Lázadás

Ez a bejegyzés a felnőtté válásról szól. Eredetileg egy kliensem kapcsán volt egy érdekes meglátásom, és ezt akartam megosztani, de némi saját élményt belekeverve a dologba rájöttem, hogy a felnőtté válás nem a kamaszok ügye, hanem mindenkié, jóformán napi szinten.

A két történetet a tranzakcióanalízis énállapotain keresztül sikerült integrálni, amiről korábban írtam, a "hogyan kezeljük szerencsétlenkedő felebarátainkat" bejegyezés vége felé.

Énállapotok

forrás:
birtalan.hu

A fent hivatkozott bejegyzésben már említettem, hogy a tranzakcióanalízis három énállapotot különít el: a Szülőit, Felnőttet és Gyermekit (nagy betűvel szokták írni, hogy világos legyen, nem életkorról vagy regresszióról, hanem "üzemmódról" van szó). Talán sikerült kellő mélységben érzékeltetni a Szülői, és két típusának, az irányítónak és a gondoskodónak a működését.

Ezúttal a Gyermekit kell egy kicsit jobban megérteni. Szokás kiemelni, hogy az énállapotot, nem illik összetéveszteni a gyerekessel vagy az éretlennel - igazából arra az üzemmódra utal, amit főleg érzelmek, vágyak határoznak meg, meg némi kiszolgáltatottság. Egy gyerek a környezetére van utalva: egyrészt szüksége van másokra a vágyai kielégítéséhez és a fejlődéséhez, másrészt a struktúrát a felnőttek (ami ebben az elméletben inkább Szülő) teremtik meg, azaz ők mondják meg, mi oké és nem oké, hogy lehet viselkedni. Ha jól értelmeztem az olvasmányaimat, akkor a Gyermeki ezekhez a felnőttekhez, azaz az autoritáshoz való kapcsolódásán keresztül osztható három részre. Az egyik az alkalmazkodó Gyermeki, amiben a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki, mert mások jobban tudják, meg meg is dicsérik érte, stb. Persze a vágyak időnként ütköznek a környezettel, időnként jön a lázadó Gyermek, aki protestál, hisztizik, hogy nem az van, amit ő akar, és hogy vele nem lehet szórakozni... Ezzel elég sokat lehet találkozni, például ha egy iskolában dolgozik az ember, akkor minden nap (ilyenről írtam tavaly a Versusban), de az ügyfélszolgálatos emlékeimből is előugrik néhány vásárló, aki ezzel az állapottal jellemezhető. A harmadik pedig egyszerűen a szabad Gyermek, aki elvan, ha játszik. Ha sikerül időnként eljutni ebbe az énállapotba, akkor egész egészséges életet élünk.

Bukott istenek

"I see faith in your eyes

Never you hear the discouraging lies

I hear faith in your cries

Broken is the promise, betrayal

The healing hand held back by the deepened nail

Follow the god that failed"

Metallica: Tha god that failed

Van ez a srác, aki állandóan összeakasztja a tengelyt az autoritásokkal. Ő ezt úgy interpretálja, hogy nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit csináljon, gondoljon meg érezzen. De hát - vetem fel - senki sem szereti, és mégsincs mindenkinek ilyen sok konfliktusa. Hát igen, neki sincs mindenkivel baja, valaki megtanulta, hogy kell hozzá közelíteni. Ez rendben is van, én is azokkal vagyok jóban, akik megtanultak elviselni, de nincs ennyi balhém azokkal, akik viszont nem áldoztak időt és energiát arra, hogy kiismerjenek. Hogy lehet, hogy ennyire különbözünk?

