2014. október 30., csütörtök

Véreb

Talán azért szeretem annyira a Trónok harcát, mert hitelesnek érzem benne a karaktereket. Ezért is alakult ki az a szokásom, hogy a Trónok harcából kölcsönzött jelenségeken keresztül próbálok valódi jelenségeket megmagyarázni, arra az esetre, ha nem volna valami etikus a konkrét tapasztalataimról beszélni.
A bejegyzés igazából a kiégésről szól, s bár nem hinném, hogy etikai határokat feszegetek, az asszociáció annyira élénk volt, hogy megosztom eredeti formájában.

Kiégés

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy itéltem, mint a gyermek.

De mikor férfivá nőttem, elhagytam a gyermek szokásait."
Pál első levele a korintusiakhoz

A kiégés-szindrómával jó eséllyel találkoznak azok, akik segítőszakmában helyezkednek el. Illetve bármilyen olyan szakmában, ami valamilyen értékrend mentén tud működni. S mivel a személyes értékek kulcsfontosságúak, szívesen közelítem meg a témát nagyobb és összetettebb kontextusban, az életpálya- és az identitásfejlődés nézőpontjaiból. E két elméletben nem csak az a közös, hogy alappillérül szolgáltak a szakdolgozatomhoz, hanem mindkettőben kulcsfontosságú az önismeret, az énkép kidolgozottsága. Az énkép kidolgozása, finomítása pedig az egész életpályát végigkíséri - ami nem is meglepő, hiszen időről-időre új helyzetekbe kerülünk, új tapasztalatokat szerzünk, amelyek formálnak bennünket.
Ez a formálás nem feltétlenül jelent pozitív változást. Ha alkalmazkodnod kell, az azt jelenti, hogy az eddig vallott értékek már nem érvényesek, hiteltelenek. Ugyanez a helyzet a célokkal is, a személyes kompetenciákkal, és az önértékeléssel. Jó esetben sikerül idejében elgondolkodni ezen, és átformálni az eddigi rendszert, hogy hatékonyabban tudj kapcsolódni a valósághoz. Rossz esetben viszont ez az átformálás nem sikerül, akár külső, akár belső okokból. Az ilyen jellegű veszteség az elidegenedés, ami abban különbözik az alkalmazkodástól, hogy bár mindkét esetben oda lett a régi, remek kis attitűd-rendszer, az alkalmazkodás hozott egy újat.

Az összetettebb kontextusból visszatérve konkrétan a kiégéshez; ugyanez a folyamat fut le szakmai attitűdök terén. Kezdőként bemész egy munkahelyre, tele vagy világmegváltó szándékkal, úgy gondolod, hogy képes is vagy egy kis világmegváltásra. Sőt, esetleg olyan iskolába jártál, akkor még azt is mondták neked, hogy meg kell váltanod a világot. Aztán jön a munka, amiben benne van egy csomó olyan dolog, amivel korábban nem kalkuláltál. Legegyszerűbb példának ott van az adminisztráció. Ez az adminisztráció nem is igazán szakmai célokat szolgál: annak készíted, aki fizet a kis világmegváltó hadjáratodért, de nem azért, mert tudni akarja, hogyan dolgozol - ez inkább afféle nyugta. Rövid úton rájössz, hogy aki fizet, az nem is várja el tőled, hogy megváltsd a világot, neki elég, hogy olyan munkát végezz, ami alapján el lehet adni, hogy itt világmegváltás zajlik.
De ami igazából kiábrándító, az az, hogy a világ egyáltalán nem akarja, hogy megváltsák. A világ dagonyázni akar a saját mocskában, és igazából csak annyit kér tőled, hogy tedd egy kicsit lakájosabbá a dagonyáját.
Amikor ezzel szembenézel, akkor úgy érzed magad, mint valami ostoba Don Quijote, aki azért harcol, mert neki van szüksége rá - csak neki. Amit csinálsz, az értelmetlen és öncélú.
Legalábbis ezt gondolod először. Aztán, ha képes vagy alkalmazkodni, akkor kicsit formálsz az attitűdökön. Például rájössz, hogy az egész világot nem válthatod meg, de néhány konkrét embert igen. Később arra is rájössz, hogy sokan azok közül, akik hozzád fordulnak, csak hazudják maguknak, hogy ki akarnak mászni a dagonyából, és valójában nem te vallottál velük kudarcot. Arra is rájössz, hogy attól még, hogy a munkaadód csak pózolni akar, és nem azért fizet, hogy bárkit is megválts, te attól még megteheted.
Ha nem vagy annyira alkalmazkodó típus, akkor előbb-utóbb belekeseredsz abba, hogy semmi sem úgy működik, ahogy szerinted kéne, azaz kiégsz. S mivel a szakmai értékeid közvetlenül kapcsolódnak a személyes értékrendedhez, a probléma nem izolált módon hat, hanem szép lassan átterjed az egész életedre, és a végén már a saját gyerekeiddel se tudsz mit kezdeni.

