Banánhéj 2: "Fecsegő"

Egy korábbi bejegyzésben elkezdtem boncolgatni azt a témát, hogy egyes helyzetek, kliensek bizonyos "üzemmódokat" provokálnak ki belőlem, vagy talán más szakemberekből is, ennek még nem sikerült a végére járni (beszélgetni kéne a saját dolgaimról is, ugye...). Ezek az üzemmódok igazából nem olyan jók, vannak benne csapdák, így az őket kiprovokáló viselkedés, interakció kedves egyszerűséggel a "banánhéj" nevet kapta.
Három ilyen üzemmódot neveztem meg: a múltkor bővebben kifejtett "okoskát", az ezúttal terítékre kerülő "fecsegőt", és a "tűzszerészt", amiről majd  majd később mesélek.

"Sokan jönnek majd hozzád tanulni, de főleg azt kell majd tanítanod, amit ők akarnak hallani. Csak kevesen lesznek, akik tőled akarnak tanulni, azt, amit te igazán tudsz."

Egy haverom idézte beszélgetés közben, majd megkérdezem, honnan

Sekélyesség

A "fecsegőről" nagyon nehéz írnom, olyannyira, hogy az eddig megírt gondolatmenet nagy részét ki is vágom innen, és áthelyezem egy másik bejegyzésbe. Megpróbálom kifejteni, hogy miért döntöttem így, akkor alighanem érthető lesz, hogy miért komplikált a téma.

Az első kivágott rész a beszélgetés céljával, kicsit mélyebben értelmezve a szakmai identitásommal kapcsolatos. Egyetemista koromban igencsak aggódtam amiatt, hogy a szakmám igazából a régi korok társalkodónőit pótolja, azaz valójában semmi lényeges nem történik, csak fecserészünk. A külön bejegyzést az teszi szükségessé, mert elkezdtem elmélkedni azon, hogy tulajdonképpen mi a "lényeges". Dióhéjban annyi, hogy lényeg az a szükséglet, ami arra készteti az embert, hogy felismerje, milyen úton jár, és irányítása alá vonja azt. Ez a cél motiválja a klienst, hogy egyáltalán fizessen egy beszélgetésért, ez a cél strukturálja a beszélgetéseket, és az azon kívüli elmélkedéseket.

Ez a struktúra az, ami nincs meg a "fecsegő" beszélgetésekben. Ha nincs struktúra, attól még van cél? És ha nincs cél, akkor van értelme a beszélgetésnek? Ha nincs értelme a beszélgetésnek, van értelme a hivatásomnak? Ha van értelme a hivatásomnak, de a helyzetnek nincs, akkor én vagyok tehetségtelen?

Ez a megfoghatatlanság, hiányérzet néha úgy jön le, hogy semmi sem történik itt, és ha a kételyek labirintusában rosszul veszek egy kanyart, akkor...nos, az szívás mindkettőnknek.

Mivel a hivatás az ember öndefiníciójának, identitásának nem elhanyagolható eleme, a gondolatmenet végére azt hiszem érthető, hogy azért nehéz a "fecsegőről" írni, mert elbizonytalanít, és az identitásomat bomlasztgatja a sekélyességével, strukturálatlanságával. Ez pedig elég kellemetlen érzés, még a szupervízión is aktívabb voltam, hogy valahogy zöld ágra vergődjek ezzel a frusztrációval.

Ez a frusztráció a másik oka annak, hogy kivágtam a bejegyzés tekintélyes részét. Mint tudjuk, a frusztráció agressziót szül, úgyhogy a leírt sorok csak úgy csepegtek a cinizmustól, a cinizmus viszont nem valami korrekt attitűd olyan emberek bemutatásánál, akik bizalommal fordulnak hozzád.

Fecsegő

"Most kell árts, vagy most kell érts

Most kell gyűlölj, vagy most kell félts

Figyelj rám, itt és most

Hogy el ne késs"

Pokolgép: Itt és most

Ahogy a múltkor, ezúttal is a kamaszokon keresztül vezetem le a dolgot. Vannak olyan srácok, akik ha tehetnék, minden nap jönnének hozzám, de nem az órákról vagy a napköziből akarnak lógni. Viszont az nem derül ki, hogy mit akarnak, mert a beszélgetés során valahogy sosem sikerül világosan kifejteni, hogy mi is az a nagy krízis, ami miatt ki kell szakadni az iskola monotóniájából. Valami krízis mindig akad...

Hogy néz ki a forgatókönyv a fecsegőkkel?

Először is, nekik ezért nem kell fizetni. Még utazni sem, helyben vagyok. Sőt, általában még benn se kell maradni suli után, hiszen rászokott a rendszer arra, hogy a problémáik azonnali reakciót igényelnek - inkább menjenek vele pszichológushoz, minthogy felkavart érzelmi állapotban zavarják az órát.