Ahogy meséli ezeket a történeteket, nem az jön le nekem, hogy ő szokta kezdeményezni ezeket a balhékat. Inkább mintha mindig megtalálnák őt azok, akik egy kicsit fitogtatni akarják a hatalmukat. Ezeknek a provokációknak valahogy mindig felül: vagy lázadó Gyermeki énállapotot vesz fel, és jön a szópárbaj, a "kinek van igaza" meccs és a rendszabályozás; vagy alkalmazkodó Gyermekit, és megpróbálja "kiengesztelni" az agresszort, mindezt úgy, hogy nem követett el olyan dolgot, ami miatt meghunyászkodnia kéne.

Jellemzően Gyermekiben van, nem uralja a helyzeteket, és nem sűrűn érzi, hogy nyertesként jön ki egy szituációból. Amikor alkalmazkodik, akkor együttműködő, megcsinálja, amit mondanak, és várja, hogy megengedjék, hogy jól érezze magát. Mint a gyerek, aki a Mikulást várja a jó viselkedésért cserébe, vagy a bűnös, aki feloldozást vár. Csak hát a másik félnek nem áll érdekében megszüntetni ezt a remek állapotot, amivel sakkban tartja őt, úgyhogy egy idő után hősünk úgy éli meg, hogy szórakoznak vele. Ekkor jön a lázadó Gyermek (ha nem azzal kezdett). De mit jelent ez gyakorlatban? Azt, hogy innentől nem érzi kötelezőnek, hogy együttműködő legyen, és jogot érez, hogy dühös legyen. De történni nem igazán történik semmi. Tehát nem javul a helyzet, még mindig nem érzi jobban magát, de most már rá lehet sütni azt is, hogy rendbontó, deviáns, meg ilyenek.

"Olyan, mintha egy görög dráma hőse lennél, és szórakoznának veled az istenek" - mondtam. Mintha az élete minden területén ki lenne szolgáltatva nagyobb hatalmú embereknek, akiknek szeszélyei szerint alakul az élete. Ezek az "istenek" azt várják, hogy betű szerint tartsa be az általuk deklarált törvényeket, és menjen el a templomaikba áldozni, imádkozni, bűnbocsánatért. Aztán ezeket vagy megkapja, vagy nem, egy isten útjai kifürkészhetetlenek, és nem lehet számon kérni tőlük semmit. Hiszen az istenek sosem ígértek semmit, csak az a norma, hogy hisz bennük, és éli egy jó vallásos ember életét. Ha pedig lázad, az se jelent semmit. Az csupán azt jelenti, hogy nem jár el a templomba, nem imádkozik, nem áldoz. Ettől még az istenek, a köréjük kreált vallás, a hatalmuk és a híveik megmaradnak, csak most már biztos, hogy nem lesznek valami jó fejek.

A srác számára felnőtté válás azt jelentené, hogy kilép ebből a világból. Ez a változás nem azt jelenti, hogy nem csinálja meg, amit az istenek elvárnak tőle, vagy pont az ellentétét csinálja. Ez még csak lázadó Gyermek, még mindig az istenek szabályozzák a viselkedését, hiszen az ő parancsaikra reagál folyamatosan. A Felnőtt énállapot itt azt jelenti, hogy hősünk ismeri a jogait, és ezektől a jogoktól függ, mit tervezhet, hogyan viselkedhet és érezheti magát, nem néhány ember önkényétől. Felismeri, hogy ők csap próbálkoznak, hogy megszerezzék a kontrollt, és csak akkor van hatalmuk, ha elhiszi, hogy tényleg van hatalmuk, mégpedig korlátlan, az emberek törvényei felett álló. Valójában nem istenek, csak portások, tanárok, 2nd line managerek, és így tovább...

Szent harag

"Fuck it all and no regrets

I hit the lights on these dark sets

I need a voice to let myself

To let myself go free"

Metallica: St. Anger

Ettől a sráctól nem kisebb dolgot várunk el, mint hogy világnézetet váltson. Főleg azon dolgoztam vele, hogy megértse, hogy igazából vannak alternatív univerzumok, ahol nem piszkálják az embert holmi jött-ment istenek. Hogy melyikben él, az attól függ, hogy melyikben hisz igazán, melyikre hangolódik rá, hogyan konstruálja az ő szubjektív valóságát. Azt a valóságot is ő konstruálta, hogy a vele konfliktust kezdeményező embereknek ilyen hatalma van - ha ezt nem hitte volna el, mások lennének ezek a történetek.

