Eredet

Van ez az Eredet című film, nem rég a tévében is leadták. A filmnek az a lényege (van, aki nem látta?), hogy egy csapat belép a célszemély álmaiba, és azon keresztül próbálják elérni a tudatalatti világát. Ez nem új, ezzel már Freud is mókázott (csak az nem volt ilyen látványos). A csapat azonban azért szórakozott a célszemély álmaival, hogy elhelyezhessenek egy gondolatot, motivációt az illetőben, ezt nevezték őt eredetnek. Igazából ez sem annyira új, főleg ha egy kis humorral nézzük a világot...

Nem én

"Ja, és még valami. Ha beszélgetünk, és buzit csinál belőlem, megölöm. Érti?"

Paul Vitti (Csak egy kis pánik)

Ez a bejegyzés, pontosabban hogy a méltán népszerű filmmel azonos címet adok neki, akkor jutott először eszembe, amikor egy az idézethez hasonló logika mentén zajló beszélgetésben volt részem. De kezdem szép sorjában az esettanulmányokat!

Megfigyeltem, hogy van egy elég nagy különbség a csoportjaimba járó gyerekek között. Vannak páran - főleg a hiperaktív-figyelemzavar-érzelmileg elhanyagolt-stb mondakörből - akik elég nagy elánnal bontják a rendet az iskolában - azaz nálam is. Egy kicsit vicces jelenség, hogy sokan túlszabályozzák magukat, mert attól félnek, hogy rájuk sütök valami pszichológiai diagnózist; ezek a gyerkőcök viszont inkább alulszabályozzák magukat, mert a csoporton zajló folyamat nem olyan strukturált (illetve nem látszik annak), mint egy órán. Szóval durvulnak rendesen, időnként elég alapvető határokat is áthágva. Ilyenkor konfrontálódunk, hogy ezt mégse kéne.

Itt lehet találkozni azzal a felismeréssel, hogy mekkora különbség lehet két rendetlenkedő gyerek között. Vannak amolyan érettebb figurák, akik belátják, hogy - egy kollégám szavaival élve - most elrúgták a pöttyös labdát, elnézést kérnek, megcsinálják az előre megbeszélt büntetést, és próbálnak visszatérni a csoportba. És vannak olyan figurák, akik a körülmények áldozatai, azaz ők nem viselkednének így, csak idegesítjük őket. Ez végülis logikus gondolat, hiszen a focihuligánok is tök békés, jóravaló emberek, akik csupán annak a körülménynek az áldozatai, hogy kikapott a csapatuk.

A különbség rávilágít arra az elvre, hogy a csoporton nem az a kérdés, hogy balhéztál-e, hanem az, hogy vállalod-e érte a felelősséget, szembe tudsz-e nézni azzal, hogy ezt te művelted, akármilyen zavaró körülményekről is van szó. Én legalábbis abban az ódivatú hitben élek, hogy mindig az ember az, aki irányítja a cselekedeteit, feltéve, hogy a koponyáján belül minden rendben van (múlt héten olvastam Adlert, az jött le, hogy ő is ebben a hitben élt). Ellenkező esetben ugyanis beszámíthatatlanságról van szó, ami esetünkben durva túlzás lenne.

Menj, és mondd nekik;
sosem hiszik el neked, hogy én ettem meg a
házidat!

Némi szarkazmussal eredetnek szoktam nevezni azt a helyzetet, amikor valaki nem ismeri fel, hogy ő nem csak reagál a körülményekre, hanem ő maga a cselekedeteinek a kiindulópontja, és nem magatehetetlen elszenvedője. Az ilyen egyén úgy értelmezi a saját viselkedését, mintha valami tőle idegen dolog lenne, mintha a helyzet egyszerűen elültette volna a fejében a szándékot. Ha ez általánosságban jellemző az emberre, akkor a pszichiáterek tárt karokkal várják. Az én srácaim egyébként nem ilyen emberek: ők képesek lennének belátni, hogy felelősek önmagukért, csak nem hajlandóak rá, azaz hárítanak. Ez a hárítás valahogy odáig fajul, hogy szerintük kevésbé égő eredetnek beállítani a helyzetet, mint azt mondani, hogy "bocs, egy kicsit elkapott a hév". Pont úgy viselkednek, mint az előző bejegyzés főhőse, Travis.

