Projekció

Sun Tzu

"Ha ismerjük az ellenséget és ismerjük magunkat is, akkor száz csatában sem jutunk veszedelembe; ha azonban nem ismerjük az ellenséget, csak magunkat ismerjük, akkor egyszer győzünk, másszor vereséget szenvedünk; és ha sem az ellenséget, sem magunkat nem ismerjük, akkor minden egyes csatában feltétlenül végveszély fenyeget bennünket."

Sun Tzu: A háború művészete

Mostanában valahogy a hárító mechanizmusok érdekelnek. A munkám során is ezeket veszem észre a legkönnyebben. Meg a színházban is. Meg más blogok, oldalak olvasásánál is. Gondoltam, ha már ennyire foglalkoztat a dolog, akkor írok még róla egy kicsit...

Védelem

Ironikus módon erről a felismerésről is egy hárító mechanizmus jutott eszembe, mégpedig a kivetítés, szakmai nevén projekció. A kivetítésnek az a lényege - amennyiben hárításként jön elő - hogy egy belső tudattartalmamat, pl. önértékelési problémát, bűntudatot másról látom tükröződni, s így már nem önmarcangolásként élem meg, hanem visszajelzésként. Ez azért előnyös nekem, mert így "objektív" lesz a bennem lévő bizonytalanság, tehát "indokoltan" sajnálhatom/utálhatom/büntethetem magam. Ha inkább harcos típus vagyok, akkor jól nekimehetek annak az embernek, akire kivetítettem a dolgaimat, és védekezhetek, hogy rólam nem lehet ilyen dolgokat gondolni (ez a védekezés kicsit nehezebb lenne önmagammal szemben). Ha jó projekciós felületet találok, mondjuk valakit, akivel hasonló bajok vannak, mint velem, akkor sajnálhatom/utálhatom/büntethetem őt magam helyett.

Mondok példákat. Az önismereti csoporton egy tag csinál valamit, majd hozzáteszi, "persze, tudom, hogy szerintetek nem ezt kellett volna". Éppenséggel egy egész barátságos, elfogadó csoport tagja, úgyhogy valahogy nem stimmel ez a vélekedése. Valójában nincs kibékülve magával, úgy érzi, hogy sosem lehet elég jó, s így létrejön az a gondolat, hogy ha önmagának nem felel meg, akkor másoknak sem. Ezen a szűrőn jönnek át a külvilág jelei, amelyek ennek köszönhetően torzulnak is, olyan formára, hogy passzoljanak az önmagáról kialakított képnek.

Esetleg ott van az a srác, akinek nagyon tetszik egy lány, de félénk, nem meri megmondani. Elhatározza, hogy mégiscsak tesz egy próbát. Hogy, hogy nem, de amikor már majdnem megmondta a lánynak az érzéseit, akkor felfigyel rá, hogy a lány egyre távolodik tőle, és non-verbálisan azt mutatja, hogy "semmi esélyed nálam".

Vagy van egy másik példa. Adott egy ember, aki mindig szeretne jól dolgozni, a legjobb eredményt elérni, és elégedetté tenni másokat. Ebbe elég sok energiát hajlandó befektetni. Sajnos az eredményei olyan körülményektől is függenek, amelyekre semmilyen módon nem lehet befolyással, s ennek következtében az eredmények nem lehetnek tökéletesek. Aztán valaki átveszi az eddigi munkáját, hogy folytassa, de az illető nehézségekbe ütközik, úgyhogy konzultációt kér hősünktől. Hősünk felháborodik, amiért számonkérni akarják őt, és panaszkodik, hogy raportra hívják olyan emberek, akik ugyanúgy nem tudnának többet kihozni a feladatból mint ő. Mikor lett ebből számonkérés? Abban a pillanatban, amikor először végiggondolta, hogy az adott munkát lehetett-e volna szebben, jobban elvégezni? Talán igen. Biztosan a konzultációt kérő kolléga erről akarja kioktatni, vagy számon akarja kérni, hogy hogy adhatott ki ilyen munkát a kezéből, vagy valami ilyesmi. Azt várja, hogy magyarázza a bizonyítványát. Meg akarja alázni. Nos, az első két példától eltérően ez egy hipotetikus karakter (bár a hétköznapi tapasztalataimra alapozva nem kellett túl sok kreativitás a megalkotásához), szóval tételezzük fel, hogy hősünk kollégája valójában nem csak a feszültséget akarja levezetni valakin! E feltételezés mellett könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy hősünk a saját - akár indokolatlan - szégyenérzetét vetíti ki a kollégára, s vele veszekedve talán majd fel is dolgozza azt.