De mi ad erőt valakinek ahhoz, hogy világnézetet váltson?

Ez tulajdonképpen egy többszintű konfliktus: a mostanival szemben áll az a szubjektív valóság, amit kisgyerekkorában konstruált; az egyén szemben áll azokkal, akik azt szeretnék, hogy maradjon ennél a régi, jól bevált rendszernél; a járt út szemben áll a járatlannal... Egy ilyen összetett konfliktusrendszerben energiaforrást találni a változtatáshoz nem egyszerű. Amikor elvittem esetmegbeszélőre a kérdést, az egyik kollégám megkérdezte: "hol van itt a harag? Miért nem dühös ez a srác, miért fogadja el az osztott lapokat?" Logikus kérdés - a közmondás szerint rossz tanácsadó, de mégis az akaratunk érvényre juttatására van egy evolúciósan kifejlődött alapérzelmünk: a harag.

Nyilván itt egy komolyabb beszélgetés kezdődött a lehetséges megoldásokkal kapcsolatban. Viszont ezt a harag-kérdést érdekesnek találtam, főleg, miután nem rég egy kis saját-élményt is szereztem a témában.

A vívókkal nagy fába vágtuk a fejszénket: komolyan vehető bírókat képzünk ki gyermekcipőben járó sportágunkhoz. Ehhez természetesen jó adag gyakorlás is kell, minek céljából kivonultunk egy szombati nap, hogy egy verseny körülményeit szimulálva viaskodjunk egy kicsit. 

Ebben a történetben én vívóként vettem részt. Mivel a védőfelszerelésem még nem teljes, ezért egyes alkatrészek körbe-körbe járnak, és idő kell, amíg az előző vívó leveszi, én meg felveszem őket. Idő viszont nincs, legalábbis egy versenyen. Éppen raktam fel a térdvédőt, amikor a bírók először jeleztek, hogy kezdőpozícióba kellene álljak. Aztán még egyszer jelezték, és még egyszer, aztán kilátásba helyezték, hogy megintenek, ha nem jelenek meg időre a helyemen. Én meg szép kötelességtudóan odasiettem a kiindulópontra, csak épp teljes védelem nélkül. A tarkómat védő alkatrészre nem volt időm, de feloldottam az ezzel kapcsolatos aggodalmat azzal, hogy "nem baj, máskor se mindig van rajtam, és különben is, a támadások szemből jönnek". Nos, a támadások jellemzően tényleg szemből vagy oldalról jönnek, de természetesen ez az a párbaj volt, amikor sikerült elérni a tarkómat is.

Úgy egyszerre öntötte el az agyamat a fájdalom, az ijedtség és a düh. A fájdalom és ijedtség egyértelmű: nem kellemes, és nem is igazán egészséges, amikor acéllal tarkón csapnak. A düh egy oldalról magától értetődik: ha fáj, harcolsz vagy menekülsz, ahhoz pedig energiát ad a harag. De kire voltam mérges?

Hát a bírókra, amiért nem várták meg, amíg rendesen felszerelkezem, helyette még siettettek, fenyegettek is, hagytak harcba indulni megfelelő védelem nélkül. Pedig igazából még én segítek nekik...!

Fújtatva, szitkozódva visszamentem a kezdőpozícióba, volt ott egy tarkóvédő, leszedtem a maszkról, és dühöngve feltettem. Persze jöttek oda, hogy megnézzék, megsérültem-e, de nem voltam tárgyalóképes. Végül, amikor látták, hogy fizikailag igazából stabil maradtam, akkor tovább engedtek. Nem mondom, hogy durván vívtam ezek után, inkább mondjuk úgy...céltudatosabban.

