Amiért a csengő szól

Nézd már, szenteste dátuma...!

No, hát egy hónap alatt végül csak sikerült eljutni egy bejegyzésig! Ha az elmúlt időszakot tömören össze kéne foglalnom, akkor a 24 című sorozat karácsonyi kiadása lenne a legjobb summázat: hajsza, drámai fordulatok, stressz, mindig meg kell találni valamit (csak nem bombát, hanem ajándékot)... Az év utolsó aktív hetei, amikor egyszerre találja ki mindenki, hogy "na még most gyorsan", "én már nem bírom tovább", "miért kell az utolsó héten is dolgozni", és hasonlók. 

Adventi (ehhez már késő) és karácsonyi (ez talán még meglesz) bejegyzés következik.

Kölcsönösség

Annak idején egy középiskolai tanáromnak nem nagyon volt már kedve a karácsony előtti utolsó órák valamelyikét megtartani, úgyhogy inkább beszélgetésbe kezdett. Azt kérdezte tőlünk, hogy szeretjük-e a karácsonyt, pontosabban ki az, aki nem szereti? Ezzel az egy kérdéssel jobban kiismerte az osztályba járók családi hátterét, személyiségét, mint egyes pszichológusok egy rakás teszttel. Többek között ezért sem szoktam bárkivel a karácsonyról beszélgetni, mert nem akarok belemászni a magánéletükbe, és persze a sajátomat sem szívesen tárom fel bárkinek.

A diákjaim viszont kezdeményezték mostanában ezeket a beszélgetéseket, ami nem meglepő, hiszen ez az aktuális. Ami meglepőbb, hogy simán hozzájárultak a komolyabb kifejtéshez is, ergo komolyan vették a témát. Természetesen rögtön ráharaptam a dologra, hiszen - ahogy anno a tanárom - nem kevés információ gyűjthető be, és nem kevés probléma piszkálható egy ünnep alkalmából; legalábbis nőnapkor már bejött az ötlet. Nem szeretek szentimentális lenni, de valódi élmény volt erről társalogni velük. Ahogy a nőnapnál, itt is megfigyelhető volt, hogy gyanúsan "felnőttes" gondolatokat fogalmaznak meg, amelyek aligha a sajátjaik, inkább úgy tűnik, hogy egy fontos személytől vették át őket. Legalább tényleg átvették, végiggondolták őket, hiszen tudnak rajtuk módosítani, ha szükséges, alá tudják támasztani az állításaikat érvekkel, szóval értik, hogy miről beszélnek. Ez egyébként nem annyira magától értetődő, például elég nagy bukta szokott lenni, amikor ugyanilyen beszélgetésekkel próbálkoznak politika terén. Az élmény egyébként azért lényeges, mert úgymond meghívtak maguk közé, hogy ne mint pszichológus, hanem magánszemély csatlakozzak ezekhez a beszélgetésekhez. Nekem pedig egyáltalán nem esett nehezemre elfogadni ezt a meghívást, simán át tudtam változni csoporttaggá egy kis időre. Ez a szimmetrikus viszony valahogy őszintébbé is tette a helyzetet, és valahogy azt a benyomást alakította ki bennem, hogy egészen valós, alapvető kérdéseket vetünk fel. Néhányat le is írok.

Napforduló

Szinte csoda, hogy mennyire evidens összefüggés van a személyiség érettsége és a karácsonyozó-stílus között (ez a szószörny közös kreatúra)! Vagy talán azért csodálkozom, mert nem én mondtam ki először a csoporton. 

Az érettség alatt itt a személyiség egyik legfontosabb funkcióját, a másokhoz való kapcsolódást értem. Akármennyire is eltorzította a fogyasztói társadalom, ez a "szeretet ünnepe" attitűd még mindig él. De hát mi is a szeretet? Mindenkinek ugyanaz? Definíció szerint talán, de megélt érzelmek, elvárások és szándékok, tettek szempontjából aligha. Egyébként ezt hívják szeretet-nyelvnek (Chapman), majd ha megint érzelgős hangulatban leszek, vagy van valami aktualitása, szerintem bővebben is írok róla. Szóval, kapcsolódás. Lényegi kérdés, hogy kihez próbálok közeledni. Ki ő nekem, miből érzi, hogy szeretem őt? Ő mit vár tőlem? Ki vagyok én neki? Ez utóbbi kérdés inkább rólam, az énképemről szól már.

