Itt fekszünk, vándor

Mint minden rendes iskola, mi is kivittük a diákokat az '56-os forradalom és szabadságharc fontos helyszíneire, hogy ismerkedjenek egy kicsit a történelemmel. Nem tudom, hogy mekkora hatással volt rájuk, nekem azért sikerült a szokásos bébiszitteri teendőkön kívül is figyelni a látottakra. Ahogy szemeztem a pesti srácokkal, azon tűnődtem, vajon én, mint fiatal, egészséges, harcképes magyar férfi, feláldoznám-e az életemet az országért? Nem egyszerű kérdés. Egyszer láttam egy riportot a tévében, amiben ugyanezt a kérdést tették fel korombelieknek. Gondolom, ciki volt hezitálni, úgyhogy azonnal rávágták a választ, hogy igen/nem. Engem nem győztek meg. Még arról sem, hogy értették a kérdést. Szerintem ez nem arról szól, hogy véleményed szerint helyes-e, kötelességed-e harcolni. Ezek csak gondolatok, amiket egy esetleges golyózápor simán elsodor. Azt hiszem, erre a kérdésre a választ valami sokkal alapvetőbb, emberibb, bensőségesebb elmélkedésben kell keresni.

Toystory

"Just like the Pied Piper

Led rats through the streets

We dance like marionettes

Swaying to the Symphony of Destruction"

Megadeth: Symphony of Destruction

Általánosban olvastam még Tatay Sándor Kinizsi Pál c. regényét. A történetben Mátyás királyék úgy próbálják kímélni a seregeiket (az hiszem, a a csehekkel harcoltak), hogy párbajban rendezik az ügyet, bajnoknak pedig az udvari bolondjaikat küldik. Komoly kételyeim vannak azzal szemben, hogy Tatay valamiféle mélyebb értelmet rejtegető szimbólummal operált ebben a jelenetben, de ahogy mondják, a regény az író és az olvasó közös valósága - így számomra ez szimbóluma a világot irányító folyamatoknak. Adottak a hatalmasok, akik megbolondítják a népet, aztán indulhat a véres móka, amit főhadiszállásokról lehet figyelni; bábukat irányítva emberek helyett, veszteségről beszélve áldozatok helyett. Annyira sajnos nem kreatív ez a meglátásom, mivel a mögöttünk lévő évszázad alighanem másoknak is valami ilyesmiről szólt (meg egy kicsit a mögöttünk lévő nemzeti ünnep is). Amikor ilyen forradalmár-hangulatom van, szoktam ilyesmiket írogatni. A legutóbbi bejegyzés végülis utalás arra, hogyan hangoljuk rá az embereket olyan dolgokra, amelyek maguktól nem jutnának eszükbe, egy korábbi, provokatívabb című pedig arról, hogy milyen motivációkat hergelve tudjuk mozgalommá kovácsolni őket.

Vajon a pesti srácokat is kihasználták?

Hát...mit értünk kihasználás alatt?

South Park: Élő pajzs hadművelet

Ugye tanultuk az I. világháború utáni történelmet, hogy ott azért eléggé készültek arra, hogy a jövőben világháborúkat szükséges legyen sorszámozni. Voltak is ehhez ifjúsági közösségek, klasszikusan ide sorolják a Hitlerjugendet, a Levente-mozgalmat, s gyakran erre a listára kerül a cserkészet is. A nagyapám jut eszembe, akinek a gyerekkorát érintették ezek a dolgok. Vajon őt kihasználták? Oda ment kissrácként, hogy milyen jó lesz neki táborozni a barátaival, miközben ment a - múltkori cikk szófordulatával élve - eredet-beültetés, ami arra terelte, hogy lelkesen vonuljon majd be, amikor a hatalom elérkezettnek látta az időt?

És amikor tényleg eljött az idő, úgy jött ki, hogy azzal védi leghatékonyabban a hont, ha részt vesz a németek South Park világára emlékeztető hadműveletében, és kimegy a Don-kanyarba, kartontalpú bakancsban a télbe, hogy megállítsa a túlerőben lévő oroszokat a saját terepükön. Sajnos nem élt már, mire felnőttem annyira, hogy ilyen kérdések foglalkoztassanak. Kíváncsi volnék, hogy hősnek érezték-e magukat, vagy vágóhídra terelt állatoknak, esetleg feláldozható bábuknak valami idétlen sakkjátszmában?

