2021. augusztus 29., vasárnap

Útinapló

Egyszer, amikor azon ábrándoztam, hogy milyen dolgokat lehetne még kitalálni erre a blogra, arra gondoltam, hogy majd csinálok live videókat az utazásaim során. Gyakran találkozom valamilyen inspiráló, elgondolkodtató történettel, amiről külön cikket nem írnék, de amúgy szívesen megosztanám.
Végül nem vettem fel ilyen videókat, ettől függetlenül továbbra is úgy látom, hogy a téma mindig körülöttünk hever, és ha kimozdulunk felfedezni a világot, talán foglalkozunk is vele.
Nem rég jöttem haza Montenegróból, ahol volt alkalmam fejben jegyzetelni a "pszichológus szemmel" rovatba.


Elmélkedés a kultúráról

Az első fotó, amit készítettem a nyaraláson, a repülőtér vasútállomását örökítette meg. Valamiért nagyon szórakoztatónak találtam, hogy az elképzelt pályaudvar helyett Karakószörcsög-Alsó megállójához hasonlított jobban az Aerodrom táblával kitüntetett házikó. Sok időt nem is töltöttünk ott, miután rájöttünk, hogy a vonat nem a főváros felé vinne minket. Hogy, hogy nem, pont arra járt egy taxi, aki felajánlotta, hogy elvisz minket. Őszintén szólva meg voltam róla győződve, hogy egy hiénával kell majd veszekednem, de az igazság az, hogy ebben az országban konkrétan egy taxis sem vert át (már amelyik beszélt eléggé angolul ahhoz, hogy megértse az úticélt). 
Szóval sikeresen megérkeztünk Podgoricába. Ennek örömére sétálgattunk is kicsit a hotel környékén, megnéztünk egy hidat, meg a mellett lévő parkot is. 
Ebben a parkban vett egy fordulatot a nyaralás, amikor egyszercsak kiment a lábam alól a talaj és elkezdtem zuhanni valami csatornába. Nem volt rendesen rögzítve a fedél, mint sejthetitek, én meg nem vettem észre (nem is gondoltam rá, hogy erre figyelni kéne). Végül sikerült felszínen maradni, de elég durván lezúztam a jobb lábam, alig tudtam ráállni. Volt ott valami járókelő is, meg is fordult, de aztán kihagyta a lehetőséget a napi jócselekedetre. Mondjuk valószínűleg nem kevés hidegvér kellett volna ahhoz, hogy valaki meg merjen közelíteni, miközben fennhangon demonstráltam a magyar nyelv gazdagságát.
Később, amikor a helyiek kérdezték, hogy mi történt, mindenki legyintett, hogy "eh, Balkán!"
Ami azt illeti, ez a metonímia mifelénk se dicséretként szokott elhangzani. Ebből merítve, elkezdtem gyűjteni azokat a dolgokat, amelyekre vagy mi, vagy a helyiek azt mondják, hogy "eh, Balkán!"
Nem akarok megbántani senkit, de ezeknek a jellemzőknek nem kis százaléka nálunk is megvan. Mármint, a lakosságban.
Arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem attól lesz valahol "Balkán", hogy ki éppen a miniszterelnök. Hanem az olyan dolgoktól, hogy a munkás rögzíti-e a csatornafedelet, az orvos beszél-e legalább középfokon angolul, a pincér képes-e megjegyezni a rendelést, a szálláson nem próbálnak trükközni az árral és a BMW-s képes-e használni az indexet. 
Az, hogy egy ilyen jól sikerült XX. század után milyen politikai elitből lehet válogatni, valahol nem rajtunk múlik. De valószínűleg nem is érdekel senkit, mint ahogy a nyilatkozatatink, petícióink és Facebook profilképkereteink sem.
Az évek óta idealizált Európa és a lenézett Balkán között nem egy szavazással, hanem az életmódunkkal és a munkakultúránkkal lehet választani.
(menő lett volna ezt augusztus 20-án posztolni, de sajnos más dolgom volt)