Elgondolkodtató, hogy mennyire személyes az a kapcsolat, amikor ezek a kérdések lózungokkal megválaszolhatók? Hát ő a nagyanyám, tehát én vagyok az unokája, azt várja tőlem, hogy legyek kedves unoka, és látogassam meg karácsonykor (és töltsem ki a jelenléti ívet) és onnan érzi, hogy szeretem, hogy mondom neki. Mintha könyvből olvasnám. Inkább nem kísérlem meg elmagyarázni, hogyan képzelem el ezt a kapcsolatot személyesebbnek, inkább mondok egy - szóismétlés - személyes példát. Kissrác koromban azzal tudtam megörvendeztetni a nagyanyámat, hogy írtam neki verseket. Egyrészt értékelte az erőforrás befektetését, pontosabban azt, hogy ezt az időt és energiát az ő örömébe fektettem bele. Másrészt önmagában örömöt okozott neki, hogy a versem jobb volt az előző évinél, azaz demonstráltam a fejlődésem. Van itt egy kis érdekesség, ami nem jutott volna eszembe, ha az egyik srác nem mondott volna el egy saját sztorit: voltak olyan karácsonyok, amikor ő már rég tudta, hogy nincs Jézuska, de a szülei kedvéért eljátszotta, hogy még hisz benne. Így az egész család átélt valami varázslatot, amelyhez a gyerek konkrétan a naivitásával járult hozzá. Nagyon érdekesnek találom ezt a dinamikát: igazából a szülők voltak azok, akiknek erre a naivitásra igényük volt. Csak az ő korukban ezt már regressziónak hívják (ld. A gyáva), úgyhogy kivetítették a gyerekre (ld. Projekció). A gyerek meg fogta ezt, és eljátszotta a neki osztott szerepet. Ebből a szemszögből én is észreveszek valamit a nagyanyámnak írt versekben: mindig törekedtem arra, hogy aranyosak legyenek. Ugyan szándékomban állt profibbnak lenni az előzőhöz képest, de ugyanígy törekedtem a gyermeki ártatlanságra, bájra is.

Vajon a felnőtté válás az, hogy az ember már nem képes, vagy az, hogy nem hajlandó már eljátszani ezt a játékot?

Azért fontos kérdés ez, mert ez a karácsonyi varázslat szerintem tényleg a regresszióról szól, nem a gyermeki ártatlanságról. A beszélgetésbe beleszövődött az egyik pénzintézet reklámja is, amiből megtudhattuk, hogy milyen jó ötlet hitelt felvenni karácsonyi ajándékok vásárlásához. Ezt a témát is a diákok hozták fel, és komoly - bár aligha saját - ítéleteket is mondtak e hozzáállás, s úgy általánosságban a kommercializált karácsony és fogyasztói társadalom felett. Ez mondjuk nem lep meg, révén ők az a generáció, akik az előbb emlegetett ártatlan gyermeki világból rögtön egy gazdasági válságba léptek be. De hogy jön ide a regresszió? Igazat adok a diákjaimnak abban, hogy okos felnőtt ember nem azért vesz fel hitelt, mert karácsony van, hanem mert ezt kívánják a jól átgondolt érdekei, céljai. Itt a felnőtt a kulcsszó. Ahogy a fenti példában a szülők el akarták játszani a varázslatot, hogy van Jézuska, úgy eljátsszák itt, hogy ez a hitel nem olyan, mint a többi. Erre nem lehet ráfizetni, ezt nem kell úgy átgondolni, mert ez nem üzlet, hanem karácsonyi varázslat. Amolyan Jézuska-pótlék, engedély, hogy az ember újra gyerek legyen, és ne foglalkozzon a felnőtt világ fárasztó terheivel. A számla meg ugye úgyis csak 2014-ben jön meg... Ehhez hasonló gondolkodásmód mentén alakul a diéta is - ki akarnak fegyelmezett étrendet karácsonyra? Úgyhogy eljátsszuk, hogy a bejgli nem szénhidrátból van, hanem szeretetből, és ugye az nem hizlal...