Ha tehát egy romantikus kapcsolat összeomlik a tízórai szünetben, akkor a szünet után már ki is tudják önteni a szívüket. Ez tök jó, csak innentől szükségtelen elsajátítani olyan pszichés kompetenciákat, mint hogy tűrjék a probléma miatti frusztrációt, és képesek legyenek késleltetni a feloldozás iránti igényt. Gondolat-szinten sem visz előrébb, hiszen nem dolgoznak rajta, nem is keresik az elakadásokat, nem fogalmaznak meg kérdéseket. A "miért alakult így, hol vagyok én ebben az egészben, és mit jelent számomra?" témákat tőlem akarják megkapni, mint a dolgozatkérdéseket a tanáraiktól. És a válaszok is csak amolyan tessék-lássék improvizációk, mint amiket ezekbe a dolgozatokba írnak le. Nincs haladás...

De miért nincs? Jó fiú vagyok, elvégzem a dolgom, hozom ezeket a kérdéseket, megvitatom a válaszokat, de mintha csak én akarnám kibogozni a problémát, ők időnként témát váltanak, kérdezni kezdenek... Ott bújik ki a szög a zsákból, hogy ők nem akarnak szakemberként tekinteni rám. Azt akarják, hogy legyek az apjuk, barátjuk, cinkosuk, bármi, csak nem valaki, aki tárgyilagosan látja a helyzetet, felismer összefüggéseket, és őket is ebbe az irányba tereli. Csak beszélnek a problémáról, de nem változtatni akarnak - csupán meg akarják tanulni elviselni azt.

Szemléltetésképp, rögtönzök egy kis párbeszédet:
P: Szervusz. Mi újság? (= Mi történt, mi a gond?)
F: Megvagyok, csak olyan furán érzem magam második óra óta. És te hogy vagy?
P: Jól vagyok, köszönöm. Történt valami második órán? (= Maradj a célon)
F: Nem tudom, igazából semmi. Mindegy. Kicsit fáradtnak látszol.
P: Lehet. Mostanában sok dolgom van. De azért ne aggódj, annyira azért nem vagyok fáradt, hogy ne tudjak figyelni! (= Nem zárkózom el azzal, hogy "ne rólam, hanem rólad beszéljünk", de emlékeztetem, hogy ő van a középpontban. Meg egy kicsit meg is akarom nyugtatni, hogy figyelek.)
F: Köszi, hogy szakítottál rám időt!
P: Szívesen. :-) (általában meg se próbálom visszafojtani a vigyorgást, hiszen egyrészt ez a dolgom, másrészt olyan szenvedve keresett meg, hogy nem is volt már választásom)
Beszéljünk arról, hogy furán érzed magad! Jó lenne tudni, mit érzel pontosan, és hogy miért.
F: Összevesztem anyával. (Mi köze ennek a második órához? Akkor jutott eszébe? Számít ez?)
P: Min vesztetek össze?
F: Ilyen kis hétköznapi hülyeség. Nem is fontos.
P: Valamiért mégiscsak foglalkoztat.
F: Ja, olyan igazságtalan... Te gyakran látogatod meg a szüleidet? Jóban vagy velük?
P: Hát, nekünk is megvannak a harcaink, ha erre gondolsz. Akkor is voltak, amikor annyi idős voltam, mint te. Ti most min harcoltok?
F: Szokásos, tudod... Láttam erről a múltkor egy filmet.
P: Miről?
F: Hát ezekről a harcokról.
P: Értem. És mi volt benne?
F: Már nem emlékszem rá pontosan... Jobban szeretem az izgalmasabb filmeket. Láttad a Bosszúállókat?

...blablabla....

Ez persze egy kicsit karikírozott bemutató, azért nem ez megy 45 percen keresztül. De ez a beszélgetés talán érzékelteti, hogy honnan származnak a "szórakozik ez velem?", "nyögd már ki", "mi értelme ennek" gondolatok.

Kik a fecsegők?

Sokmindenben hasonlítanak a többi klienshez. Érzéseket azért hoznak a helyzetbe, csak gondolatot, s ezzel struktúrát egy szemet sem. Viszont ha az emberek önállóan végig tudnák gondolni, hogy hol van a probléma gyökere, szükségtelen lenne pszichológust alkalmazni. Ebben nem különböznek tehát.

Az sem kiugró példa, hogy próbálnak ismerkedni. Teljesen életszerű, hogy valaki megpróbálja megismerni azt az embert, akivel megosztja a problémáit; és megpróbálja személyesebbé tenni a kapcsolatot.

