Gondoltad volna?

Őrzöm a hagyományt, és ezúttal is írok egy kis összefoglalót az előző évadról. Ezúttal azonban nem igazán jut eszembe elméleti okfejtés, így inkább egy baráti beszélgetés kontextusában helyezném el a 2016-os bloggerkedés eredményeit. Végülis, itt a blogon ez az év leginkább arról szólt, hogyan inspiráltak a körülöttem lévők.

Az előző ilyen bejegyzésben összefoglaltam a blog eddigi fejlődését, és néhány elmélettel magyaráztam, hogyan esett vissza az aktivitásom a második évadra. A munka, tanulás, civil munka egy kicsit felpörgött, a blogra pedig nem volt már szükség marketingként, úgyhogy maradt hobbi.

Nem is terveztem, hogy megváltozik ez 2016-ra, inkább a fenntartásért küzdöttem: a cél az volt, hogy minden hónapban legalább egy bejegyzés lásson napvilágot.

Ez az ambiciózus elképzelés végül megvalósult.

A többi életszerepben azért kicsit több változás történt: év elején megválasztottak az Ars Ensis elnökévé, a tavaszi félévben végigtoltam a tranzakcióanalízis-képzés első félévét, nyáron munkahelyet váltottam, aztán nekiálltam a szakképzésnek is. Ezen kívül pár cikkem megjelent a pszichoforyou.hu oldalon. Szóval, történtek előrelépések idén - pontosabban most már tavaly - is.

Minden katona a tarsolyában hordja a marsall-botot

"Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse

Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,

Észak-fok, titok, idegenség,

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény.

De jaj, nem tudok így maradni,

Szeretném magam megmutatni,

Hogy látva lássanak,

Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:

Szeretném, hogyha szeretnének

S lennék valakié,

Lennék valakié."

Ady Endre: Szeretném ha szeretnének

Scholler egyesként, az új címerrel

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy beszélgetés Dinnye barátommal, ami nyári edzőtábor végén történt.

A dolognak az az előzménye, hogy némi utánaszámolás után kiderült, hogy ez volt a tizedik táborom, aminek azért van némi jelentősége: ezek szerint az életem egyharmadát vívással töltöttem. Dinnye ekkor azt kérdezte: "gondoltad volna az első táborodban, hogy egyszer ezt az egész hóbelebancot te fogod vezetni?" Nem, persze hogy nem gondoltam rá! Ő azt mondta, szívesen elolvasná, hogy tekintek vissza erre a dekádra, és mivel megígértem neki, hogy leírom, itt az ideje, hogy megtartsam az ígéretem.

Bő tíz éve szinte véletlenül találtam meg magamnak a vívást. Szerettem volna valamit sportolni, olyasmit, ami nem nagyon drága, és nem követel túl durva erőfeszítéseket. Az egyetemen találtam a hirdetést, úgyhogy elmentem, megtetszett, és maradtam. Nem mondhatnám, hogy elköteleződtem a dolog mellett: a legolcsóbb felszereléseket is hosszú unszolásra szereztem be, fémkardot nem is akartam venni, mert az drága. Jól elvoltam ezzel, jó volt a társaság, tetszett a harcművész-feeling, de nem voltak komolya ambícióim. Edzőtáborba is poénból mentem le, a társaság miatt, pár napot késve a Hegyalja fesztivál miatt.

Aztán, valahogy mégis beindult a dolog: váratlan pénz állt a házhoz, amiből vettem kardot, aztán a következő táborban részt vettem a Scholler I. díjvíváson, ami az elköteleződés első szertartása. Ehhez kapcsolódóan címert is alkottam magamnak, amit egy azóta megszűnt internetes projektív teszt alapján képzeltem el. A teszt a freudi strukturális modellel dolgozott, valamit rajzolni kellett a felettes-én, ego és ösztön-én közötti harcról. Heraldikailag persze ez nem ment egyszerűen, de végül a szakmám rákerült valahogy a címerre.