Egy másik esetnél az sem egyértelmű, hogy viselkedés, vagy attitűd szintjén ültettük-e el az eredetet. A csoportunkban volt két srác, akik amolyan se veled, se nélküled barátságban voltak. Azon a napon éppen a se veled-szakaszban voltak, mégpedig láthatóan oly intenzíven, hogy attól tartottunk, egymás torkának esnek. Nyilván ez kihatott a csoportfolyamatra is, úgyhogy elhatároztuk, megpróbálunk segíteni megoldani a konfliktust. A jó öreg technikák mentén el is kezdtük bogozni a dolgot, megpróbáltuk elérni, hogy megfogalmazzák, hogy mi a gondjuk, és mit szeretnének másképp. Volt ezzel kapcsolatban némi ellenállás, főleg az egyik srác részéről, aki úgy őrizte a haragját, mint valami kincset. Végül sikerült eljutni addig a pontig, ahol el lehetett őket engedni. A következő alkalommal megkérdeztük, sikerült-e kibékülni (úgy tűnt, igen). Azt mondja az egyik: "igen, rendbe' van minden, annak ellenére, hogy így összeugrasztottak minket".

Mi van????

forrás: docstock.com

Az összeugrasztás alatt konkrétan azt a beszélgetést értették, amikor arra kértük őket, hogy definiálják a problémát, és próbáljanak rá megoldást találni. Szerintük a konfliktushelyzet nem az volt, hogy fújtak egymásra. Nem attól oldódott meg a dolog, hogy bármit megváltoztattak volna, vagy végiggondolták volna a másik szempontjait (vagy lehet, csak ciki volt elmondani), hanem egyszerűen helybenhagyták a dolgot, és lecsillapodtak a kedélyek. Az ő szemükben mi robbantottuk ki az ügyet, hiszen egyszerű "kussoljál", "hagyjál már békén" szólamokon kívül semmi vészes nem hangzott volna el a beavatkozásunk nélkül.

Sajnálom, hogy nem sikerült messzebbre menni ezzel a mondattal, mert ennek az eredetnek az elemzésével komolyabban megismerhettük volna a srác(ok) hárító mechanizmusait. Vajon az összeugrasztás alatt konkrétan a viselkedéses részt kell érteni, azt, hogy ki is mondják, hogy fújnak egymásra? Vagy esetleg úgy vélték, hogy igazából nekik nem voltak komolyabb indulataik, csak feltüzeltük őket, azaz igazából maga az érzelem, a gondolat az eredet?

Miért piszkálódom ezzel az eredet-témával? Miért vagyok ilyen szigorú a felelősség kérdésében? Nos, ahogy egy évértékelő bejegyzés vége felé taglaltam, akkor tudod megoldani a problémákat, ha kontrollod van felettük. Ehhez pedig el kell hinned, hogy te irányítasz azokat a dolgokat, amelyek döntő szerepet kapnak a probléma kialakulásában. Ha például állandóan balhézol csoporton, és mindig veled kell szórakozni, akkor a többiek egy idő után kiközösítenek. Ez a folyamat viszont visszafelé is működik. A kapcsolataid minősége pedig elég nagy mértékben függ attól, ha lezongorázod magadban, ki iránt mit érzel, mit vársz és mit várhatsz tőle. A kapcsolatok egyensúlyát a konfliktusok is segítenek beállítani, nem csak a közös vidámparkozás. Épp azért izgalmas meg érdekes ez a téma (...annyira, hogy egy tonna sorozatot gyártanak hozzá évente), mert a kapcsolatok összetett dolgok, és egyszerre van kellemes meg kellemetlen, segítő és visszahúzó aspektusuk. Ha valakivel megbeszéled ezt, akkor nem elültet a fejedbe egy eredetet, hanem olvas a sorok között, és segít megfogalmazni valamit, amit eddig valahogy nem vettél számításba, vagy hárítottál. Kivéve ha...

Boszorkányok márpedig vannak

"Ah, és mi lett a mi Mariónkból szédítő szavai közben? Nehezemre esik elmondani, mint ahogy nehezemre esett látni is, mert az a legbensőbb érzések kiszolgáltatása, az elcsüggedt és őrületben fölizzó szenvedély világ elé tárása volt."

Thomas Mann: Mario és a varázsló

...kivéve ha kontárt használunk erre a célra. A kontárok ugyanis időnként nem érzékelik a határokat, és nem veszik észre, hogy ami mondjuk nekik működőképes megoldás, az a másiknak inkább káros.