Azért beszéltünk erről ebédnél. Elmondtam, hogy igazából azért voltam dühös, mert tudják, hogy idő kell a felcuccoláshoz, ez nem olyan, mint egy nagy verseny, ahova mindenki felszerelve érkezik. Megvárhatták volna, amíg felveszem a védőfelszerelést, igazságtalan szívózás volt még büntetéssel fenyegetőzni is. Szóval ők nem hagyták, hogy megfelelő védelemben párbajozzak... Van ott egy srác, egy bölcsebb merítésből származik, ő is bírónak készül. Elismerte, hogy a bíróknak valóban kell arra figyelni, hogy minden a helyén van-e a párbaj előtt. De akármit kerteltek a büntetésről, akkor is felvehettem volna a tarkóvédőt. Végülis az én tarkóm, talán megérhetne nekem egy büntetést...

Hát elég hülyén éreztem magam, ahogy átláttam, mennyire igaza van. Pontosan azt a hibát követtem el, mint a fentebb említett srác: afféle istenségeknek tekintettem a bírókat, és minden parancsuknak meg akartam felelni, ahogy egy jó gyerekhez illik. Ez az alkalmazkodó Gyermeki annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a saját biztonságom fölé helyeztem az ő idővel kapcsolatos elvárásaikat. 

Eddig ez még sima behódolás lenne, viszont jön a második fele: dühös voltam rájuk, amiért majdnem megsérültem. Mintha a párbajt elindító jelzés egyben ígéret is lenne, hogy ők szavatolják a biztonságomat. Mintha mindent a kezükben tarthatnának. Szóval minek is szólt a düh? Egyrészt nekik, mert még annyira sem mindenhatóak, mint kéne (emlékszem, egy az előtti párbajban szinte megbotránkoztam azon, amikor az egyik megkérdezte, hogy mik is a szabályok). Hasonló ez a harag ahhoz, amit egy másik, fejlődéssel kapcsolatos bejegyzésben idéztem: "miért nem neveltek normálisra" (vagyis még mindig úgy gondolom, hogy itt nekik kellett volna valamit intézkedni).Másrészt önmagamnak, amiért rossz világképet választottam, és annyira Gyermekit vettem fel, hogy gyakorlatilag nem vállaltam felelősséget a saját biztonságomért. 

Esetleg ez a harag afféle kísérő jelenség, amikor csalódsz az istenekben, lerugdosod őket az Olümposzról, hogy innentől felnőtthöz méltóan te magad irányítsd a sorsod (és felvedd azt az átkozott tarkóvédőt).

Tanulság

Ha jól értelmezem a kliensem történetét és a saját esetemet, akkor úgy tűnik, hogy szükség van a haragra, amikor az ember megpróbál leszokni a Gyermeki énállapotokról, és helyette kóstolgatja a Felnőttit, az autonómot, gondolkodót, mérlegelőt (mérlegelni például, hogy nem érne-e meg mégis egy büntetést az a védőfelszerelés...). Ez a változás egyrészt a személyen belül történik, másrészt a személy teljes környezetében is, hiszen átrendeződnek az erőviszonyok, innentől szimmetrikus, nem asszimetrikus kapcsolatok vannak, és az istenekre immár partnerként van szükség.

Talán ezért hergelik magukat a serdülők látszólag olyan fölöslegesen mindenféle hülyeségen. Kell a harag, ami segít eltávolodni az egész életében járt úttól.

És kell-e a harag a Felnőtti énállapothoz? Ellenkezőleg. Én sajnos ezúttal buktam ezt a próbát. Akkor lettem volna Felnőttiben, ha még a párbaj előtt szép higgadtan közlöm, hogy addig semmit sem kezdek el, amíg a megfelelő felszerelés nincs rajtam. A fent említett bölcs barátom felhívta rá a figyelmet, hogy kizárt, hogy egy ilyen mondat után bárki is intéssel fenyegetőzött volna.