A gyáva

Szóval az úgy volt, hogy lehetőséget kaptunk rá, hogy olyan harminc gyereket elvigyünk egy drogprevenciós témájú színházi előadásra, ami A gyáva címet kapta. Igazából az előadás utáni beszélgetésig nem is tudtam, hogy ez a címe; aztán meg összefonódott pár dologgal, amiről valamikor amúgy is akartam írni, gondoltam, akkor legyen most.

A mai bejegyzés azt boncolgatja, hogyan nem nézünk szembe problémákkal - pontosabban igyekszem fogyasztható terjedelemben írni, úgyhogy inkább arról, hogy én ennek milyen formáival szoktam találkozni.

A darab

"Nem jók a szavak. Valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül; s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele."

Ottlik Géza: Iskola a határon

Ez egy ilyen alacsony költségvetésű előadás, amiben két színész mutatja be egy cirka 25 éves heroinista srác történetét. Személy szerint nem beszélgettem még olyan sok keményvonalas kábszeressel, de az eddigi tapasztalataim alapján arra tippelek, hogy a darab megalkotásánál tényleg nem csak dísznek volt ott az addiktológus. Maga a történet egyébként drogosok és ex-drogosok elbeszélésein, könyvein alapul. Explicit mondanivaló nem hangzik el, még annak ellenére sem, hogy előadás után az előadók/alkotók leülnek beszélgetni a nézőkkel. Épp ezért csak tőled függ, hogyan értelmezed a látottakat, attól függően, milyen szemüvegen keresztül tekintesz a sztorira (érintettként, szülőként, pszichológusként, stb.); én úgy látom, hogy az igazi téma még a drogfüggőség problémájánál is mélyebben van, úgyhogy a lehetőségek tárháza nagyjából végtelen lehet.

forrás: 7ora7.hu

A főszereplő, a drogos srác amolyan sztorizgatós hangulatban veszi fel a kontaktust a közönséggel, mintha csak a kocsmában találkoztunk volna. Nekem ez volt a legismerősebb rész, mivel bár szakemberként még nem foglalkoztam drogfüggővel, de azt ismerem, amikor valami random tag megneszeli, hogy te általában meghallgatod az embereket, úgyhogy rád zúdítja a gondolait. Ezek a gondolatok nem valami összefüggőek, viszont áradnak bőséggel, ergo az ismeretlen illető úgy köti le a figyelmedet vagy fél órán keresztül, hogy a végére se derül ki, mit akart mondani. A második ismerős jelenség a karakter erőszakossága. Nem úgy értem, hogy agresszív, hanem úgy, hogy egyszerűen nem tudod lerázni udvariasan, nem ért a szép szóból. Olyan közvetlenséget enged meg magának, mintha ezer éve volnátok haverok, belemászik a személyes teredbe, és rendíthetetlenül próbál belerángatni a számodra teljesen érdektelen játékaiba és beszélgetéseibe, abban a hitben, hogy csak azért mondtál nemet, mert még kéretni akarod magad. Eközben van valami fura benne, olyan érzésed van, hogy ha még egyszer nemet mondasz, verekedés lesz a vége. Egy szó mint száz, a világot strukturáló válaszfalak nincsenek meg a figurában, se a gondolatai között, se a kapcsolataiban - és ezt a színész elég hitelesen hozta is.

forrás: 7ora7.hu

A másik fontos szereplő a srác apja, akit úgy általánosságban tehetetlennek, hajszoltnak lehetne leírni. Látszik, hogy próbálkozik - megnyílik érzelmileg, számonkér, ellenőrizget, konfrontálódik, ultimátumot ad, próbál beszélgetni -, de igazából eszköztelen és a végletekig kétségbeesett. Egyedül őt látjuk a családból, de a srác elbeszélésein keresztül képet kapunk a többiekről, meg úgy általában a gyerekkorról.