Elmélkedés a szabadságról


Korábban tervben volt, hogy szabadság-témában esetleg egy külön bejegyzést is írok majd. Önismeretben elég gyakran felmerült a kérdés, hogy pihenek-e én eleget, és kihasználom-e a szabadnapjaimat?
Ez annak kapcsán jött fel, hogy csak akkor veszek ki szabadnapot, ha valami megtervezett program indokot ad erre. A megtervezettség azt jelenti, hogy aktív pihenés lesz, aminek van valamilyen struktúrája, és hogy közösen fogom csinálni valakivel, akihez nyilván alkalmazkodni is kell valamennyire. Amit gyakorlatilag soha nem csinálok: szabadságot veszek ki úgy, hogy nincs megtervezve az adott nap, és hogy egyedül megyek szabadságra.

Az ilyen beszélgetések után sokat töprengtem, hogy vajon mi az oka ennek? Elég sok lehetséges magyarázat van. Mostanában az egzisztenciális pszichoterápia foglalkoztat, ezért leggyakrabban a szabadságszorongás jár a felyemben ezekben a gondolatmenetekben. Yalom szerint ugyanis amikor az ember rájön arra, hogy csak egy élete van, arra is rájön, hogy akkor viszont nem kéne ezt elcseszni, és hogy ez főképp rajta, illetve a döntésein múlik. Te vagy a felelős azért, hogy egy jó történet kerekedik ki az életedből, munkádból, nyaralásodból, stb. Ez a felelősség pedig eléggé tudja nyomni az ember vállát (hasonló téma: A kalapács lesújtott c. bejegyzés).
Lehet, hogy én ezt a "nem kéne elcseszni" szorongást azzal próbálom helyén tartani, hogy csak biztosra megyek, ha szabadnapokról van szó? Gondoltam arra is, hogy ez afféle miniatűr "élet értelme játék". Az életről is tudjuk, hogy véges, de pontos infó hiányában ringathatjuk magunkat abba a hitbe, hogy még sok van belőle. De a nyaralás napjai tényleg meg vannak számlálva, pontosan érzed minden kihasználatlan óra súlyát. 

Valószínűleg a spontán embereknek ez a súly nem nyomja olyan erősen a vállát.
Nos, attól tartok én nem vagyok annyira spontán.
A balesetem után nem igazán tudtam lábra állni. Az ugyan kiderült, hogy nem tört el semmi, és hogy a tigris-tapasz valamennyire segít, de ettől még a városnézésre szánt nap ment a kukába.
Ott fetrengtem hát a szállodában, és próbáltam elfoglalni magam valahogy. Tippelhettek, hogy oldottam meg!
Nos, igen, sajnos azok nyertek, akik nem olyannak ismernek, aki gyakorlatban is űzi a mindfulnesst, gyorsan feltalálja magát, és limonádét facsar, ha az élet citrommal hajigálja.

A baleset utáni első nap ugyanis nagyjából azzal telt, ami miatt az emberek szabadságra szoktak menni: emaileket válaszolgattam meg, és a Facebook unott piszkálgatásával öltem az időt.
Mindezt úgy, hogy amúgy három olvasnivalót is vittem magammal, csak azokat a strand miatt pakoltam be, és hát nem a strandon fetrengtem, ugye (néha komolyan elgondolkozom rajta, hogy az autizmussal nem csak kívülről kéne ismerkednem).

A szabadságról szóló fejezetben van egy köznyelvben egyáltalán nem használt fogalom, a "talajtalanságszorongás". Ez arra utal, hogy neked kell döntéseket hoznod, de nem mindig vagy erre felkészülve. Ilyenkor érzed úgy, hogy kicsúszott a talaj a lábad alól (meg olyankor, amikor a podgoricai parkban sétálgatsz). Ez az élmény többnyire szorongással jár együtt. Kérdés, hogyan tudsz megküzdeni ezzel a szorongással? Valami struktúrának lennie kell a tranzakcióanalízis szerint is, kérdés, honnan lesz meg, ha épp nem számíthatsz az autonómiádra? Ilyenkor van az, hogy szavazásra bocsátunk dolgokat, vagy átadjuk a döntés jogát - és ezzel a felelősséget - valaki másnak, bemeséljük magunknak, hogy nem is volt lehetőségünk dönteni, esetleg ész nélkül belekezdünk egy már automatizált viselkedésmód futtatásába.
Az autópilóta viselkedésmód volt nekem a céltalan netezés, amit itthon azokban az óráimban szoktam, amikor épp nincs energiám valami értelmeset csinálni, de pihenésre se tudok ráállni, és így élet és halál között lebegve nyomogatom a gombokat egy gomba EEG-mintáit produkálva.