Amikor a pesti srácok úgy gondolták, hogy kiállnak a szovjet tankokkal szemben, vajon őket is valami eredet, manipuláció mozgatta, mint a nagyapám generációját, vagy önként vállalták a veszélyeket?

Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza

"És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!"

Kölcsey Ferenc: Huszt

Az elidegenedés fel-fel tűnik ezen a blogon, azt hiszem részletesebben a társadalmi munkákkal foglalkozó cikkben írtam róla. Az is egyfajta elidegenedés, hogy a katonák kihasználásáról, és nem hősi önfeláldozásáról gondolkodunk. Rámutat arra a problémára, hogy van a haza eszménye, és van ugye a gyakorlat, a hazát kormányzó politikai erő. Jó esetben a két dolog ki van békülve egymással: még ha nem is azok irányítják az országot, akiket mi szeretnénk, ez részletkérdés, mivel az alapvető dolgok, az eszmények sértetlenek. Az elidegenedés az, amikor úgy érzed, hogy az eszmény és a gyakorlat nem passzol. Olyan emberek is kerülhetnek irányító szerepbe, akik nem az eszmény gyarapításán, hanem a saját céljaik elérésén fáradoznak, tekintet nélkül a rájuk bízott népre. Egy ország irányító szerepében pedig nem csak pénzt, hanem emberéleteket is el lehet sikkasztani, például a nagyapámét is. Vajon itt tényleg a hazádért esel el, vagy valakiért, aki aljasságból vagy dilettantizmusból háborúba sodorta a közösséget? Valakiért, aki visszaél azzal, hogy elültették a fejedben a hazafiasság eszményét, és ebbe csomagolja a neked átnyújtott számlát, amit az ő hibáiért kell kifizetni?

Szólít a kötelesség.
De mi a kötelesség...?

Ez az elidegenedés valahol egy hárítás is lehet; afféle hárítás, amit kényelmesen gyávaságnak szoktak címkézni, vagy inkább minősíteni. Nem különösebben rajongok ezért a címkézésért: egyrészt olyan emberek is alkalmazzák, akiknek nem kell ugyanazzal a kihívással szembenézniük; másrészt feltételezi, hogy a címkéző jobban tudja, mi a címkézett kötelessége, mint maga a címkézett. Ha a címkézett úgy érzi, hogy kihasználják őt, akkor valószínűleg nem gondolja kötelességének, hogy részt vegyen a játékban. A "gyáva" címke pedig utal némi kihasználásra, hiszen ez nem más, mint az ember önértékelésének piszkálása; azaz távol áll a meggyőzés érveken alapuló módszereitől. Esetleg kihasználás az is, hogy a nagyapám generációját valósággal tömték a hazafias eszmékkel, meg hogy ők "Magyarország kis katonái" (s hogy témánál maradjunk, ez a személet könnyen öröklődhetett a későbbi pesti srácokra is)?

Ezzel elég durván átesnénk a ló túlsó, elidegenedett oldalára. A "haza" eszménye valóban tartalmazza az önfeláldozás motivációját, azonban nem csak élet-halál kérdésekben, hiszen a kooperációnak és altruizmusnak vannak kevésbé drámai formái is. A kooperáció iránti igényt, annak formáit, várható hatásait, stb. a normák közvetítik, a normákat pedig a kultúra rögzíti, a kultúrát fenntartó erőforrásokat pedig a "haza" kifejezés foglalja össze, legalábbis szerintem. Az evolúciós pszichológiának van egy nagyon jó kis elmélete a kultúráról. Az a lényege, hogy a kultúra lényegében egy tudástár azon evolúciós problémák megoldására, amelyekkel az egyedek szembenéznek. Itt elég lényeges ez az "egyed-dolog". Nekünk, embereknek egyenként elég elhanyagolható előnyünk van mondjuk egy megtermett medvével szemben. A kooperáció az, ami elősegíti a faj, s ezzel az egyed túlélését; azaz csapatba verődve azért le lehet már győzni azt a medvét. A medvénél persze vannak bonyolultabb evolúciós kihívások is. Például jó szülőnek lenni, boldog és ügyes gyerekeket felnevelni, akiknek lesz motivációjuk és erőforrásuk saját gyerekek vállalásához, s ezáltal a génállományod sem hal ki. Itt is segít a kooperáció, mivel jó szülőnek lenni a mai világban elég komoly kihívás, ergo jó ötlet megosztani a tapasztalatokat, információkat, kérdéseket (mondjuk egy pszichológussal, a reklám kedvéért). Ennek a kooperációnak a megszervezésében segít a kultúra.