Ezzel meg is elégedtem: eljártam edzésekre, táborban elmentem a következő díjvívásra, szóval fontossá vált a dolog. Amikor Erasmuson voltam, velem volt a címerem, hátha el tudok menni vívni, ami ugyan nem valósult meg, de legalább sportolgattam. Igazából a sport helyét az életemben a vívás alakította ki, a kamaszkoromból kiindulva, amúgy nem lenne rá rendszerszerű igényem.

Az egészséges életmód fontosságán kívül az önkéntes munkával kapcsolatos attitűdjeim is a vívók között alakultak ki. Az egyetemen is részt vettem projektekben, de azokat inkább befektetésnek értelmeztem. A komoly, rendszerszerű, térítésmentes munkára az oktatóim adtak példát. Emlékszem, hogy meg is voltam döbbenve, hogy egy ugyanilyen rendszert nem tudok működtetni az akkori fő elfoglaltságomon, a szerepjátékfórumon belül (egyszer írtam róla). Minél komolyabbá váltak az elképzeléseim az önkéntes munkával kapcsolatban, annál inkább láttam értelmét a vívásnak, és annál inkább próbáltam rábízni a fórumos dolgaimat másokra. Ez utóbbinak a fő oka az volt, hogy sajnos én sem tudom elfogadni olyan könnyen mások határait (ld. Eshtar #3), ezért túlerőltettem dolgokat a fórumon.

A 2010-es táborban már a haladó edzésre jártam, ahol volt egy filozófiai jellegű feladat is. Ezt az edzést az a srác tartotta, aki az Eshtar-könyveket is írta, így el lehet képzelni, hogy az esszém értő közönséget kapott. És ha már ez volt a helyzet, akkor írtam egy cikket az egyesületi újságba, aztán még egyet... A pozitív megerősítés arra sarkallt, hogy nyomuljak a pszichológiával még jobban, így felajánlottam egy felmérést is az egyesületnek.

Nem tudom, hogy ezzel volt-e összefüggésben, de végül felkértek oktatónak. Valahogy meglódultak a dolgok: jobban értettem a vívást, jobban is ment, így a versenyeken is eredményeket értem el. Feladatokat kaptam, amivel hozzájárulhattam egy fontos közösség fejlődéséhez. Tetszett, hogy hasznosnak találnak, és különösen tetszett, hogy a pszichológiai ismereteim különlegesnek számítottak. Ennek köszönhetően egyre több energiát adtam bele a dologba. Egy idő után megkaptam az addigi bázis-edzésem vezetését is. Elég nagy előrelépések időszaka volt ez: akkor szereztem meg a diplomát, és akkoriban indítottam ezt a blogot is.

Viszonylag hamar, a felkéréshez képest két év múlva felmerült, hogy lehetnék akár elnökségi tag is. Na mondom, ez nem semmi! Ötleteim voltak, szolgálni akartam, és tetszett a kiemelkedő szerep. Így belevágtam. Nem mondanám, hogy olyan nagyon jól csináltam, de valahogy mégis eljutottam odáig, hogy az előző elnök - a srác, aki az esszét íratta velem, és aki az Eshtart írta - feldobta, hogy leválthatnám. Egy kicsit érettebben álltam hozzá a vezetéshez akkoriban. Tetszett az egómnak a dolog, még mindig. De azt is tudtam, hogy drága lesz. Rájöttem, hogy ha ezt bevállalom, akkor a dolgok már nem rólam fognak szólni - nem azért kell már dolgoznom, hogy megmutassam magam, hanem azért, hogy mások tehessék meg ugyanezt. Ehhez képest az első elnökként végigcsinált táboromban nem vezettem edzést, hagytam, hogy mások vigyék el a vezetői feladatokat, viszont úgy széthajtottam magam a hajnali kihívásokon, hogy érmet kaptam érte.