Ez a gyerekkor-aspektus volt a legérdekesebb számomra. Pontosabban az az érzésem, hogy a főszereplő valahogy nem tudta maga mögött hagyni. Egyrészt megőrizte a gyerek-státusszal járó előnyöket (fater eltart, mert szeret, és ezt el is várhatom), másrészt egyes részletekben feltűnő volt, hogy próbál valamilyen gondtalan, naiv, boldog állapotba kerülni. Mintha a "boldog gyerekkort"láttam volna, amikor még nem veszel tudomást a veszélyekről, mert valaki úgyis vigyáz rád, nincs a válladon nagy felelősség, minden hülyeségedet megbocsátják, kiszolgálnak, és főállásban játszol és örülsz magadnak. Na, 25 évesen én ezt már regressziónak nevezném, annak a hárítómechanizmusnak, amely segítségével az egyén valahogy tagadja a saját életkorát, nem veszi fel az azzal járó szerepeket, viselkedést, gondolkodásmódot, érzelmi világot; azaz próbál megragadni az egyedfejlődés valamilyen éretlenebb formájában.

Az előző bejegyzésben a Hős archetípusával játszadoztam, amellyel a bátorság és gyávaság kérdésköre is előkerült. A gyávaságra egy példát hoztam, amiben pár katona cinikusan reagál egy hősies tettre, amit láttak. Úgy éreztem, hogy felismerik, hogy fejlettségben messze a mártír alatt vannak, és hárítják az ötletet is, hogy ők is erre a szintre emelkedjenek. Akkor ezt gyávaságnak értelmeztem, most úgy látom, hogy a reakció valahogy rokon a regresszióval: visszarettenés valamilyen magasabb fejlődési szinttől. Ezért is gondolkoztam ezen a színdarabon annyit, az összefüggéseken elmélkedve.

A legérdekesebb az volt, hogy a diákok közül sokan nevettek egyes jeleneteknél, sőt, alig várták, hogy a főszereplő valami ciki dolgot mondjon vagy tegyen. Nem bírták a feszültséget, na. Valamennyire sikerült őket is figyelni az előadás közben, és az a benyomásom alakult ki, hogy a teremben nem a főszereplő az egyetlen, aki feltűnő görcsösséggel ragaszkodik ehhez a "boldog gyerekkor" életérzéshez.

Hát nem cuki a kalapom?

A South Park film mellékelt daláról kétféle értelmezésem alakult ki az elmúlt kb. 10 évben.

A nóta arról szól, hogy Amerika háborúba vonul, ami érthetően lelombozza a kedélyeket. Az előadó, Meleg Al egy vidám dallal próbálja feldobni a hangulatot, ami kimondja, hogy nem akar a háborúval, halállal, politikai szemétkedésekkel foglalkozni, ehelyett igyekszik magát jól érezni, és örülni a cuki kis kalapjának.

Tizenéves hivatásos forradalmárként úgy értelmeztem, hogy a dal arról szól, hogy az egyénnek nem feltétlenül kell megadnia magát a környezet ingereinek, és nem kell eljátszania az erőltetett szerepeket, átérezni a ráerőltetett érzéseket. Arra reagál, amire akar, azzal foglalkozik, amivel akar, úgy érzi magát, ahogy akarja. Meleg Al dala maga a megtestesült Szabad Akarat.

Most inkább úgy értelmezem, hogy Meleg Al dala maga a megtestesült Hárítás. Adott az egyén, aki nem hajlandó tudomásul venni a körülötte történő dolgokról, valószínűleg nincs felkészülve azokra az érzésekre, amelyeket a tények várhatóan kiváltanak majd. Úgyhogy keres valamilyen az életére nézve kisebb volumenű tényezőt, mondjuk egy kalapot, és arra irányítja a teljes figyelmét, s ezzel megőrzi azt az örömöt, amelyet a tények alighanem lerombolnának. Vicces egyébként, hogy - mint a serdülőkori - alighanem a jelenlegi értelmezésem is az adott életérzésből táplálkozik (például abból a kérdésből, hogy miért ölök több energiát a hobbijaimba, mint a karrierembe). Szóval várhatóan lesznek még alternatívák, idővel...