No igen, de a kultúrában elég sok olyan dolog van, amiről nehéz elképzelni, hogy valaha megoldás lehetett bármilyen problémára; illetve van még ok fenntartani a változó evolúciós kihívások ellenére (ilyen például az kötelező olvasmányok kissé elavult listája). Alighanem ezek a dolgok az identitás iránti igényt szolgálják. Az identitás az egyensúlypont az egyén és a társas környezet között: ebben van benne, hogy mihez tartozunk, mitől különülünk el, miben vagyunk egyediek, és miben átlagosak. Mivel evolúciós szükséglet a közösség kialakulása, az embernek van egyfajta csoportos identitása is, azaz az öndefiníciójában a csoporthovatartozása (tkp hazafisága) is szerepel. Alighanem azért nehéz lecserélni néhány régi elgondolást, mert az identitásunk részévé vált. Sőt, elképzelhető, hogy egyszer maga a hazafiság is ilyen régi elgondolás lesz, amit csak az identitásunk miatt őrzünk. Igazából egyesek szerint ez már most is így van - erről inkább nem vitatkozom, tekintettel a témára; lényeg a lényeg, a haza eszményének van funkciója a pátoszon túl is.

Hogy ez mennyire így van, az egy biológiával, neurológiával foglalkozó barátommal folytatott beszélgetés során ütött szöget a fejembe. Egyébként többek között vele is zajlott a fogolydilemmás bejegyzésben olvasható a "bölcsészek megváltják a világot" beszélgetés is, úgy látszik, inspirálóan hat rám. Szóval a szokásos társadalmi folyamatokat fejtegető sörözés során ez a cimborám felhozta a többszintű evolúció elméletét. Ez az elmélet többek közt az önzetlenségre keresi a választ, ami a klasszikus evolúciós elméletben megmagyarázatlan maradt. Mert ugye a klasszikus elmélet szerint a természetes szelekció az egyedek szintjén működik. Ez esetben viszont nem éri meg önzetlennek lenni, márpedig egyes fajok közösségei, pl. a hangyáké kifejezetten arra épülnek, hogy egyes egyedek megállás nélkül dolgoznak a közösségért. Az új elméletek szerint az evolúcióban nem az a lényeg, hogy az egyed minél tovább fennmaradjon, hisz az lehetetlen - de a génje, na, az fennmaradhat, amíg elég ügyes. Ehhez kell neki egy csoport, amin belül ügyeskedhet, azaz az ő túlélési esélye a csoportétól függ. Következésképp a természetes szelekció nem az egyének, hanem a csoportok szintjén hat: mindenki lemond arról, hogy a többiek hátán feljebb kapaszkodjon, lemond bizonyos előnyökről, bedobja a közösbe, akár komoly áldozatot is hoz, viszont cserébe a csoport erősebbé válik. A cimborám egészen alapszintű organizmusokon keresztül mutatta be a példát: a sejtek összeállnak, hogy szövetek legyenek, a szövetek, hogy szervek legyenek, a szervek, hogy állatok legyenek, az állatok, hogy közösségek legyenek, meg emberek, meg ökoszisztéma, meg minden... Utánaolvastam a dolognak valamennyire, de vannak további kérdéseim, cimbora biztos nagyon fog majd nekem örülni... Lényeg a lényeg, szerintem a haza, a nemzeti identitás ennek többszintű evolúciónak a terméke.