A Super-féle pályafejlődési elméletben (előző újévi bejegyzésben van olyan) az áll, hogy a nagy életszakaszokban benne van az összes életszakasz, csak kicsiben. Így két nagyobb szakasz váltásában benne van a pálya végén tapasztalt hanyatlás, és a pálya elején tapasztalt növekedés is. Mintha ez a tizedik tábor erről szólt volna: még utoljára csináltam egy énközpontú hetet, ami a személyes fejlődésemről szólt, de utána kötöttem egy szerződést magammal, hogy többet nem ilyen leszek.

Szóval, gondolhattam volna az első táborban, hogy "én vezetem majd ezt a hóbelebancot" tíz év múlva? Végülis igen, logikus lett volna.

Ez a történet ugyanis nem a vívásról szól, hanem a nárcisztikus szükségletekről (mindenkinek van arra szüksége, hogy mások bálványozzák egy kicsit, csak a személyiségzavarosok ezt egy kissé túltolják...). Ugyanez a dinamika lezajlott máshol is: az egyetem előtt rockzenekarunk volt, amibe igyekeztem belepakolni a - sajnos nem zenei - tehetségemet, mert tetszett, hogy megerősítés jön belőle. De nem lehetett vele tovább fejlődni. Aztán a fórumba is sok időt és tehetséget helyeztem, mert tetszett a megerősítés: azt mondták, jókat írok, valamennyire tiszteltek is. De egy idő után azzal sem tudtam tovább fejlődni - és akkor indult be igazán a vívókarrierem. Pontosabban, az egyesületi karrierem - a vívásban is jobbá váltam, de amivel igazából begyűjtöm a sztrókokat, az az egyesületi munkám.

Van ez a jungiánus Hős-archetípus, ami a személyiségfejlődést szimbolizálja (írtam róla '56 és a Star Wars kapcsán). Ennek a végén van a Hős szimbolikus halála, amikor már nem fejlődhet tovább egy szakaszban, vált egyet. Ennek kapcsán, vajon amikor a táborban minden reggel kinyírtam magam a challange-eken, vajon tudat alatt az individuációs processzus dolgozott bennem, hogy ideje felhagyni a nárcizmussal, és belekezdeni egy új szakaszba, ahol már mások a fontosak?

Vicces ez a dolog, mert szupervízión pedig pont arról beszéltünk, hogy meg kell tanulnom jobban hallgatni, és csendben figyelni munka közben, a háttérbe szorítva az ötleteimet. De erre már utaltam a szerződéssel kapcsolatos bejegyzésben (Búcsú a fegyverektől, Okoska c. bejegyzés értelmezése).

Gondoltad volna?

"Same rise and fall

Who cares at all?

Seduced by fame

A moth into the flame"

Metallica: Moth into flame

Dinnye barátom kérdését igen fontosnak tartom, így feltettem azoknak is, akik a karácsonyi edzésen kötelezően megtartandó beszédemet végighallgatták. Amikor megállsz egy pillanatra, és elgondolkozol, hogy meddig futhatnak a tevékenységeid, meddig jutsz el gondolatban?

A vívást önmagáért csináltam, mert éreztem, hogy fejleszt, és mert szórakoztat.

Ilyen ez a blog is: magáért van, fejleszt, és szívesen csinálom. De mi lesz belőle? Lehet olyan váratlan siker, mint a vívókarrier? Azt mondanám, nem hiszem, nem is dolgozom rajta, és a pszichológusi pálya nem is olyan, mint az Ars Ensis, ami úgy vonzza a tettre kész, tehetséges embereket, mint a molylepkét a lámpa fénye. 

De hát, ki tudja? 2016-ban megugrott a látogatók száma, nagyjából annyian olvastátok a blogot, mint az első évadban, pedig fele annyi bejegyzés készült mint akkor, viszont azok dupla olyan hosszúak voltak.

Vajon lesz még ebből valami? 

Vajon a ti projektjeitekből lesz még valami, amiről most még álmodni sem mertek?

Azt hiszem, az új évhez kapcsolódó rituálék - kivéve a féktelen piálást - alkalmasak rá, hogy elmerengjünk ezen egy pillanatra.