A South Park paródia, tehát nyilván felnagyítja és torzítgatja ezeket a kifinomult pszichológiai folyamatokat, úgymond görbe tükröt tart elénk. Ez a görbe tükör azért jó dolog, mert elveszi a visszajelzés élét, a humor által fogyaszthatóbbá teszi. Én is szoktam alkalmazni a srácoknál, az egyik csoporton például megosztottam az elméletemet Meleg Al dalával kapcsolatban. El is kezdtük számolgatni a "Meleg Al dalokat", azaz figyelmeztettük egymást akkor, amikor előkerült valamilyen hárítás. A végére persze elpoénkodták a dolgot, de eleinte - úgy tűnt - hogy átjött az üzenet...

Természetesen finomabb, fájdalmasan életszerű formában ilyen Meleg Al-dalokat vettem észre A gyáva alatt is. Egyrészt a színészektől, másrészt a srácoktól, akik nem tudtak mit kezdeni a feszült helyzetekkel, és "leragadtak" azoknál a részeknél, hogy "höhö, úgy üvölt, mint valami idióta". Nem hiszem, hogy ne lenne meg az eszük, hogy az idióta viselkedés mögé nézzenek (oké, egy-kettőnél azért hiszem). Csak visszarettenek attól, amit ott látnának.

Ezek amolyan regresszív Meleg Al-dalok voltak: amíg komédiát látnak a tragédiából, addig háborítatlan a "boldog gyerekkor" feeling. Addig a drog veszélytelen, addig csak béna emberek csúszhatnak le ennyire, addig simán le lehet erről szokni, addig csak buli valami cuccot belecsempészni másnak az italába, addig menő a rendőrökkel összeveszni. Hogy a Versus című bejegyzésre utaljak, addig nem jön a Castamere-i esők harmadik versszaka.

És a bosszantó az, hogy ezek a dalok nekik a Szabad Akarat himnuszai, mint ahogy anno én is így értelmeztem a nótát a South Parkból, és képzeltem azt, hogy a szabadság az, ha nem veszek tudomást a környezetemről.

So what?

"And I've drunk that

I've drunk this

I've spewed up on a pint of piss

So what, so what

(...)

Well, who cares, who cares

What you do

Yeah, who cares, who cares

About you, you, you, you, you, you"

Metallica: So what (feldolgozás)

Anno az én "Meleg Al-dalomat" nem a South Parkból, hanem a metál világából választottam. Konkrétan a So what című számra gondolok, amelyben elég...hát, sajátos szöveg és világnézet van. A "fuck" kifejezés többször hangzik el benne, mint egy egész estés pornófilmben, s ez még csak a jéghegy csúcsa. Ez is egy regresszió: nem a cuki kis kalapnak örülsz, hanem annak az illúziónak, hogy vagány, sebezhetetlen és megállíthatatlan vagy (káromkodhatsz anélkül, hogy rád szólnak, hűűűűű). Abba a gyermekkori évbe repít vissza, amikor játék közben gyakran hangzott el valami olyasmi, hogy "haha, ez rajtam nem fog, mert lézerrel megerősített kvantumerőtér védőpajzs van rajtam". Ebben az időszakban voltál "csibész": állandóan rossz fát tettél a tűzre, meg is büntettek érte, de igazából senki sem haragudott rád. A bűntényeid inkább tréfák voltak, nem volt szükség elvonóra, gyógyszerre, csak valakire, aki embert farag belőled. Ismerős az előző bejegyzésből a Hős első fázisa, ugye?

Lényegében ilyen tréfaként képzeled a töméntelen alkoholfogyasztást, drogok kipróbálását, osztálytársakkal való szemétkedést, a női szívek kíméletlen összetörését, tanárok ideggondozó felé terelését. Legalábbis nálam mindig ezzel védekeznek ezek a derék fiatalemberek, amikor megpróbálom megmagyarázni a tetteik valós mélységét, és hogy mit élhettek át az áldozataik. Vonogatják a vállukat, hogy "na és?", mintha szociopaták lennének. Nem szociopaták, csak nem valami kényelmes dolog együttérezni a sértettekkel, végiggondolni, hogy mi lett volna, ha valaki rosszul lesz, ha az az ijesztgetésnek szánt kést esetleg valaki komolyan veszi, komoly fájdalmat okoznak... Előkerül a "Meleg Al-dal" keményebb verziója, mint valami varázsige, hogy ha csak "keményen buliznak", akkor ez az egész tényleg csak buli, vicc, amit meg lehet úszni egy kis sarokba állítással.