Azt hiszem, tudattalanul érzékeljük is a csoportszelekció folyamatát. Legalábbis nekem azonnal eszembe jutott, amikor ezen a túrán eljutottunk az Ötvenhatosok terén található, kedves egyszerűséggel csak "Gyufás skatulyának" emlegetett emlékműhöz az iskolai túrán.

Tulajdonképpen ezen evolúciós folyamat mentén jöttek létre a morális szabályok, pozitív (ha jófej vagy, az rád is jól hat) és negatív (ha nem vagy jófej, azzal csak rövidtávon jársz jól) példák. Valami ilyesmi rejlik a csoporton belüli összetartás és a csoportok közötti versengés között is, ahogy az árvizes cikkben írtam. Igazából az árvizes cikkben leírtak (az emberi természet automatikusan versengést, ellenségeskedést szül két csoport között, amit nehéz feloldani) utalnak legjobban az összetartás, kooperáció fontosságára: ha elönti a szomszédod a víz, az valahogy rád is hatni fog. Ha pedig felsorakoznak a határon a tankok, akkor már mindegy, hogy személy szerint kiért, ki miatt jöttek. Az egész csoport veszélyben van. De akkor hol van itt a probléma?

Hérosz

„Az igazi harcos egyedül választja ki magának a harcmezőt.”

Paulo Coelho

A problémát elég könnyű összefoglalni: senki se akar meghalni, legalábbis ha minden rendben van vele. Mégis, valahogy nem lehet megúszni ezt a kérdést egyes történelmi helyzetekben. Hadd próbáljam meg elmagyarázni az elgondolásomat egy film-/olvasmányélményemen keresztül!

300, a képregény

A 300 című film azon kevés alkotások közé tartozik, amelyeknél komolyan elgondolkodtam rajta, hogy valahogy megpróbálom még a műsor alatt elhagyni a vetítőtermet. Valahogy roppant primitívnek találtam benne számos megoldást, veszélyesen primitívnek. Aki nem ismeri, röviden összefoglalom: készült egy képregény a thermopülai szorosban történt híres ütközetről, amikor egy apró spártai sereg megállította a sokkal nagyobb perzsa sereget, és az utolsó emberig tartották magukat. A hősi ütközetről írt epigrammából idézgetek ebben a bejegyzésben, bár meglepődnék, ha valakinek eddig nem esett volna le. Szóval ez a képregény filmmé avanzsált, megőrizve a képi világot, és zord, erőszakos hangulatát, s persze a történet és karakterek hihetetlen összetettségét... Mondjuk úgy, hogy alapösztönökre céloztak, na. Az alapösztönökkel könnyű ám manipulálni; s ahogy néztem a filmet, az volt az első gondolatom, hogy a nácik a tíz ujjukat megnyalták volna érte (talán jobban ki kéne művelnem magam a propagandagépezetükből, de aggódom, mit szólna az NSA, ha ilyeneket keresek a neten). Adottak a nagy létszámú, erkölcsileg és testileg torz, romlott, perverz keleti hordák, akiket irgalom nélkül, a honvédelem jogán mészárolnak a jellemükben és testükben tökéletes, maszkulin, egészen biztosan heteroszexuális európaiak. Ezeknek az európai katonáknak egyetlen gyenge pontjuk van. Adott ugyanis a belső ellenség, aki testileg torz, s mint kiderül, jellemében is. Ő az, aki az ellenség kezére játssza honfitársait, pedig a film alapján kétszer is megkímélték az életét, dacára a szigorú eugenetikus normáiknak (üzenet: a tökéletlenség /másság/ feletti kímélet bajt hoz rád). Na, a film feléig én kábé ilyen szemmel néztem az eseményeket. Aztán valahogy lehiggadtam, és tényleg csak alapösztönöket láttam. Oké, hogy a kevéssé szimpatikus propagandisták is alapösztönöket használnak, de hát wc papírt is használnak, s ettől még nem leszünk ugyanolyanok. Ez az alapösztön-elmélet egy gyors felismerésnek köszönhető. Melyikünk nem szeretne testileg és lelkileg tökéletes, esetleg legyőzhetetlen lenni? Melyikünknek ne lenne szimpatikus a gondolat, hogy a bukása valaki másnak köszönhető, valakinek, aki nem fair playt játszik, és hátba támadja (pl. munkahelyi konfliktusok)? Melyikünk látja objektíven az ellenfeleit, s melyikünk tud ellenállni a késztetésnek, hogy kissé befeketítse (erre használunk manapság videókat meg nemzeti ünnepeket)? A film lényegében egy nagyon ősi eredetű pozitív lehetséges énképet fogalmaz meg: a Hős archetípusát.