Hogyan képzeljük el a kiégett szakembert?


Egy, vagy talán már két hónapja megjelent egy cikk a neten, amelyben egy kezdő pszichológusnak sikerült bejutnia egy - állítása szerint - neves kórház neves gyermekpszichiátriájára. Nagyjából az első nap sikerült is kiábrándulnia az egész csapatból, mivel finoman fogalmazva nem azokat az attitűdöket képviselték, amelyeket az ember még kezdő szakemberként 100%-ig a magáénak vall. Közöny, cinizmus, megvetés és ellenségesség jellemezte a szakmai teamet, legalábbis az újonc szemszögéből nézve biztosan. Több szempontból is elgondolkodtató volt ez a dolog számomra.
Először a szokásos "magyar egészségügy" narratíva jött elő, ahol nem épp ideális körülmények között kell helytállni. Tehát nem az emberekkel van ott a baj, hanem a helyzettel. Honnan veszi az újonc a bátorságot ahhoz, hogy megítélje a csapatot anélkül, hogy akár egy hétig is csinálta volna azt, amit ezek az emberek már évek óta?
És egyáltalán, miféle felmérés ez? Ahogy Berne is megfogalmazta, más dolgok történnek a szalonban, és megint mások a hátsó szobában, bármily kiábrándító is ez. Jómagam is írtam erről egy bejegyzést korábban. Minek produkálják a szakemberek egymásnak a szakember-szerepet ott, a "hátsó szobában"? Hogy az újonc biztonságban érezze magát, és elhiggye, hogy évtizedekig ki fog tartani a lelkesedése?
Viszont, mégiscsak fején talált egy szöget. A "körülmények áldozata" duma nagyon jó arra, hogy felmentsünk bárkit, sokszor vetik is be, komoly kísérletek támasztják alá, meg minden. De az újonc azért mégis ráérzett valamire: elég durván kiégett szakemberek vannak a teamben. És biztos, hogy mindannyian sokat tanultak a kiégés-szindrómáról. Mégis, semmi jele annak, hogy akár a sajátjukkal, akár egymáséval foglalkoznának is egy kicsit. Vonjuk ki az azonosulást a képletből, ne legyen kérdés, hogy mi hogyan éreznénk magunkat a helyükben, és tegyünk fel egy egyszerű kérdést: ilyen mélységű érdektelenség esetén mire számítunk a szakemberek eredményességével kapcsolatban?
Ez az a rész, ahol megtalálom a közös nevezőt az újonccal: irreleváns, hogy a szakember milyen érzelmi állapot miatt nem végzi a munkáját jól. Amikor tudod magadról, hogy inkább csak kárt okozol a klienseknek, és foglalod a hatékonyabb emberektől a helyet, akkor sürgősen valamilyen lépést kell tenned, ha meg akarod őrizni az önbecsülésedet. Csak a kiégés végső stádiumában hiheti azt valaki, hogy tök mindegy, hogy mit és hogyan csinál, és fölösleges is önbecsülésről beszélni...