Mindez még csak az egyik fele a kapcsolódásnak. A gyermeki oldala, amikor a világ tele van örömökkel, a terheket meg átveszi tőlünk valaki, ha más nem, akkor a Jézuska, noha annak inkább tavasszal lenne szezonja (fun fact: a beszélgetések során egyszer sem jött elő, hogy ez egyébként vallási ünnep). De eljön a gyászos nap, amikor el kell fogadnod, hogy az ajándékokat valójában a szüleid rakták a fa alá. Következésképpen nincs értelme drágább ajándékokat kérni, mint amiket ők ki tudnak fizetni (beszéltem egy gyerekkel, aki minden drága ajándékot a Télapóra és Jézuskára hárít, mert a szüleinek most nem megy jól a bolt...). Személy szerint nem emlékszem, hogy ez hogy alakult nálam, nem emlékszem valami nagy drámára. Gondolom az érettséggel együtt jár, hogy az ember magától rájön, hogy a varázslat nem valódi. Ez azonban csak az egyik fele a változásnak: ha minden jól megy, akkor rájössz, hogy nem csak te kaphatsz király ajándékokat, hanem adhatsz is. Most már nem kell eljátszani az aranyos kisgyereket, aki azzal szerez örömöt, hogy aranyos. Te is kitalálhatod, hogy minek örülnének a szeretteid, és megadhatod (nem, ez nem feltétlen jelenti azt, hogy megveheted) nekik ezeket az ajándékokat.

A konklúziónk tehát az volt, hogy ezzel a felnőtté válással veszítesz egy Jézuskát és némi csodát, de cserébe megkapod az ajándékozás örömét, meg a szimmetrikus kapcsolatokat (adsz és kapsz is). Ez utóbbi fejlődési fázisra jól rímel, hogy diákok bevontak engem a csoportba, azaz karácsony alkalmából már nem csodára, hanem kölcsönösségre vágynak.

Négy hét a kilövésig

"Osszam el bár egész vagyonom a szegényeknek

S vessem oda testem, hogy elégessenek,

Ha szeretet nincs bennem,

Mit sem használ nekem."

Pál apostol 1. levele a korintusiakhoz

A beszélgetések során tehát megfejtettük, hogy a karácsonyi ajándékozás, közös fadíszítés, készülődés rituáléjában rejlik egyfajta szimmetrikus-asszimetrikus kapcsolati tengely; azaz csoda történik velem, vagy csodát teszek másokkal.

Ez utóbbi, az ajándékozás felnőttkorra már mindenkinek szokásává válik, de nem mindenkinek jelenti ugyanazt. Ahogy korábban írtam, az ember ilyenkor néha eljátssza, hogy itt valami varázslat van, és a való élet szabályai nem működnek. Például a diszfunkciós családokban eljátsszák, hogy minden oké, és szeretik egymást. Itt nem az anyagiak, vagy a józan tervezésre való hajlandóság hiányát kompenzálják, hanem a személyességét, szeretetét. Korábban már írtam a lózungokkal megoldott "jelenléti íves" karácsonyozásról: együtt kell lenni, mert szokás, ajándékot kell adni, mert szokás. Szokás az is, hogy karácsonyra drágább dolgot adunk, mert ez az év legfontosabb ünnepe. Szokás az is, hogy az ajándék árával fejezzük ki az illető fontosságát. Az árával - nem azzal, hogy mennyit gondolkodtunk rajta, vagy vesződtünk a csomagolásával. Valójában itt az elidegenedés egyik formájával, a ritualizmussal nézünk szembe, amikor az ember követi a társadalmi normákat, de nem azonosul velük.