Jung használta ezt az archetípus kifejezést. Szerinte ezek olyan kollektív tudatalattiból származó képek, amelyek minden ember személyiségfejlődésében megjelennek valamilyen mértékben, mindenkiben jelen vannak, mindenki tud velük azonosulni, projektáljuk a kultúrába, stb. Remélem, sikerült röviden definiálni... Szóval, a Hős. Ez az archetípus olyan esetekre kell, amikor az egónak szüksége van valami megerősítésre, valami nagy kihívás előtt áll, amihez kellene egy kis plusz. Ilyenkor ezzel az archetípussal azonosulunk, kölcsönözzük a tulajdonságait, hogy ugyanolyan rettenthetetlenül szálljunk szembe a feladattal, mint ő. Egy Henderson nevű fickó tovább bontogatta ezt a dolgot, és indián-mondákat elemezve négy szakaszra osztotta a Hős fejlődését. Mivel az indiánok terminológiáját használta, inkább csak sorszámokkal írom le a szakaszokat, mert az elnevezések...hát, hogy politikailag korrekt legyek, kultúridegenek.

1. Ebben a szakaszban a Hősnek nincsenek valami nagy tettei, inkább amolyan gyerek-csínyei vannak, éretlen. Van viszont egy segítője, aki bevezeti őt a nagyok világába.
2. Ebben a szakaszban a Hős elnyeri a jogot, hogy együtt lógjon a többi hőssel (=férfiakkal), de ő maga még nem vált azzá.
3. Ez a legjobb rész, a nagy küzdelem, dráma, ilyenek. A Hős önmagával kell megküzdjön, persze szimbolikus értelemben. Ha ez összejön, akkor már tényleg nevezhetjük Hősnek.
4. A Hős itt már mindent elért, legyőzhetetlen, ereje az istenekével vetekszik (emlékszünk Ikaroszra?). Úgyhogy meg is kell halnia, vagy szó szerint, vagy szimbolikusan (átvált egy másik archetípusba), esetleg a kettő egyszerre (pl. a 300-ban Leonidász szellemi vezetővé vált a példamutatásával)

Ha jól értelmezem az elméletet, akkor mindannyian a 4. szakasz felé menetelünk, amelyhez viszont teljesíteni kell a 3-at. Az önmagunkkal való megküzdés egyik formája nem más, mint az a kérdés, amit az elején tettem fel magamnak. Tegyük fel, ha nem gondolom, hogy kihasználnak, ha hiszek az ügyben - képes vagyok rá? Feláldozni az életem? A Hős archetípusa szerint, ha a válasz igen, akkor már hős vagyok, valami több, mint ami voltam. Nem, nem hulla, hiszen itt csak a hajlandóságról van szó, nem a tényleges halálról. A többé válás, önmagammal megküzdés lényegében nem más, mint a közösség érdekeit az saját érdekeim elé helyezni. A Hős archetípusa - szerintem - lényegében nem más, mint a többszintű evolúció hívószava, tudományosabb nevén drive-ja.

Változók

"Égverő fenyvek sudarát sürűbben

rázza förgeteg, recsegő robajjal

dől a nagy torony s a hegyek legormát

sújtja a villám."

Quintus Horatius Flaccus: Licinius Murenához

Ha - jó- vagy rosszhiszeműen - a közösség is abba az irányba terel, hogy váljak hőssé, és biológiai örökségként van bennem ilyen drive (mondom, ez saját elmélet, ne tessék csak úgy elhinni!), akkor miért olyan nagy kérdés ez?