Lényeg a lényeg, vannak a kiégésnek stádiumai, amelyek különböző tünetekkel járnak. Nyilván nem áll meg ott a dolog, hogy néha sóhajtasz, hogy "már nem is tudom, hogy minek csinálom ezt az egészet". Nem marad titokban - de mint az előző bekezdésből érezni lehetett, bőven lehet arról vitatkozni, hogy valóban produkálsz-e tüneteket, és ha igen, akkor ezek mely stádiumhoz köthetők.
Erre személyes példám az az eset, amikor valami öregdiák-találkozón vettem részt a Kortársban, amit az aktív, azaz még bőven a hallgatói éveiket taposó kortársak szerveztek. Amikor meséltem a munkámról, úgy fogalmaztam, ahogy a szakemberekkel beszélek: szarkasztikusan buktatva le a játszmákat, amolyan cinkos összekacsintással, hogy valójában mindketten tudjuk, hogy a hozzám járó gyerekek nem igazán akarnak kimászni a "dagonyából". Erre megkaptam, hogy máris produkálom a kiégés tüneteit. Ők ugyanis valahogy még mindig hittek benne, hogy ilyen gyerekekkel foglalkozni olyan, mint a kóbor kiskutyákat dajkálni. Ehhez a világnézethez képest valóban nyersen fogalmaztam, de mégis, valahogy nem jött át nekem a dolog, épp emiatt a naivitás miatt.
Ugyanígy kiégettnek tűnhetek azoknak a tanároknak is, akik még felülnek a gyerekek érzelmi manipulációinak, és kétségbeesve keresnek, amikor "véletlenül" eljut hozzájuk, hogy valaki nagy bajban van. Gondolom, azt hiszik, hogy már nem is érdekel a dolog. Nos, nem így van. Csak a delikvenst már ismerem egy jó ideje, és tudom, hogy mikor szórakozik az emberrel...

A Véreb

"Ma még csak tükörben, homályosan látunk, 
Akkor majd színről-színre. 
Most csak töredékes a tudásom, 
Akkor majd úgy ismerek, 
Ahogy én is ismert vagyok."
Ez még mindig Pál első levele a korintusiakhoz, csak egy sorral lejjebb

Azért mégiscsak van olyan élményem, amit a kiégéshez tudok kapcsolni. Feltűnt, hogy az egyik durvább, a pusztítás iránt igencsak fogékony csoportom után egyfajta undorral távozok az iskolából, és egész úton hazafelé valamilyen kevésbé emberbarát metált bőgetek. Hazaérve pedig vissza-visszatérő elem, hogy megnézem a Trónok harcából a Véreb és Arya jeleneteit.
Az első két megoldás betudható egy sima érzelmi fókuszú megküzdési módnak. De miért nézem meg hetente ugyanazt a jelenetet? Rájöttem, hogy a Vérebben látom azt a negatív lehetséges énképet, ami valós énképpé is válhat, ha nem kezdek ezzel valamit.
Akik ismerik a Véreb, azaz Sandor Clegane történetét, talán szintúgy bizarr módon viccesnek találják, hogy a kiégéssel tudom összekapcsolni. Pontosabban, annak a végső stádiumával (az enyhébb helyzetet más karakterekkel szoktam bemutatni).
Úgy vélem, hogy a lejtő vége az, hogy már utálod az egész hivatást, és azokat, akik valamilyen - akár közvetett, akár közvetlen - módon kapcsolódnak hozzá. És talán azokat a legjobban, akik még nem ábrándultak ki belőle. A szakma Hősei ellen fordítod azt az energiát, amit anno a világmegváltásra tartogattál. Azzal próbálod enyhíteni a kisebbség-érzeted, hogy bemocskolod őket, elhitelteleníted az az értékeiket, hogy ezzel lecsússzanak a te szintedre (mint ahogy tavaly írtam róla a nemzeti ünneppel kapcsolatos elmélkedésben). Ennek az oka valószínűleg az, hogy már nem is hiszel benne, hogy valóban létezik magas szint, és a szakma Hősei szerinted valójában légvárakban élnek.
Egészen konkrétan ez az a jelenet, amit a csoport után szoktam nézegetni:

Mondjuk a tanári hivatásra átültetve (szerintem azon keresztül könnyebb értelmezni), valahogy így képzelem el ezt a beszélgetést:
- Mit csinálsz? Színezel?
- Nem, óratervet írok. Sok képet, videót, kiemelést használok, vannak páros feladatok, beszámolók, meg minden.
- És ezt hogy fogod majd kikérdezni?
- Dehogy fogom kikérdezni! Minden gyerek azt gondol róla, amit akar, én csak megmutatom nekik a témát.
- És mire adsz jegyet?
- Nem akarom ezzel stresszelni őket. Megmondtam az elején, hogy mindenki ötöst fog kapni.
- Hát ez nem éppen az a mód, amivel munkára bírhatsz harminc kamaszt...
- Ez nem is munka! Ez reform-pedagógia.
- Ki tanította neked ezt a szart?
- A legnagyobb gondolkodó az egyetemen, Forel professzor úr.
- Fogadok, hogy valami tarisznyás hippi volt, mint a többi!
- Ez sztereotípia! Mit tudsz te ezekről?
- Például hogy sosem láttak még igazi gyerekeket.
- Ő látott, és igenis jó órákat tartott!
- Tartott? Miért, lelépett?
- A diákjai állandóan randalíroztak az óráin, és nem tanultak semmit, úgyhogy felmondott, mert úgy látta, hogy visszaélnek a jó szándékával.
- Randalíroztak a diákok? Egy közepes tanár is képes elkussoltatni egy csapat kölyköt!
- Forel tanár úr sosem használt tekintélyelvű eszközöket!
- Talán mert a legnagyobb gondolkodónak nem is volt tekintélye! A professzorodat hülyére vette egy csapat kamasz. Na lássuk, mit tudsz te a módszereivel!
- Oké. Ez itt megbeszélés tárgya lesz, az anyagot a netről kell begyűjteni. Hagyom, hogy használják a mobiljukat, így rájönnek, hogy az eszköz, amihez annyira kötődnek, hasznos lehet a tanulásban. Próbáld csak ki!
- Jó. Nézd csak, már öten lájkolták a bejegyzésem, hogy milyen béna ez az óra! ...A barátod elmenekült, a többi, "hagyományos" tanár meg még mindig oktat. Tudod, hogy miért? Mert ha a kis nyavalyások nem hajlandóak legalább a minimumot kiköhögni, kibaszottul megbuktatják őket!