Tükör a tükörben

Most jöttem rá, hogy már írtam a projekcióról, mégpedig a szerepjátékkal kapcsolatos bejegyzésben.

Még szerencse, hogy ott nem részleteztem ennyire, különben fölöslegesen koptatnám a billentyűket ennyi ideje... 

forrás: cognitivedissidents.files.
wordpress.com

Szóval, abban a bejegyzésben már leírtam, hogy nem csak hárításról van szó, hanem egy olyan észlelést torzító folyamatról, ami többé-kevésbé mindig működik. Ahogy írtam, ezen elmélet szerint működnek a projektív tesztek (pl. Rorschach, TAT). Miért? Az érzékszervekkel felfogott valóság valójában csak egy rakás inger, az elme az, ami értelmes, feldolgozható mintázattá formálja, feltölti jelentéssel. Ehhez a jelentéshez már meglévő információk, emlékek kellenek, legyen szó arról, hogy felismered, hogy az adott színt pirosnak nevezik, vagy arról, hogy ezt a színt arra használják, hogy heves érzéseket, agressziót, vészhelyzetet fejezzenek ki vele. És az egyszerűség kedvéért ezek még csak szemantikus emlékek, nyilván egy csomó személyes emléket aktiválnak az ingerek, legyenek ezek akár a tudatban leképződők, vagy tudatalattiak (most nem feltétlen elfojtásra gondolok: egy kondicionált reflex sem tudatos). Ezek az emlékek ugyanúgy információt adnak, mint a szemantikus emlékek, úgyhogy beszűrődnek az értelmezésbe is, így a folyamat végére összekeveredik az, amit látsz, és a sajátos látásmódod (személyiségműködés, eddigi tapasztalatok, vélekedések, sokminden tartozik ide). Magyarul objektív valóságot sohasem észlelsz, mert az információfeldolgozó rendszer eleve torzít. A Rorschachnál például csak tintapacákat érzékelsz, de véres belsősé...izé, vidáman táncoló manókat észlelsz. Sokat elárul valakiről az, hogy mit vetít bele a dolgokba.

Azért nem volna haszontalan reálisan látni a világot. Az önismeretnek - szerintem - pont az az egyik legfontosabb funkciója, hogy segítségével szét tudd választani a objektív és a szubjektív tényezőket, és - amennyire lehetséges - reálisan észleld a helyzetet.

Önismeret

Fiore dei Liberi:
Flos Duellatorum

Ennek örömére készültem egy kis játékkal. Két feladat van, szerintem eléggé hasonlóak, de kíváncsi vagyok az ezzel kapcsolatos véleményekre.

Az elsőt egy blogról lopom, amit egy cimborám ír, közös szenvedélyünk, a hosszúkardvívás témájában. Ehhez a feladathoz nem árt, ha valaki tisztában van e harcművészet alapjaival, de a lényeg ettől függetlenül is át fog jönni.

A bejegyzés itt érhető el, de a teljesség kedvéért bemásolom ide:

"Szituáció leírása. Verseny van. Az egyik vívó bal kezével elkapta, és a hóna alá szorította a másik vívó kardot tartó jobb kezét. A versenyszabályok megengedik a fizikai kontaktust és a birkózást is. 

Kérdés: Mit teszel ebben a helyzetben?"

Még nem lövöm le a poént. Következzen helyette az a kép, ami egészen hasonló elmélkedést váltott ki belőlem:

Ez eredetileg egy videó volt egyébként, csak azt már leszedték a netről. A videóban nekem az volt a legérdekesebb, hogy majdnem két percig jóformán semmi sem történt, minden szereplő mozdulatlanul elemezgette a taktikai helyzetet. Elemezd te is!

Te mit tennél ebben a helyzetben?

Nem egyszerű, igaz? A leggyakoribb válasz alighanem a "mit tudom én". Honnan tudná az ember, hogy a két vívó milyen lehetőségekkel élhet? Honnan tudja, hogy mire képes egy krokodil, egy falka vadkutya, vagy egy varacskos disznó?

Ez utóbbiban egyébként tudok segíteni, a krokó konkrétan erre képes:

A lényegi kérdés valójában nem az, hogy meg tudod-e oldani a szituációt (azt hiszem a Star Trek rajongók ezt szokták Kobayashinak emlegetni), hanem hogy melyik szereplővel azonosulsz. A kardívívós feladatra itt a magyarázat:

"A leírás nem határozza meg, hogy melyik versenyző szerepében vagy, te választasz a szorult helyzetben lévő és az előnyt magához ragadó között. Aki igazi versenyző típus, az az előnyben lévővel azonosul."