Tartozom még egy magyarázattal - fent azt mondtam, hogy ez az elidegenedés-szöveg lehet hárítás is, lehet gyávaságnak is nevezni. Az elidegenedés-szöveg lehet érvekkel való körbebástyázása egyfajta szorongásnak. Ez a szorongás nyilván az életed féltéséhez kötődik, és itt nem a puszta életösztönre gondolok. Már így is vagy valaki, így is vannak kisebb-nagyobb hőstetteid (el mertél menni egyedül a suliba 7 évesen). Miért ne lenne ez neked elég? Lehet, hogy nem leszel hős, de legalább leszel. Aki elmondja, hogy "elhullt csatában a derék", már nem is lehet derék, amiért ő nem hullt el? Miért ne elégednél meg, miért ne mernél kicsi lenni? 

A döntés hasonló azzal, amit az Iliászban Akhilleusznak kell meghozni: mész háborúba, és ott hagyod a fogad, cserébe a tetteid híre legyőzik még az idő és a tér korlátait is, valami több leszel, ezt szavatolja a közösség. Vagy maradsz, lesz egy jó kis nyugis életed, leszármazottaid, így a génjeid fennmaradnak, de a nincs változás, nem lett tőled jobb a világ.

Azt hiszem, a felnőtt-élet egyik velejárója, hogy az ember megértse, hogy ennél komplexebb kérdésről van szó. Akhilleusz mesehős, mára már Leonidász is inkább az, csakúgy mint a többi Hős - szimbólumok, példaképek, melyek egytől-egyig hasonlóak abban, hogy az emberi életnek pusztán egy aspektusáról szólnak. Egy laboratóriumban tényleg tök jól működnek, csak sajnos a valós egyenletekben sokkal több változó van. A Hős csak egy archetípus, egy változó, aminek milliónyi értéke lehet, hiszen csak arra való hogy valamit megtegyél, amivel több lehetsz. A pesti srácok kiválasztottak egy konkrét verziót arra, hogyan lehet az ember valami több - de miért kéne mindenkinek ugyanúgy megoldania az egyenletet, ha a változók más értékeket vesznek fel? Azzal nem lesz-e valaki több, hogy lemond a felkínált dicsőségről, kvázi áldozatot hoz azért, hogy a kölykeinek ne kelljen szülő nélkül felnőniük, hogy aztán felzabálja őket a világ? Azt hiszem az elidegenedés-szöveg mögött ez a bizonytalanság áll. Nagyon sokféleképpen válhatsz a közösség javára. Biztos, hogy pont most, pont így kell?

Igen, ez lehet hárítás, intellektualizáció arra a szorongásra, hogy ebben a 3. hősi szakaszban testileg-lelkileg meg lehet nyomorodni, és ez éppenséggel nem hiányzik. Azonban, pont a sok változó miatt, én nem mernék a gyáva szóval dobálózni, ítélkezni. Ha ítélkezni kell, akkor ennek a hárításnak, "merjünk kicsik lenni" attitűdnek egy agresszívabb formájánál keresgélnék. Egy német szerző, Sven Hassel írt a II. világháborúról, német oldalról, saját élményekből merítve. Egyik regényében a főszereplők egy büntetőszázad tagjai, akik valamilyen baklövésük miatt kapnak helyet az alakulatban. Ide kerülnek azok is, akik megtagadják a katonai szolgálatot. Hőseink tanúi lesznek annak, hogy egy hívő ember kihúzza magát, és a tisztek szemébe nézve közli, hogy ő nem fog fegyvert. Persze ott helyben agyon is verik. A szereplők egyfajta ideges beszélgetésbe kezdenek az eset után, mind azt ecsetelve, hogy mekkora idióta volt ez az ember, hogy kikezdett a tisztekkel, simán élhetett volna még. Az idegességük - és a narráció - arra utal, hogy érzik, hogy a bátorság megnyilvánulását látták, valamit, amire ők nem vállalkoznának. Ez a felismerés nem tesz valami jót az énképüknek úgyhogy cinizmusukkal igyekeznek megsemmisíteni azt az értéket, amelyhez nem tudnak felnőni. Az szerintem nem akkora gáz, hogy nem állnak készen ilyen áldozatokra. Az már igen, hogy devalválják mások hősiességét, hogy ne is érezzék a fejlődés szükségességét. Egyébként ezzel napi szinten találkozom, de azt már tényleg egy külön bejegyzésbe írom meg.