Oké, akkor mondjuk, hogy "kapcsolatorientált", és pont azért van itt, hogy megtanuljon "problémafókuszú" lenni. Végülis ez egy életvezetési kompetencia, ha van értelme a pszichológiának, akkor pont az, hogy megtanítsa ezt az embereknek. Így aztán emberünk beszél össze-vissza, majd visszahallgatja egy rendezettebb formában a saját mondandóját, amikor a "ha jól értem..." kezdetű mondattal próbálok struktúrát teremteni. Igazából ezzel sem volna baj, az ember azért is van szakembernél, mert rendet akar rakni a gondolatai közt.

Egy ilyen kis béna hasonlattal élve, ők sem különböznek abban a többi embertől, hogy nem vesznek észre egy mákszemet, ami a fogukra ragadt. Abban különböznek, hogy nem akarják leszedni onnan azt a mákszemet, hanem abban reménykednek, hogy a beszélgetéstől szimplán csak leválik.

Mondjuk úgy, hogy ők csak a kapcsolaton akarnak dolgozni, mintha az egész helyzetnek nem lenne más célja, mint hogy mi jóban legyünk. És miközben mi éppen jóban vagyunk, hirtelen majd nekem villan be valami megoldás, és majd elmondom nekik, és akkor a homlokukra csapnak, hogy "óh, hát erre nem is gondoltam, ezt egyszerűen csak így kell csinálni" és minden rendbe jön!

Már megint kezdek cinikus lenni. Még mielőtt belépek ebbe a spirálba, leírom, hogy milyen elméleteim vannak velük kapcsolatban.

• Próbálják eldönteni, hogy most akkor benne vannak-e a Mátrixban, vagy nem. A Mátrix alatt az iskolát értem, a szabályaival, viszonyrendszereivel, stb. Például egy tanártól soha nem kérdezed meg, hogy milyen viszonyban van a szüleivel, mert a Mátrix szabályai szerint neked ahhoz semmi közöd, viszont ugyanez a szabályrendszer jóformán előírja, hogy te mesélj a magánügyeidről. Tehát ez a kapcsolatteremtősdi azt teszteli, hogy én is a tantestület része vagyok-e (meg a tegezés is, de az már nem olyan nagy szám). A dilemma ott van, hogy mit kezdjenek egy olyan helyzettel, amiben nem kell benne lenniük. Ha nincs ok az ellenállásra, akkor aktívnak kéne lenni. Most tényleg ciki a gondolkodás hiányát a "hülyék vagyunk" pajzs mögé rejteni...szóval hogy is kell gondolkodni? Kijönnek a Mátrixból hozzám, és ötletük sincs, hogy idekint nincsenek megírva a dolgok, nincs jó és rossz válasz, de ha van, akkor én sem tudom azt - úgyhogy tehetetlenül csak tátognak, mint a partra vetett hal (csak szavak is jönnek ki a szájukon).
• Kapcsolódni akarnak. A Mátrix ugye szabályozza, hogy kivel milyen viszonyban vannak, lehetnek. És itt már nem csak az iskola-Mátrixról van szó, hanem úgy általában a világról. A társadalom gyakorlatilag egy nagy színház, amiben vannak forgatókönyvek, normák, szerepek. Ezekkel a társas konstrukciókkal igazodunk el a világban, ezek szabályozzák a viselkedést, így a kapcsolatokat is. Egyes helyzetekben ezek az íratlan szabályok falakat emelnek az emberek közé, szerintem valami ilyesmire utal az Öröm óda szövege azzal a sorral, hogy "egyesíted szellemeddel mit zord erkölcs szétszakít". Egy kamasznak ez aztán tényleg nagy labirintus lehet, hiszen eddig egész életében csak szocializálták, azaz megismertették a normákkal, forgatókönyvekkel, szerepekkel. Ha volt eszük, akkor ezt nem személytelenül csinálták... Ebből a szempontból sajnos én rossz válaszokat írtam le ebbe a példabeszélgetésbe, ami gáz, mert valós helyzetekből mintáztam. Amikor ilyeneket mond, hogy "fáradtnak látszol", akkor lehet, hogy nem tereli a témát, lehet, hogy nem amiatt aggódik, hogy nem kapja meg az áhított figyelmet, hanem annyit akar hallani, hogy "kösz, hogy megkérdezted". Tehát szimmetrikussá akarja tenni a kapcsolatot. Ha én törődhetek vele, nem csak azért, mert a Mátrix szabályai (=a munkaköri leírásom) ezt írják elő, hanem mert tényleg kíváncsi vagyok - nos, akkor ő is velem. Mintha az egész beszélgetésben azt kérdezné, hogy "mi lenne, ha mi most csak két ember lennénk, akik megosztják az érzéseiket és gondolataikat?"
• Ennek van egy regresszívebb formája is, amikor az illető elkezd óvodás-üzemmódban működni, és várja a rég látott "jajj, hát mennyi mondanivalód van!" mosolyt. Egyszóval próbál cuki lenni. 
• Lehet, hogy az egésznek semmi köze a terápiás kapcsolathoz és a szociálpszichológiai fogalmakhoz. Lehet, hogy szimplán arról van szó, hogy valami elfojtás, hárítás miatt viselkedik így a kliens, mert az érzelmei és a gondolatai nem igazán tudnak kapcsolódni. A végtelen szövegelés afféle próba-szerencse problémamegoldó stratégia a belső tartalmak összekapcsolására. Ez afféle kétségbeesett kísérlete a kommunikációnak, mint amit a falcolós cikkben írtam.