Maga a helyzet értelmezésébe tehát eleve belekeveredett a személyiséged. Érdekes, nem?

Valami ilyesmi lehet szerintem Krokó, Pumba és a Vadkutyák történeténél is. Tudományosan jól körülbástyázott magyarázatom nincs arról, hogy pontosan mit jelenthetnek a projekciók, azonosulások ennél a képnél, de elméletem azért akad.

• Pumba: krízis, szorongás, stressz, tanult tehetetlenség, elidegenedés, önalávető személyiség. Amikor Pumbával azonosultam, akkor én voltam a társadalom ártalmatlan polgára, aki csak a hétköznapi szükségleteit szerette volna kielégíteni, anélkül, hogy bárkinek keresztbe tenne. De ez a rohadt világ úgy működik, hogy mások úgy próbálják kielégíteni az ugyanilyen igényeiket, hogy közben nekem az rossz lesz. Állandóan hívogatnak, hogy vegyek meg tőlük valamit, átvernek, követelnek, kiszipolyoznak, kihasználnak, megbüntetnek, valósággal felzabálnak. Egy tapodtat sem tudok megtenni anélkül, hogy ne leselkedne rám valaki. Annyi bajom van, hogy képtelen vagyok dönteni (azaz a megküzdési kompetenciáimon túlmutat a kihívás).
• Krokó: itt nem tudok szakkifejezéseket sorolni, majd kutatok utánuk. Itt olyan személyiségről lehet szó, aki hosszú távon, türelmesen tárolja a sérelmeit, és egy döntő, váratlan pillanatban törleszt, inkább intrikával, mint nyílt konfrontációval. Jól rejtegeti az érzéseit. Nem valami aktív: nem űzi a céljait, hanem berendez magának egy életteret, ahol ő az úr. Ez a territórium lehetőleg legyen olyan helyen, hogy másoknak át kelljen menniük rajta: akkor megbírságolhatja őket, vagy csak van valami oka, hogy bánthassa őket. Vagy ha nem is akarja bántani őket, valahogy érintkezésbe akar velük kerülni, olyan érintkezésbe, ahol ő a domináns, és mivel ezeket az érintkezéseket az emberek szívesen elkerülik, muszáj rájuk telepedni valahogy. Ha a lehetőség felbukkan, akkor is óvatosan közelíti meg. Az ismert utat csak akkor hagyja el, ha kikapcsolódni akar. Amikor én voltam Krokó, akkor valami ellenőr helyébe képzeltem magam, vagy abba rigolyás vénemberébe, akin muszáj segítened, ő meg állandóan kötekedik.
• Vadkutyák: itt sincs szakkifejezésem. Mondjuk én vagyok itt a falkavezér: tudom, hogy mi a projekt célja, tudom, hogy milyen lehetséges veszélyek vannak. Kockázatfelmérést, terveket készítettem, felkutattam a tökéletes helyszínt, és hajlandó voltam odamenni, mobil vagyok. Összeszedtem a kellő számú embert a feladatra, biztosítottam mindent. Ismerem a konkurenciát, és tartok is tőle. Jól felkészülten várom a megfelelő pillanatot... Amikor a Vadkutyák helyébe képzeltem magam, menedzser-szerepben tetszelegtem.

Esetleg a három szereplő értelmezhető úgy, mint elkerülő stressz-megküzdési stratégiák (Pumba), érzelmi fókuszú megküzdési stratégiák (Krokó, a bosszúálló), és problémafókuszú stratégiák (Vadkutyák, a tervező/túlbiztosító).

Az elméletem önismereti szempontból igazából irreleváns az olvasó számára, nagyobb jelentősége van annak, hogy mit gondol, miért pont azt gondolta, amit gondolt (már ha belépett a játékba)?

Valami ilyesmiről szól a projektív tesztek előnye és hátránya is, legalábbis ahogy én látom. Egy "mennyire igazak Önre egy 1..5 skálán az alábbi állítások" kérdőívnél torzító tényező az illető önismerete (nem tudja, hogy mennyire igazak rá), illetve az egyéni kódjai (az 1 nála nem biztos, hogy ugyanannyi, mint nálam). Ezek után mennyire valid az eredmény?

A projektív tesztnél ezt megkerüljük, ott egyedül én, a kódoló torzítom az eredményt, mert hát én is projektálok, ugye.