A bátrak igazsága

"Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond

messze az Övétől, mint sastól a vakond

avagy gyáván bújik,

s a bilincses ajak rab szavakat hadar?

Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal

hozza koszorúit."

Babits Mihály: Petőfi Koszorúi

Jó sokat elmélkedtem ezen a hős-dolgon, a pesti srácokon, '56-on, a forradalmakon. Azt hiszem, van üzenete ezeknek, főleg, ha nem ész nélkül kezeljük. Általános iskolában, március 15 kapcsán egy osztálytársammal azt kérdeztük, minek ez a nagy felhajtás egy vesztes harc miatt? Egy tanár leteremtett minket, hogy tisztelnünk kell ezeket a dolgokat, mert értünk haltak meg. Kösz szépen, ebből nem igazán tudtunk meg többet, de most már szégyelljük is magunkat.

Gyerekként mintha láttuk volna, hogy a király meztelen, és egy üres rítus az egész, ami az identitásunk része, de mi sem értjük, miért (szerintem a tanítónő ingerültsége ebből az értetlenségből fakadt). Nincs személyes üzenet, csak valami kényszer, hogy ünnepeljünk, mert "illik".

Hogy a rutint megtörjem, elmondom, hogy nekem mi a személyes üzenet. Ahogy a bejegyzésen, sőt, több más bejegyzést felhasználva végigvezettem, az egyént külső és belső motivációk egész hada sarkallja különböző tettekre. Ezek a motivációk egymásnak gyakran mondanak ellent, és a bonyolultságuk finoman szólva is elbizonytalanító. Voltaképpen itt az egzisztencialista filozófia és pszichológia alapkérdéseiről van szó, a szabad akaratról és a vágyról, hogy valamilyen módon mégse haljunk meg, s megvalósítsuk önmagunkat. Ezen töprengések elég kínzóak tudnak lenni, egy csomó ember, aki segítségért fordult hozzám, ebben a mókuskerékben taposott. Én is ebben a csónakban evezek, sőt, szerintem mindannyian. Amikor a forradalmárokról elmélkedem, olyan emberek vannak a lelki szemeim előtt, akik ugyanolyan hús-vér, a legkevésbé sem szimbolikus arcok, mint én, viszont ők valahogy képesek voltak kiszűrni a számukra legfontosabb, súlyozottabb változókat az egyenletből, és rájöttek, hogyan akarnak valami többé válni (az, hogy életkortól független, megerősíti, hogy valami nagyon alap dologról van szó).

Azért lényeges ez az üzenet nekem, mert egyetértek Junggal és még számos teoretikussal abban, hogy az emberi élet értelme a fejlődés, a többé válás. Ennek vannak drámai megoldásai is, hogy meghalsz a hazádért, meg kevésbé drámai, de azért szintén határozottságot, céltudatosságot, bátorságot igénylő megoldásai is, például felmondasz, amikor szemétkednek veled (vagy mással!) a munkahelyeden, vagy egyáltalán szembe mersz szállni a főnököddel. Vagy amikor megtartod a gyereket, vagy bevallod a szüleidnek, hogy meleg vagy, vagy hogy nem is akarsz mérnök lenni (valahol ez ugyanakkora csapás), el akarsz válni, elismered, hogy megöregedtél, mit tudom én... Vannak fejlődési feladatok, amik krízissel járnak. A pesti srácok számomra szimbólumai annak, hogy ezek a krízisek kezelhetők, hogy a sok változó nem mindig tud dróton rángatni, mert némelyik drótot el lehet vágni.

 S hogy a többszintű evolúcióra visszatérjünk: minél több ember kezd el hinni abban, hogy a krízisek kezelhetők, a kooperációnak van értelme, sőt, akár az áldozatnak is; hosszútávon annál többet nyer a populáció, ami manapság talán már nem is csak a haza, hanem a teljes emberiség (szakszóval a "hazák" csak kolóniák egy populáción belül, ami a teljes világ).

Már csak az a kérdés, hogy ezt hogyan lehetne elmondani a diákjainknak. Kéne róla valami MMORPG-t írni...