Az egy lezáratlan kérdés, hogy hogyan kell értelmezni azt, hogy végül sikerült kimászni az ágyból, és folytatni a nyaralást?
Vajon leküzdöttem a tehetetlenséget, vagy csak leváltottam a gomba-autópilótát a nyaralunk-autópilótára?


Elmélkedés a változásról


Volt pár éve az Ahonnan nincs kiút című bejegyzés, ami azzal foglalkozott, hogyan szedi össze magát az ember, miután az élet megdobálta citrommal. Ebben az írásban szerepelt a változás transzteoretikus modellje is, ami azt mutatja, milyen szakaszokon megy át az ember a pszichés A pont és B pont között. 
Mivel elég lassan közlekedtem a nyaralás maradék napjain, volt időm bicegés közben elmélkedni ezen.

Az "A" pont itt a sérülés estéje, a "B" pedig a "hurrá, nyaralunk" életérzés. Rájöttem, hogy az elméletnek van valami igazsága, mert tényleg egy folyamat volt, mire a nyaralás újra önmagáról szólt. A modell szerint az alábbi lépéseken kellett átmennem:
  • Töprengés előtti szakasz: ezen a ponton az ember még nem gondolkodik azon, hogy tennie kell valamit.
    Az én esetemben ez a szakasz ott kezdődött, amikor a barátnőm "jól vagy?" kérdésére azt mondtam, hogy "jól, csak megütöttem magam", és addig tartott, amíg beláttam, hogy nem, nem vagyok jól. A szakasz nagy részét amúgy egy skótnak nevezett kocsma teraszán töltöttem, ahol azt hirdették, hogy lesz Guiness, és nem is volt. Kutyaharapás szőrével.

