a szakács szakmával járó gyötrelmeket, és a többi. Ők nem mondanak le az álomról. Nem is hibáztatom őket érte. De hogy oldják meg a problémát? Keresnek egy balekot, akinek megesik rajtuk a szíve. Ettől még képes lesz teljesíteni, mondjuk leérettségizni a gyerek? Nem. Hacsak a bizottság meg nem sajnálja, amire éppenséggel már láttam példát, úgyhogy akár ebben is lehet reménykedni. És ha megvan az érettségi? Mi lesz a felvételivel, a munkával? Bízhatnak abban, hogy mindig lesz egy balek? Nem kéne, de bíznak. Alkudoznak, ameddig valaki egyszer keményebben meg nem fogalmazza a nyilvánvalót. (Megjegyzés: valószínűleg ezért szeretjük mondjuk Dr. House-t, mert ő egy ilyen valaki. Elsőre kegyetlennek tűnik, de aztán valahogy arra fut ki a történet, hogy csak nem balek.) Akkor aztán nagy sértődések lesznek, és ha tartjuk magunkat az amerikai sztorikhoz, akkor katarzis is.
Mi lenne itt a katarzis? Fejlődik az önismeret. A gyereknek és családnak ugyanis abszolúte joga nagy célokat kitűzni, álmokat megvalósítani, égre törni, önmegvalósítani, mint mindenkinek. Csak éppen tisztában kell lenni a realitásokkal, el kell fogadni a korlátokat. Mire alapozza majd az önbecsülését? Arra, hogy mindig volt valaki, aki megszánta? Hogyan hat ez a személyiségére? Komolyan kevésbé ártana a szánalmasság érzése, mint az, hogy szembenéz azzal, hogy nem tudja elvégezni a feladatot?
Aggódva nézem az olyan gyerekeket, akik valahogy átcsúsztak a szitánkon. Nem sokat tanulnak nálunk, hiszen amit mi tanítunk nekik, a tanterv, ugye, az magas. Egy dolgot viszont megtanulnak: az érzelmi zsarolás valahogy mindig megnyit egy kaput, ahol át lehet csusszanni. Egyszer találkoztam egy olyan emberrel, aki már tényleg lebetegedett, ahányszor meghalt egy nagyanyja. Vizsgaidőszakban pedig a nagymamák úgy hullanak, mint a legyek.

Maradj a célon

Helyes benyomás, hogy én feladatorientált vagyok a kiválasztás kérdésében. Közérdek, hogy a pozíciókat azok töltsék be, akik a legkisebb erőforrás igénybevételével a legnagyobb mértékben tudják hasznossá tenni magukat. Sokan abból a szempontból nézik ezt a kérdést, hogy joga van-e az embernek megkapni valamit, és próbálkoznak mindenféle kompenzációval, jogorvoslattal, ombudsmannal, stb. Ha az én dolgom dönteni a kiválasztásról, akkor számomra nem az a kérdés, hogy valakinek van-e joga megkapni mondjuk egy állást, hanem hogy el tudja-e végezni a hozzá tartozó feladatokat? Ennyi a kérdés, erre kell választ kapnom. Nem az én dolgom foglalkozni azzal a kétségbeeséssel, hogy "akkor én most mit csináljak?" Arra ott a pszichológus. :D

Az empátia azonban szükséges a feladatorientált gondolkodásmódhoz, hiszen azt, hogy "ki a legmegfelelőbb", nehéz megjósolni. Kezelhetetlenül sok változó befolyásolja az eredményt, amelyeket a mintavétel nem tár fel. Sőt, egy felvételi helyzet eleve torzít, hiszen a szorongás köztudottan megváltoztatja a viselkedést: valakit debilizál, valakit feltölt. Ráadásul a "legmegfelelőbb" ember feltehetően képes fejlődni, tehát nem feltétlen a legjobban teljesítő személyt kell keresni, hanem azt, akiből ki lehet hozni a legjobbat. Ahhoz, hogy ezt mérlegelni tudjuk, elég komoly empátia kell.
Ezért lehet az, hogy néha úgy jön ki a lépés, hogy az elsőre gyengébbnek tűnő jelentkezőnek is érdemes esélyt adni. Butaság azt mondani, hogy "hallgass a szívedre", vagy "ne hagyd, hogy az érzéseid befolyásoljanak", hiszen csak úgy hozható jó feladatorientált döntés, ha a józan ész és a megérzések szintéziséből fakad.