Az karácsony számára teljesítmény, illetve a nyugtatószedés és idegeskedés fő időszaka. Nem sértésnek szánom, de az a megfigyelésem, hogy ez főleg a jómódú családoknál van. Tegyük fel, hogy nem a jó öreg lop-csal-hazudik kombóval szedték össze a vagyont, hanem tényleg kőkeményen megdolgoztak érte. Az tehát rutinszerű, hogy a feladatot minél precízebben, magasabb színvonalon el tudják végezni. Sajna a karácsonyozás is ilyen feladat, egy kb. négy hetes projekt, amelynek vasárnaponként vannak a mérföldkövei, az utolsó vasárnap után pár nappal meg jön a kick-off, vagy hogy hívják ezt a projektmenedzserek. Ha ők így boldogok, akkor nekem oké, de a gyerekeik érzelmi fejlődéséhez azért hozzáfűznék egy lábjegyzetet, mivel a kapcsolódás mikéntjét a szüleiktől tanulják el. Sajnos nem nehéz cáfolni azt az elméletet, hogy az érzelmi odafordulás pótolható anyagi ráfordítással. Nem egy olyan kölyköt ismerek, akinek a telefonját akkor tudnám megvenni, ha nem költenék egy fillért se kb. két hónapig. Ezek kölykök amúgy nem is vonódtak bele ebbe a beszélgetésbe, nem érezték a lényegét. Ők az egészre 20 perc ajándékvadászatot szánnak, pár ezer forintot, egy óra bazsajgást a családdal, aztán majd mennek játszani. Hát, nagy ügy, mondhatnánk, a serdülők nem szívesen lógnak együtt a családdal. Ez éppenséggel igaz, csakhogy ezeknél az arcoknál ugyanígy működnek a kortárs kapcsolatok: rakás ismerős a Facebookon, de sehol egy igaz barát, rakás csak megvolt már, de egyet se szerettek, óriási szülinapi parti, de azt se tudjuk, kik jöttek el rá... Nem hiszem, hogy ez volna az egészséges kapcsolati séma.

Főnix

"Világosodik lassacskán az elmém,

a legenda oda.

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén,

észreveszi, hogy milyen ostoba.

Kit anya szült, az mind csalódik végül,

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,

ebbe fog belehalni."

József Attila: Kései sirató

Van nekem egy pajtásom, aki alaposan utána szokott nézni a dolgoknak, és nagy lelkesedéssel osztja meg az eredményeket másokkal. Ő azt mondta, hogy a karácsony igazából anno a fény ünnepe volt, és nem véletlenül van közel a téli napfordulóhoz. Azt mondta, hogy a karácsony eredetileg ahhoz kapcsolódik, hogy idáig egyre sötétebb lett, de eljött az időpontja, hogy ez a sötétség végül visszaszorul, és újra a fény uralkodik majd, ahogy hosszabbak lesznek a nappalok. A remény születik meg a kis Jézussal - mondta ez a pajtásom - hogy nem lehet örökké sötét, és újra fény, azaz megváltás lesz.

Belegondolva, valami halál/újjászületés dolog tényleg van abban a közös elméletben, amit a csoportokkal kialakítottunk. Adott az ember gyerekként, amikor az egész egy varázslat, hogy minden szép és jó, mert jön valami angyal, aki figyel rá, és örömöt akar neki szerezni. Aztán eljön az elmúlás pillanata, amikor rájön, hogy a világ nem egészen így működik. A kérdés, hogy mit kezd ezzel? Vagy vissza-visszavágyódik ebbe a varázslatba, és belerángatja az egész családot (pl. "karácsonykor nem szabad számolni a pénzt"), vagy lemond az egészről, úgy ahogy van, a varázslattal együtt kihajítva a kapcsolódást is ("jó karácsonyunk lesz, ha belepusztolok is"). És van ennek egy arany középútja is, amikor hősünk lemond az angyalkáról, de a meghittségről azért nem, és ezt az időszakot arra fordítja, hogy örömöt szerezzen a szeretteinek, kvázi ő legyen az angyalkájuk.