Talán nehéz elhinni, de a pszichológusoktól megszokott "hümmögés" a legnehezebben elsajátítható szokás. Nekem legalábbis nagyon nehéz nem beszélni, hangosan értelmezni, továbbgondolni, dialógust kezdeni a hozzám forduló ember témájáról; pedig tapasztaltam már nem egyszer, hogy az tesz jót valakinek, ha egyszerűen csak végigmondja, amit akar, beleszólás nélkül. Szerencsére nem is szigorúan kötelező a hümmögés, amennyiben az ember tudja tartani magát ahhoz az elvhez, hogy ne irányítsa a kliensét. Ezért vicces a "tanácsadó pszichológus" megfogalmazás, mivel pont ő az, aki valószínűleg nem mondja meg, hogy mit kell csinálni az adott helyzetben. Nem mintha nem jönne néha jól valami tanács, de elég könnyen lesz belőle eredet, mivel a pszichológusról sokan azt gondolják, hogy ők aztán teljesen átlátják a helyzetet, és amit mondanak, az úgy van, és úgy kell csinálni. Aztán ami a beszélgetés során jó ötletnek tűnt, az életben nem jön be. Vagy éppen a kliens mégsem tud annyira azonosulni a megoldással, és tévútra fut a dolog (mint a filmben a főszereplő nejénél). De maradjunk annál az elgondolásnál, hogy a kliensnek csak egy adott problémája van, és a személyisége elég jól működik ahhoz, hogy végiggondolja a terapeuta javaslatát, mielőtt szolgalelkűen végrehajtja. Sajnos volt már példa arra is, hogy ezt a józan észt is megkerülték.

Képzeljük el, hogy van valami lelki problémánk, de csak a tüneteket érzékeljük, a konkrét problémát nem. Sehogy sem tudunk rájönni, hogy mi a gond, még segítő beszélgetés során sem. Ekkor rájövünk, hogy a "kilazult csavar" nem csak tudatos úton közelíthető meg, hanem vannak rá technikák, hogy a tudatalattit is segítségül hívják. Mélyebb vagy felületesebb módon, de ezeket a technikákat gyakran alkalmazzák a pszichológusok, mivel ki lehet vele cselezni az okos felnőttekre oly gyakran jellemző hárítási módokat (intellektualizáció), és érzelmi oldalról tudunk próbálkozni; az elakadás amúgy valószínűleg úgyis ott található. Erre a leginkább klasszikusnak mondható eljárás Freud és barátai munkássága, a hipnózissal, álomelemzéssel, ilyenekkel.

forrás: edesviz.hu

Csak hát hipnózisban nem csak felfedezni, hanem elhelyezni is lehet lelki tartalmakat. Még az első egyetemi évemben olvastam egy könyvet az emberi emlékezet működéséről. A szerző esettanulmányokon keresztül mutatta be a memóriakutatás eredményeit, bár ezt az esetet - azt hiszem - etikai órákon szokták elővenni. A történet úgy szól, hogy egy terapeutát azzal kerestek fel a kliensei, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan lelki problémájuk van, talán családi konfliktusokról volt pontosan szó. Na mármost, van egy klasszikus pszichoanalitikus elmélet, hogy egyes tünetek hátterében elfojtott traumatikus élmények, egész pontosan gyermekkori szexuális zaklatás áll. Hősünk ennek szellemében meg is kezdi a munkát. Szépen lemennek hipnózisba, majd azt mondja a kliensnek: "beszélj az erőszakról"! Mármint arról, ami veled történt. Mert valószínűleg történt, ne küzdj ellene tovább, már nem kell elfojtanod, nézz szembe vele, ecetera... Nos, a memóriáról, pontosabban a felidézés folyamatáról azt kell tudni, hogy nem áll valami távol a képzelettől. Az elme szépen újrakonstruálja az emlékképet az adott részletek alapján. Csak éppen hipnózisban nem világos, hogy melyik részlet mögött vannak életesemények, melyiket láttuk a tévében, melyik történt meg egy barátunkkal... És jön a szuggesztió, hogy velünk történt valami szörnyűség, ez biztos így van, ha a terapeuta mondja, úgyhogy hipnotikus állapotban lévő tudatunk készségesen meg is kreálja az emléket.

Gondolom sejthetitek, hogy az eset következményei elég negatívak lettek. Egyrészt alaptalanul vádolták meg a szüleiket a gyerekeik, másrészt meg tudták hazudtolni a valóságon alapuló vádakat a tényleges elkövetők. Ezek után nem csoda, hogy kialakult némi bizalmatlanság a terápiával szemben...

Hajmeresztő és kevésbé hajmeresztő sztorikat valószínűleg elég sokan ismernek. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy polihisztor nemzet vagyunk, és nem csak a focihoz és a közgazdaságtanhoz értenek itt tízmillióan. Másrészt tényleg vannak kontárok; én magam is hallottam olyan történetet, hogy csak pislogni tudtam a kolléga megoldásain. Hiába, kis hazánkban nem nagyon alakult ki ennek a kultúrája. Igazából bárki nevezheti magát terapeutának, aki elég sok humbugot tud felsorolni; olyan egy-két éve kezdtek törvényeket írni ezzel kapcsolatban.