Persze a senki sem szereti elvinni a balhét, azonban ez az attitűd a felelősség minden formájára vonatkozik. Itt arról a cinizmusról beszélek, amit akár önmagával szemben is alkalmaz az ember. Emlékszem, anno egy tanárunk csalódottan mondta az osztálynak, hogy "azt hittem, a világbanki osztályok értelmesebbek". Akkor akadt ki igazán, amikor válaszul pergőtűzként zúdult rá a gúnyos röhögés. A célpont persze ő volt elsősorban, de másodsorban a saját "jobbik énünk", amit a felnőttek vártak el tőlünk. Azzal, hogy bizonygattuk, hogy ez a jobbik énünk nem létezik, el is hárítottuk a felszínre hozásával, megerősítésével járó fáradalmakat és felelősséget.

Van erre egy konkrét példám. Adott egy srác, aki nem épp a jeles magatartásáról híresült el. Leülünk beszélgetni. A beszélgetés során leszól mindent, a sulit, a szüleit, a tanulmányait, a többi gyereket, s persze önmagát is. Előkerül egy történet: talált egy pénztárcát, pénzzel és iratokkal, és úgy, ahogy volt, saját költségen visszajuttatta a tulajnak. Nagyjából ez a párbeszéd alakul ki belőle:

"- Szóval visszavitted, pénzzel együtt. Nem semmi. Sok embert ismerek, akik legalább a pénzt kivették volna belőle, és azt mondták volna, hogy már így találták. Úgy néz ki, hogy te egész becsületes ember vagy!

- Ühüm. Ja. Na és?"

Mondhatjuk, hogy ez elidegenedés, kiábrándultság, hogy ma már nem érték a becsület, és semmire se megy vele. Idézgethetjük a Facebookon, hogy "minden cinikus emberben egy kiábrándult idealista lakozik" (ez Carlin, azt hiszem). Mi is ezt csináltuk annak idején.

De azért egy kicsit tovább gondolva, lehet, hogy ez a kiábrándultság mesterséges? Merthogy a kiábrándult embernek jó oka van rá, hogy ne várhassunk el tőle semmit, és motiválatlan legyen. A kiábrándult emberrel inkább lelkizni ülünk le, mint dolgozni. Azt azért kétlem, hogy ez valami jól kitalált álca, de élek a gyanúperrel, hogy - vigyázat, metafora következik - a motorháztető alatt nem pontosan ugyanazt a hibát találnám, mint ami a kijelzőn olvasható.

A motorháztető alatt

Nem először írok a hárításról, és aligha utoljára, úgyhogy azt hiszem, kicsit boncolgatni kellene már ezt a fogalmat. Általában a pszichológushallgatók között jól ismert Haan-cikkre (Coping and Defending) alapozom az elméleti hátteret. Ez a cikk analitikus nézőpontból közelíti meg a lelki folyamatokat, azaz alapvető fogalom benne az ego (freudi értelemben). A szerző szerint az egónak lényegében az a célja, hogy szervezze a lelki folyamatokat, mégpedig úgy, hogy az egyén önmagát egy folyamatos, összefüggő "történetnek" (nem tudok jobb magyar szót) élje meg. Azaz az emlékei, gondolatai, cselekedetei, érzései és vágyai legalább önmaga számára kiszámítható, kiismerhető mintázatba rendeződjenek. Azon kívül, hogy "egyben van", az sem árt, hogy ebben a mintázatban lát valami pozitívumot, értelmeset (az "Élet értelme" szöveg).