A vadkacsa

Összefoglalva: az az elvem, hogy kerülöm a kegyes hazugságokat. Amikor meg kell ítélnem, hogy várhatóan eredményesen tudunk-e foglalkozni valakivel, próbálom a feladat és az egyén adottságait is figyelembe venni. Ez utóbbihoz kell némi empátia is. Vannak olyan emberek, akik visszaélnek ezzel az empátiával. Nem csak nálam: más, tapasztalt kollégáknál is.
"...az elutasítás következménye
túl súlyos."
forrás: flagshipgames.com
Miért tudnak visszaélni?
Nem csak azért, mert nem vesszük észre, hogy mire játszanak. Nem csak azért, mert nem tudunk elég kemények lenni ahhoz, hogy lebuktassuk és elhajtsuk őket.
Hanem azért is, mert sokan nem csak arra nem alkalmasak, hogy végigcsináljanak egy gimnáziumot, hanem arra sem, hogy továbblépjenek, megküzdjenek a keserűséggel, és találjanak valamilyen reális megoldást a gimnázium helyett. Vagy az elutasítás következménye túl súlyos. Van olyan gyerek, akinek megmondják, hogy ha ide sem veszik fel, akkor nem kell a szülőnek, mehet gyermekotthonba. 
Egy középiskolai olvasmányom, Ibsen drámája, a Vadkacsa jut ilyenkor eszembe. Lehet az ember feladatorientált és őszinte, és elmondhatja, hogy nem fog menni, ne hazudjunk magunknak. Lehet együttérző és kegyes, és adhat még egy, meg még egy, meg még egy esélyt, mert valamiért sajnálja a delikvenst. Akárhogy is, valakinek előbb-utóbb ki kell fizetnie a számlát a döntésért. És néha kegyetlenségnek érezzük, hogy a jelentkező fizesse ki. Inkább továbbküldjük a számlát magunknak, a kollégáknak, egy másik sulinak, a társadalomnak, és reménykedünk - ő meg ezt a kört is megynerte.

2 megjegyzés:

  1. Az biztos, hogy nem könnyű... de ha nem képes rá, ő is csak szenvedne. Értük is meg kell tenni, hogy őszinték legyünk velük. És másokért is. Láttam olyat, akit bent tartottak felnőttként a munkahelyén - kvázi szánalomból. A munkája pedig a munkatársaira maradt, mert az illető mindig kórházban volt az épp aktuális bajával (sokszor kitalált bajával). Ettől csak megutálják őt... ami vsz. nem érdeke. Ha egy "rossz ember" van "rossz helyen" (azaz nem kompatibilisek, de külön-külön persze jók), akkor az senkinek sem lesz jó és örömteli. Nem biztos, hogy óvónéninek kell menni a gyerekszerető embernek (tudom, csak egy példa volt), lehet anyuka és apuka, amellett meg találhat egyéb munkát. És még persze számos egyéni megoldás létezik. Lehet, hogy akkor nagyon nehéz a döntés, de az is lehet, hogy később hálás lesz érte a gyerek, amikor megtalálja a helyét (esetleg pályatanácsadás segíthet). Az a gyermekotthonnal fenyegetőzés viszont durva... ott a szülőket kéne kezelni.

    VálaszTörlés
  2. Az a gond ezzel a nézőponttal, hogy feltételezi, hogy egészséges személyiséggel van dolgunk, és az illetőnek megvannak a szükséges pszichés kompetenciái ahhoz, hogy keresse a boldogságot, és képes legyen rá. A problémás eseteknél nem ez a helyzet. Lehet, hogy mindenki utál valakit, mert kolonc, de még így is jobbnak érzi a helyzetet, mintha változtatni kellene. Inkább fenntart egy rossz helyzetet, mert meggyőződése, hogy a változás csak rosszabb irányba viheti őt.
    Ez kb. olyan, mint amikor öngyilkossággal fenyegetőznek páran, és tudod, hogy visszaél a felelősségérzeteddel és az együttérzéseddel, de nem mered szabadjára ereszteni a dolgot, mert tényleg esélyes, hogy megteszi. Én pont ezt látom a legidegesítőbbnek, hogy ezek az emberek nagyon jól tudják, hogy átlépik a határokat. Tulajdonképpen az is lehetett volna a cím, hogy mit kezdesz egy személyiségzavaros emberrel... :D

    VálaszTörlés