Egy darabig azt hittem, hogy azért tetszik ez a jelenet, mert ez egy virtuális párbeszéd köztem és a tapasztalatlan hallgatók között. A harctéren már sokat próbált Véreb is nyers őszinteséggel mutatja be, hogy Arya módszere nem valami hatékony, és csak a vívótermekben (=egyetem) működik, a valódi harcban (=osztály) nem. Zordan vigyorogva képzeltem el a kortársakat az aznapi csoportomon, és a pillanatot, amikor megkérdezem a végén, hogy még mindig úgy gondolják, hogy velem van a baj, és csak ki vagyok égve?
Azon a napon, amikor arra jutottam, hogy megírom ezt a bejegyzést, rájöttem, hogy joggal mondhatnának igent. No nem azért, mert én is tudok durván beszélni, vagy esetleg kiábrándultan minősítgetem az egyetem falai közül kiszivárgó ötleteket. Ez csak megküzdés - nem valami elegáns, de láttam már komoly, tapasztalt pszichológusoktól is, akik emellett amúgy baromi jól dolgoztak. A fogáspont az azonosulásnál van: az adott helyzetben egy kisiklott alak bőrébe tudok bebújni a legkönnyebben.
A karakter ugyanis segíteni szeretne Aryának, a maga módján vigyázni próbál rá, de a személyes problémái miatt ez a mód csak eltorzult mása a valódi segítségnek. Ez olyan dolgokból látható, hogy mindig, amikor megmenti a kiscsajt, akkor egyúttal bántja is. A Véreb - hála gyerekkori traumáinak - nem képes az egészséges kötődésre, ami azért a segítő kapcsolathoz nem ártana. Épp ezért távol tartja magától pártfogoltját, annak ellenére, hogy a film egyes jelenetei alapján akár az életét is áldozná érte. Olyan, mint egy alkoholista, bántalmazó apa.
A másik, hogy értékrend terén csak elvesz, de nem ad. A beágyazott jelenetben a porig alázza azt a tudást, amiben Arya hisz, elveszi ezt az értéket tőle - de nem ad helyette másikat, nem ajánlja fel, hogy majd ő megtanítja rendesen harcolni. Egyetlen dolgot tanít: "nem fog menni, nem megy, nincs esélyed".
Átgondolva a dolgot, ez a pont az, ami közös bennem és a Vérebben (remélem nem arra haladok, hogy lesz ez még több is). Ha az elképzelt párbeszéd valóban lezajlott volna, ugyanezt csináltam volna: elveszem a hallgató hitét, de nem mondok semmit arról, hogy merre lehetne valójában indulni. Csak elültetem benne azt a tehetetlenség-érzetet, amit bennem meg a kérdéses csoport ültetett el.
A kiégett szakemberek szerintem általában ezt csinálják. Ők már nem tudnak/akarnak mit kezdeni a problémával, feladták, és erre próbálják rávenni a többieket is, hogy aztán ne kelljen még rosszabbul érezni magukat, ha kiderül, hogy mégis meg lehetne oldani a dolgot egy kis módosítással. Mert amúgy meg lehet. Ha jól sejtem, a videóban látott mozgás Aryától a rapier-víváson alapul, ami egy elég jól működő dolog, igaz, nem vértesek ellen. A Vérebnek csak ennyit kellett volna mondania. A reform-pedagógia is jól tud működni, ha megvan a kontextus, és eszközként, nem pedig ideológiaként használják. A pedagógus-Vérebnek csak ennyit kellett volna elmondania. És biztos van megoldás az én pusztító-csoportomra is, így vagy úgy...!

2 megjegyzés:

  1. Jópofa kis írás. Elolvastam a linkel NOL cikket is. Hát a csávó valahol a vicces és a szánni való között mozog.
    Az összes egyetemről kiesett fiatal ezt produkálja, és más szakmák esetében is.

    Az igazság az, hogy ez a kiégés sokkal természetesebb - vagy legalábbis általánosabb - jelenség, mint a lelkes munkavégzés. A legtöbb embernek nincs célja a munkájában a hóvégi fizun és a túlélésen kívül. Ez pedig kiöli a motivációt, de hát "welcome in the real world!"
    Tulajdonképpen inkább az tekinthető deviánsnak, aki lelkes! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A csapda ott van, hogy ez nem a "real world". Egy közös barátunk szavaival élve, ez az untermenschek való világa, akik nem akarnak elhivatottan dolgozni, csak megpróbálják kitölteni valahogy az idő a halálukig. Ők tényleg tutira kiégnek.
      A deviancia valóban érdekes kérdés. Szerintem az a helyzet, hogy a szakma elméleti és gyakorlati világában más értékrend uralkodik, és mivel a gyakorlati nem valami vonzó, az ember visszahúzódással reagál. A visszahúzódás a deviancia egy formája, de ha sokan élnek vele, akkor akár normaként is értelmezhetjük, s akkor már valóban az a deviáns, aki nem húzódik vissza!

      Törlés