A lelki folyamatokat egyrészt belülről, másrészt kívülről származó ingerek határozzák meg, vagyis az egó kapcsolatban van a külső valósággal (azzal, amit közmegegyezéssel mindenki valóságnak tekint). Így az összes inger, legyen az ki- vagy bemenő, valahogy átszalad az ego szűrőjén, és jó eséllyel torzul, mivel a fent leírt célnak van alárendelve. Egy gyakorlatban annyit jelent, hogy nem húzzuk fel magunkat minden ostobaságon, képesek vagyunk fontossági sorrendet felállítani, és nem mellesleg szobatiszták vagyunk.

forrás: hazipatika.hu

A hárítás azt jelenti, hogy kimarad valami információ, vagy információk közötti összefüggés, de az egyén még kapcsolatban van a valósággal. A hárítás azért jön létre, mert az egyén nem tudja kezelni az adott problémát, viszont a probléma teljes valójában alaposan megnehezíteni az ego azon törekvését, hogy a "nagyjából rendben vagyok" érzést fenntartsa az egyénben.

A regresszió is hárítás, mégpedig - a Haan-cikk szerint - azoknál a témáknál kerül elő, amikor az egyén önmagával kapcsolatban gondolkodik, reagál; rendezgeti a saját énképét. Ha belegondolunk, nem meglepő, hogy a serdülőknél/fiatal felnőtteknél ez megfigyelhető, hiszen pont abban a korszakban vannak, amikor az énképet gyakrabban kell frissíteni, mint a netbankos jelszavunkat (ahogy a Versusban írtam, nem tudják eldönteni, "melyik ligában akarnak játszani"). Ezen kívül enyhítő körülmény az is, hogy a regressziónak van egy kevésbé problémás változata is, amivel kvázi "időt kérünk" az élettől (sajnos a szerző adott  rövid, közérthető magyarázatot, úgyhogy be kell érnetek az én megfogalmazásommal), és egy kicsit levesszük a felnőtt-jelmezt (a különbség az, hogy ha kell, simán felöltjük újra). Megpróbálom érzékeltetni, mire gondolok: a strucc-politika jól tud jönni, de csak addig, amíg van B-terv arra az esetre, ha betonon ijesztenek meg.

Talán még most sem annyira világos, hogy mit értek egészséges regresszió alatt, úgyhogy illusztrációként itt egy vicces(nek szánt) videó:

Csak hát van itt egy kis probléma, mégpedig a drog és egyéb pszichoaktív szerek. Hogy a gépi metaforánál maradjunk, ez az egész ego-dolog a "szoftveres" működés. Tudvalevő, hogy a szoftver működése a hardvertől függ; például ha beleöntöd a gépbe a kakaódat, akkor az nem árt közvetlenül az operációs rendszernek, de ha az alaplap ettől meghibásodik, akkor az oprendszer sem indul. Ugyanez a helyzet a drogokkal is, csak ott a hardver az agyad, az operációs rendszer meg a lelked. A kakaó meg az, amit az adott hárítómechanizmust segíti (nem tetszik a valóság - hallucinogén; nem tetszenek a határaid - stimuláns; nem tetszik a sok feszültség - antidepresszáns...).

Hogy mi köze van ennek a színházi élményhez? Láttunk egy karaktert, akinek valami baja volt, nem jött össze neki a "boldog család", felnőtté válás, ilyenek. Ezzel a problémával nem tudott megküzdeni, így ahhoz, hogy "egyben" érezhesse magát, hárítania kellett - szerintem ez a hárítás konkrétan a regresszió volt, de erről szívesen vitatkozom. Aztán rájött, hogy ez sem elég, illetve a hárítást "meg lehet támogatni hardveresen". Úgyhogy szerzett valami jó kis pszichoaktív szert magának, és belekerült az ördögi körbe. Eleinte azt hiszi, hogy ura a helyzetnek, és a drog, mint "hardveres támogatás", csak hangszer a "Meleg Al-dalhoz". Valamikor rájön, hogy a szer átvette az irányítást, de hát mit tehetne, ha az eredeti problémáját sem tudta már kezelni?

Szóval úgy látom, hogy a megtekintett darab viszonylag komplexen kezeli a "drog-problémát". Remélem, a diákjaink is láttak benne valami ilyesmit.

u.i.: Nektek is volt "Meleg Al-dalotok"?