Banánhéj

Úgy néz ki, hogy az egyetemen sikeresen beidomítottak arra, hogy a lelki problémák megoldásához mindig kell egy elmélet. Vagy alapból így működöm, és arra használtam az egyetemet, hogy segítsen jobb elméleteket gyártani... Ez a fajta gondolkodásmód a banánhéj egy része. Az egyetem is egy szocializációs környezet, pláne a magamfajtáknak, akik kvázi gyerekfejjel mennek oda. Tanulsz elméleteket, és ideges leszel, amikor a valóságban nem jól működnek (főleg, mert általában bejönnek, úgyhogy ha egyszer mégsem, akkor biztos te hibáztál...) Illetve van egy tágabb értelemben vett Mátrix is, a társadalmi elvárások, amelyeknek próbálok megfelelni, például azzal, hogy a munkámat igyekszem egy valamennyire strukturált, ellenőrizhető, célorientált folyamatként bemutatni. Ha ez sikerül, akkor nem valami kutyaütő vagyok, aki valami hókuszpókusszal próbál pénzt kicsalni a rendes emberekből... Azt hiszem, ez a kényszer él bennem, mindezt úgy, hogy világos előttem, hogy ezeket a folyamatokat igazából elég nehéz egzakt módon kezelni, főleg ha tényleg valami komoly dolog történik a munka során. Lényegében innen is származik az a frusztráció, hogy "mi értelme ennek?". No de, ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a terapeutának nem dolga a kliens helyett dolgozni, hiszen a változás a kliens fejében történik, akkor miért ne a kliens dolga volna eldönteni, hogy van-e értelme a helyzetnek? Amúgy, miért a pszichológus aggódjon ezért, amikor a változásra igazából nem neki van szüksége.

Azt hiszem ez a fajta szorongás egyszerűen abból fakad, hogy még csak pár éve csinálom ezt, tehát még mindig kezdő vagyok egy kissé.

A kapcsolódással szembeni enyhe zárkózottság is írható erre a számlára. Hiba, ha egy pszichológus túl sok személyes dolgot oszt meg, mert eltereli a figyelmet - legalábbis így tanultuk. De a túl sok az nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem. Ennek az egyensúlyát kicsit nehéz belőni, főleg, ha még mindig gyakorlom a pszichológus szerepet - ez esetben persze, ha idegesít, hogy ők meg ki akarnak rángatni belőle.

Az elején azt írtam, hogy igazából az én üzemmódjaimról lesz szó. Nos, igen, én is "fecsegő" vagyok. Egyes érzések belőlem is nehezen jönnek elő direkt módon, ezt már megállapítottam önismereti csoporton (meg abból, hogy ezt az önelemzést nem nélkülöző bejegyzést két hónapig írtam). Mint már kifejtettem valahol, komoly dolgokkal kapcsolatban nekem sem mindig sikerül jól megfogalmazni a célokat, nehezen tartom mederben az asszociációimat is. Általában ez az intuitív gondolkodásmód sokat segít, de épp azért, mert a kliensem mindig hagy nyomokat, amin elindulhat az elmém, mint valami vadászkutya. Ha egy "fecsegő" klienssel hoz össze a sors, akkor úgymond nem fogok szagot, és "belelustulok" a fecsegésbe, magamban mondván, hogy "ha neked ennyi kell, akkor én se erőltetem meg magam". Gyakorlatilag átveszem a kliens működését.

És itt a kérdés: ez árt vagy segít? Minek erőltessem a témát, miért ne haladhatnánk az ő tempójában? Ha neki ennyi elég, akkor miért ne tudnám ezt elfogadni, miért fitymálom le? Viszont ha lankad az éberségem, akkor a megfelelő pillanatban tudok-e reagálni, ha tényleg haladni lehetne?

Ez a kérdés igazából költői. Olyan ez, mint az országúton vezetni. Hosszú ideig nem történik semmi, monoton az egész, és már csak reménykedsz, hogy előbb-utóbb találsz valami települést. Időnkét arra gondolsz, hogy eltévedtél. Viszont ha kiugrik eléd valami az útra, akkor utólag gondolkodni már nem valami nyertes pozíció...