Ettől függetlenül a bizalmatlanság szerintem fenn fog maradni még egy jó darabig. Azok az emberek, akik már nem lehetnek terapeuták, még mindig lehetnek ezoterofénylényauralátócsakracsavarócipollák, akiknek konkrét anyagi érdekük fűződik ahhoz, hogy inkább bennük bízzanak a potenciális kliensek. Ha azt ajánlják, hogy gyors megoldás lesz, és rögtön eljön a te napod, sokan harapnak a dologra. 

Egy tanár kérdezett egy szülőt nálunk, hogy felmerült-e esetleg, hogy pszichés megsegítést vegyenek igénybe a gyereknél? Erre a szülő azt válaszolta, hogy nem, mert nem bízik a pszichológusokban, azok belemásznak az ember agyába, és ki tudja mit művelnek ott... Nos, oké, tegyük fel, hogy hallott pár elrettentő történetet. De ha egyetért abban, hogy a gyereknek kéne valami segítség, akkor lépnie kell, legfeljebb nem pszichóhoz mennek. Az a gyanúm hogy az illető nem is a pszichológiával szemben gyanakvó, hanem maga az ötlet zavarja, hogy egyes problémáknál valamilyen szakmai segítség kell. Neki még aszonták, hogy dilidokihoz csak az őrültek mennek. Nos, számára az elrettentő sztorik igazából nem a bizalmatlanság forrásai, hanem megerősítő eszközei annak a rég kialakult elgondolásnak, hogy ilyen problémák valójában nincsenek is, és ez az egész csak valami úri huncutság.

Kereszteshadjárat

Miközben írogattam ezt a bejegyzést, újabb etikai kérdések kezdtek foglalkoztatni. Olyan ügyeket írtam le, amelyek furcsák voltak nekem, mert az emberek a saját működésüket valamilyen külső tényezőnek tulajdonították, nem önmagukat. Amikor leírok ilyen dolgokat, akkor mindig újrajátszom a fejemben a jeleneteket, és próbálom elképzelni a szereplők motivációját, és miért hárítottak számomra teljesen kézenfekvő dolgokat.

Ahogy az összes esetet végiggondoltam, arra jutottam, hogy valószínűleg nem is értették, hogy mi történik. A konfliktuskezelésnél például világos - így, utólag - hogy teljesen mást értünk konfliktus, indulat, kibékülés alatt. Számukra az kibékülés az "idő mindent megold" stratégia mentén alakul ki, mi pedig a "beszéljük ezt meg" stratégiát próbáltuk használni. Valószínűleg azt se értették, hogy mire megy ki ez az egész, mik a várható eredmények, és egyáltalán, mi történik most. A pszichológusokkal bizalmatlan szülő valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy miben különbözhet egy lelkizgetés egy pszichológussal való beszélgetéstől, magát a problémát sem érti, ezért az se világos számára, hogy itt más megoldás kell.

Ők csak azt látják, hogy vannak ezek az okosok, és meg akarják mondani, hogy hogyan kellene csinálni a dolgokat. Ez frusztráló, mert nem értik a magyarázatot, csak azt, hogy rá akarják őket venni valamire - az ember pedig ki nem állhatja, ha rá akarják venni valamire, mert van ez a szabad akarat-izé.

Most akkor ezek az emberek most miért
bóklásznak a falon? Hát én ezt nem értem,
mekkora baromság!

Amikor a saját megoldásainkat erőltetjük, akkor vajon nem azt csináljuk-e, mint a fenn említett tökkelütött hipnózis-terapeuta, aki ragaszkodott az elmélethez, hogy márpedig szexuális zaklatás történt? Igazából ez már társadalmi kérdés, hiszen ide tartozik, hogy az oktatást, kultúrát, jogot, politikát, gazdaságot irányító értelmiség erőlteti a tanulatlanabb embereknek a saját megoldásait. Ezek mind valamilyen eredetet hoznak létre a fejekben, de olyanokat, amiket nem feltétlen értenek, és nem is tudnak célszerűen használni (így lesz pl. a nacionalizmusból sovinizmus). Ez nyilván frusztráló, és nyilván összezavarja az embert, és valószínűleg kivált némi ellenállást.

Aztán meg vakarózunk, hogy a leggyökerebb pártok ellepik a parlamentet, miközben az emberek nyakra-főre veszik fel a hiteleket, kórosan elhíznak a gyorskajától és elzüllenek az alkoholtól.

Talán ha nem akarnánk olyan dolgokat tanítani, amiket nem értenek, nem használnak, és nem is érdekli őket, akkor nagyobb lenne itt a harmónia.

De akkor honnan fogják tudni, hogy a beteg gyereken nem az segít, ha a kondás szennyes ingére fektetik?