  • Töprengés szakasza: ebben a szakaszban a töprengés tárgya az, hogy esetleg tényleg létezik a probléma, és talán kezelni kellene.
    A kocsmában ülve azt tapasztaltam, hogy ahogy kimegy az adrenalin hatása, a fájdalom fokozódik. Beláttam, hogy ez nem múlik el holnapra, úgyhogy felmerült a kérdés, hogy mit kellene most tenni? Egyrészt megkérdeztem az egyik haveromat, aki az edzőtáborban szokott szanitéci feladatokat vinni. Ő azt mondta, esélyes, hogy ez eltört. Aztán írtam a biztosítónak, hogy van-e partnerük Podgoricában? "Podgoricában? Az hol van?" - írt vissza a hölgy. Aztán szereztem jeget a lábamra, és elhatároztam, hogy holnap szerzek orvost is.
  • Elhatározás, cselekvés előkészítése: ez az a pont, amikor az ember eldönti, hogy tenni fog azért, hogy megváltozzanak a dolgok, és terveket készít, hogy pontosan hogyan. Információkat gyűjt, megnézi, hogy mik a fontosabb elágazások, stb. Annyira azért nem könnyen szétválasztható az előző szakasztól, talán a korábbi bejegyzésben hivatkozott ábrán nem is szerepelnek elkülönítve.
    A montenegrói kalandban a kórházi jelenetek tartoznak ide. Talán itt volt a legtöbb "eh, Balkán" élményünk, mivel igen nehéz volt taxit találni: annyira a recepciós se volt a helyzet magaslatán, némelyik taxis nem értette a "hospital" kifejezést se, de végül összejött a dolog. Egy magánkórházig jutottunk, ahol kiderült, hogy ortopédus csak egy hét múlva lesz bent, de egy röntgent végül összehoztak. Ez már csak azért is volt szép mutatvány, mert az általunk beszélt nyelvek halmazai közötti metszetet sehogy se sikerült megtalálni. Végül az egyik kis doktorlány vesztett sorshúzáson, így rá jutott a feladat, hogy elmondja nekem, hogy nincs törés, konzultáltak orvossal, és járhatok a lábamon. Közben remegett a keze.
    Azért elhittem neki, hogy nem csak megszabadulni akart tőlem, döntést meg úgy se hozhat senki helyettünk, úgyhogy elhatároztuk, hogy folytatjuk a nyaralást, csak a szokásos mászkálós megoldás helyett többet taxizunk. Úgyis egész jók voltak a tapasztalatok.
  • Cselekvés: ez a látványos rész, amikor az ember konkrétan tesz valamit azért, hogy változzanak a dolgok. Itt rugaszkodsz el parttól, és kezdesz tempózni a túloldal felé.
    Amire azt mondanám, hogy cselekvés, az már Budvában, a tengerparti városban volt. Elfoglaltuk az apartmant, ami olyan egy kilométerre volt a parttól. Normál körülmények között sértőnek tartanám ezt távolságnak nevezni, de így, rokkantként azért felmerült bennem, hogy lehet, hogy csak a könyvek lapjait látom ezen a nyaraláson, a tengert nem. Így aztán lementem a partra meginni egy sört. A helyi Niksic nevű sör amúgy nem rossz, de gondolom sejtitek, hogy itt az volt a kérdés, hogy képes vagyok-e egyáltalán lejutni és aztán visszamenni, hegyoldalnak fölfelé? Nem voltam valami gyors, fájt is egy kissé, de elviselhető volt, úgyhogy arra jutottunk, hogy reális kompromisszumok mellett ki tudjuk élvezni a Budvában rejlő lehetőségeket.
  • Fenntartás: ebből a szakaszból könnyű igazán visszaesni, mivel az előretörés élménye itt eléggé lelassul. Az ember újra és újra megteszi azt, amit a Cselekvés szakaszban megkezdett, míg rendszerré nem válik.
    Budvában ez azt jelentette, hogy a nyaralás nagy része konkrétan ebbe a városba volt tervezve. Első alkalommal még afféle hősies büszkeséget is éreztem, hogy legyőztem a mizériát, összeszedtem magam, és a "kelj fel és járj" parancsot követve mentem a dolgomra. Hízelegtem magamnak, hogy nem győz le a fájdalom. De három nap után már pontosan tudtam, hogy tudok közlekedni, nem volt már benne semmi küzdelem-feeling, viszont még mindig nehéz volt. Már nem volt annyira sok kedvem mászkálni így. Visszaesés nem volt, csak kisebb botlások, mármint átvitt értelemben is: például délelőtt tovább pihentettem a lábam, délben meg nyilván nem megy ki a napra az ember ilyen fehér bőrrel, ergo meg kell várni a kora délutánt... Szóval, ezt tanultam meg a Fenntartás szakaszáról: megcselekedni, amit megkövetel a haza már rutinos, de még mindig nem könnyű. Cserébe ami igazán nehéz, az az elindulás. De végül csak sikerült, így láttuk a partot, az Óvárost, sőt, befizettünk egy hajóútra is, így megmászhattam az öböl többi városának lépcsőit is.
  • Végállapot/visszaesés: mostanában jobban tetszik az az interpretáció, ami a visszaesést és a sikeres változást ugyanabba a szakaszba sorolja. Ez azért van, mert az elmélet ciklikusan értelmezi a változást, azaz ha az egyik változáson túl vagy, akkor a következő elején találod magad. Tehát megint tanácstalanul állsz egy probléma előtt, és próbálod felvenni a fonalat.
    A nyaralásnál - és azt hiszem, ebben sokakkal osztozunk - ez azt jelenti, hogy előbb-utóbb haza kell jönni, és újra bele kell rázódni a munkába. Ettől még persze lehetséges, hogy nem csak szuvenírt hoztunk magunkkal, hanem valami személyesebbet is, ad absurdum fejlődtünk valamiben.
Ennyit tudok elmondani Montenegróról.
Lehet, hogy live videókban könnyebb lett volna követni, de írásban kevesebbet dadogok. És ha erőt veszek a lustaságomon, talán átfutom még egyszer az írást, hogy levadásszam a hejesírási hibákat is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése