You will know my name

Egy régebbi asszociációm dolgoztam fel a Pride-hónap apropójából. Egy novella felidézésén keresztül elmélkedtem azon, hogy vajon tényleg segít az egyre bonyolultabb kategorizáció a szexuális kisebbségeken, vagy éppen ez erősíti az elszigetelődésüket társadalmi és szakmai szempontból? Sőt, talán pont ez a segítő szándék nehezíti meg, hogy tisztán rálássanak a saját lelki problémáikra? Lehet-e ez tévút?

Ha érdekel a gondolatmenet, olvass tovább!

A damaszkuszi út

A 2018-as bejegyzések összefoglalójában írtam róla, hogy mennyit változott a szexuális kisebbségekkel kapcsolatos nézetrendszerem az elmúlt évtizedek alatt. Nem mondhatnám, hogy egy elfogadó közegből származom, és azt sem, hogy jómagam az elfogadás eszméit hirdettem fiatalon (mármint, régebben. Mert fiatal az még mindig vagyok, ugye). Abban az évben viszont egy társasházi tyúkper kapcsán kitértem rá, hogy könnyebben azonosulok az érintettek problémájával (Belépés megtagadva c. bejegyzés), mint régen.

Sokan szeretik azt gondolni, hogy ez olyan történések következménye, mint az egyetemen zajló szisztematikus agymosás (Kulturkampfwagen c. bejegyzés), vagy hogy a munkámmal együttjárnak bizonyos meggyőződésbeli követelmények, ezért úgymond be kellett állnom a sorba (Nem ez voltál c. bejegyzés).

Az éppenséggel igaz, hogy az egyetemen szó volt szociálpszichológiáról meg valamennyi szexuálpszichológiáról is, s ezek a diszciplínák támogatók az LMBTQI témákban, meg általában a társadalmi heterogenitás témájában. Az is igaz, hogy ezt a munkát elég nehéz úgy végezni, ha a fő célod a 16 éves korodra kiformált (vagy betanult) világkép konzerválása. Egyfajta nyitottság még csak nem is munkaköri követelmény, hanem a munkavégzés logikájából következik. Megismered az embereknek azt a részét, amit hétköznapi állampolgárként amúgy nem nézegetnél. Ezek az ismeretek visszahatnak rád; ahogy anno egy kolléganő fogalmazott, "ki mivel dolgozik, azzal kenődik".

Mégis jobban szeretek hízelegni magamnak azzal a gondolattal, hogy az értékrendi változásomnak több köze van a szellemi önállósághoz, mint a hozzászokáshoz. Amióta a pszichéről tanulok és azzal dolgozom, találkoztam olyan történetekkel, amiket a hozott nézetrendszerrel nem lehetett megérteni. Amelyeknél pedig fontos volt, hogy értsem őket, kénytelen voltam kérdezni, olvasni, tájékozódni. Ha az új információk rendet teremtettek a káoszban, akkor hagytam nekik megpuccsolni a régieket.

No de, nem csak én változom, hanem a vizsgálat tárgya is...

A szakadék

Nem tudom pontosan melyik LMBTQI-cikk volt az, amikor eszembe jutott egy régi novella, A szakadék. Valami olyasmi volt a kontextus, hogy hozzácsaptak egy új betűt az addig elterjedt változathoz, ami remek alkalom volt ismeretterjesztő írások kiszórásához. Az egyik gyakorlatilag útmutatót adott a klienseknek, hogyan vizsgáztassák a pszichológusaikat az anyagból. Ahogy olvastam, azt éreztem, hogy mégis egyszerűbb lett volna kimaradni ebből az egészből, és annak maradni, aki voltam.

Dióhéjban összefoglalnám az asszociált történetet, ha nem akarnátok most elolvasni.

A sztori szerint egy úriember elmegy kirándulni, ám beleesik egy szakadékba, és összetöri magát. Kiáltozását két munkás hallja meg, akik ledobnak egy kötelet, hogy kihúzzák. Miközben zajlik a művelet, nyugtatják, hogy "várjon nagyságos úr". Erre rájuk kiabál, hogy "nem nagyságos úr vagyok, hanem méltóságos, ezt tudhatná!" A munkások megijednek, hogy ebből balhé lesz, és véletlenül elengedik a kötelet. A méltóságos úr visszazuhan a szakadékba, de ezúttal már nem olyan szerencsés, hogy ezt túl is élje. 

Talán nem lepek meg senkit azzal, hogy a történet szereplői közül a munkásokkal azonosultam. Az volt az érzésem, hogy lefokoznak a "jószándékú amatőr" kategóriába. Természetesen megtehettem volna, hogy beiratkozom a cikkekkel együtt megjelent képzésre. De ezt legfeljebb azért tettem volna, hogy ezt a kellemetlen érzést kompenzáljam, nem azért, mert pont ez a képzés érdekel a legjobban. Az agresszív marketing amúgy is csak haragot vált ki belőlem (Dementor c. bejegyzés), másrészt kezdett kialakulni bennem az a gondolat, hogy itt valójában fogyasztói, nem pedig szakmai igényekről beszélünk. Teljesen érthető elvárás egy klienstől, hogy a pszichológusa up-to-date legyen a témájával kapcsolatos anyagokból. Ez alapján fog választani. De vajon reális igény, hogy a tanácsadói munka belépő szintjét képezzék ezek az ismeretek? Nem olyasmi ez inkább, mint amikor egy keresztény kliens csak keresztény szakemberrel hajlandó dolgozni (Elveszett cirkáló c. bejegyzés)?

Mit ad egy ilyen képzés, ami ilyen mélyen formálja a szakmai kompetenciáidat?

A novella mentén a segítségnyújtás három mozzanatát tudnám megnevezni.

• Eltörtek a fickó csontjai. Ezeket el kell tudni látni.
• Lent van a szakadék alján. Ki kell tudni húzni.
• Meg kell tudni szólítani, hogy kialakuljon a kapcsolat.

Ami azt illeti, amikor kifejezetten LMBTQI témában olvastam, akkor a harmadik ponthoz tényleg kaptam jó tippeket, hozzátéve, hogy ezek is az alapból mindenhol tanított Rogersi megközelítés speciális értelmezései voltak. Talán a fent hivatkozott képzés sem akar több lenni ennél, csak kapott valami nyomulós marketinget.

Ebből a marketingből nekem az jött át azonban, hogy azért kell tovább tanulnom, mert ezeknek az embereknek - átvitt értelemben - másképp törnek és forrnak összes a csontjai, és más technikával kell kihúzni őket a szakadékból.

Tényleg? Ennyire más ez a magány? Ennyire más ez az elveszettség? Ennyire mások a traumák? Ennyire másképp szeretnének beilleszkedni beolvasztás nélkül? Ennyire másképp működne a lelkük?

(A társadalmi státuszt direkt hagytam ki. Szerintem ha pszichológushoz mész, jobb, ha rólad van szó, nem a társadalomról.)

We are the others

"We are the others

We are the cast outs

We're the outsiders

But you can't hide us"

Delain: We are the others

Felmerült bennem, hogy az LMBTQI-attitűdjeimet esetleg pont az a mechanizmus fogja módosítani egy kritikusabb irányba, mint ami korábban elfogadó irányba terelte.

Vajon tényleg úgy kell értelmeznem ezeket az újdonságokat, ahogy az a cikk sugallta, és ezek a lélek újfajta törései?

Vagy pont azért jöttek létre, mert a másság már nem volt eléggé más?

Nyaraláson olvastam Yalomtól pár fejezetet az Egzisztenciális pszichoterápia c. könyvéből. Azt fejtegette, hogy az egyén a mindenkiben bújkáló egzisztenciális szorongásokra (halál, a szabad akarattal járó felelősség, értelmetlen élet, izoláció) a személyiségfejlődés korai szakaszaiból ismert beolvadás-kiemelkedés (szimbiózis és individuáció, ha úgy tetszik) dinamikájával reagál. Vannak emberek, akik azzal űzik el a halál gondolatát, hogy megpróbálnak egy személyes hőstörténetben különleges individuummá válni, leválni másokról, saját célok, saját szabályok, saját elvek mentén élni. Mások inkább próbálnak beolvadni a közösségbe, ami védelmet, kereteket ad nekik, és legfőképp reményt, hogy mindig lesz majd valaki, aki megmenti őket (a haláltól). Yalom szerint mindkét tendencia megvan mindenkiben, de egyénenként mégis eltérő erősséggel határozzák meg az ember karakterét.

No de nem pont ugyanennek a két tendenciának az egyensúlya formálja az egyéni identitást? Kapcsolódni akarunk a közösséghez, hogy legyen mihez viszonyítva meghatározni magunkat (integrálódás). Egyúttal ki is akarunk tűnni belőle, hogy egyedinek, bizonyos értelemben létezőnek éljük meg önmagunkat (differenciálódás). Legalábbis az Adams-cikkben még ez volt, amikor a szakdogám írtam. Az is benne volt, hogy ezt a szekeret mindkét irányba túl lehet tolni: a túlzott differenciálódás a társadalom peremére sodor minket, a túlzott integráció a feloldódáshoz, identitásvesztéshez, identitásdiffúzióhoz vezet, ami szintén nem egy kellemes állapot (ez a különbség a beilleszkedés és a beolvadás között).

A következő kérdés, hogy oké, de mivel akar kitűnni az egyén? Mi ad neki önazonosságot?

Ennél a résznél jutottak eszembe Berne "trikófeliratai". Ő azt mondja, hogy a karakternek van egy ifjúkorban kialakított része, ami egyrészt megmondja, hogy kik vagyunk mi másoknak, másrészt milyen játszmákat szeretnénk velük játszani. Lényegében az identitásról beszélt, csak ő leásott egy mélyebb rétegig (ha objektumorientáltan akarjuk mondani, általában az identitás tulajdonságairól szoktunk beszélni, Berne viszont a viselkedését is leírta).

Az egyik ilyen érdekes identitás a SÉMOSZIM volt, azaz a "Senki se Élt Meg Olyan Szörnyűséges Iszonyatot, Mint Mi". Ő azt írja, hogy sok csoport találja meg önnön különlegességét a traumáiban, a legérzékletesebb példaként a New York-i Litván Zsidók Búegyletét hozta fel, ahol az összetartó erőt nem az adta, hogy mennyi szörnyűség történt, hanem a tény, hogy ezeket csak ők élték meg. Asszem a zárómondatot inkább idézem: 

"A SÉMOSZIM hivatalból letéteményese annak, hogy valóban senki se élhessen meg hasonló szörnyűségeket, hiszen akkor megszűnne a világméretű klub zártkörűsége, és érvényüket vesztenék a drága pénzen kinyomtatott trikófeliratok."

Azon elmélkedem, hogy vajon szigorúan vigyáznak a tudomány határaira, vagy a szakirodalmat is befolyásolja az identitáskeresés (Kollaboráns c. bejegyzés)? Esetleg csak felhasználják ezeket az elméleteket az emberek, akik szeretnének egy jól látható, egyedi trikófeliratot? Tán nem is a trikófelirat a cél, hanem a megküzdés az egyik egzisztenciális alapszorongással, az izolációval? (a megküzdés egyik sajátos formája, amikor elébe mész a dolgoknak)

You will know my name

"Íme, ilyen érzés Anakin Skywalkernek lenni, most és mindörökké: Az univerzumod első hajnali fénysugara fájdalommal születik.

A fény éget téged. Mindig is égetni fog.(...)

...és végül meg sem érintheted az árnyékot. 

Végül még csak nem is akarod.

Hiszen, végül nem maradt rajta kívül semmid.

Mert a sötét árny megért téged, az árnyék megbocsát neked...az árnyék magába gyűjt téged..."

Matthew Stover: Star Wars III - A Sith-ek bosszúja

Gyakran hallom azt a narratívát, hogy "mit játssza az eszét, hogy itt szenved, közben csak figyelmet akar!"

Épp emiatt sietnék tisztázni a szándékaimat: arra szeretnék rámutatni, hogy talán nem is vagyunk annyira mások. A drámai trikófelirat keresése szerintem az egyik legtipikusabb differenciálódó lépés.

Az individuáció, a valakivé válás, a kiemelkedés a masszából igazából csak a Disney Channelen vidám dolog. Én inkább olyannak írnám le, mint egy szimbolikus második (vagy sokadik) megszületést, ami fáj annak is, aki önálló létre jön (=differenciálódik), és annak is, amiből kiválik e folyamat során. Nem életszerűtlen, hogy valaki kifejezi a folyamattal járó zaklatottságot. Évekig dolgoztam kamaszokkal, talán hisztek nekem...

Van egy analógia, ami végül az egész bejegyzés címét adta. Ez pedig nem más, mint rövidke Pride-playlistem zászlóshajója, az Arch Enemy nevű zenekar You will know my name című száma.

Ebben a nótában Alissa lényegében a kiközösítettségről énekel, illetve arról, hogy nem tűri ezt tovább, és ki fog állni magáért.

Ez mondjuk elég fontos téma.

Emellett - ahogy anno a Megadeth egyik refrénjénél (A tout le Monde) - mégiscsak elgondolkodnék a dal metakommunikatív szintjén. 

A szöveg alapján a lírai én eredetileg nem a differenciálódásra vágyik, hanem az integrálódásra, csak a közeg kilöki magából. A differenciálódást az ebből fakadó fájdalom indítja be. De azért... Mégiscsak sikerült egy olyan műfajon belül előadni ezt a szomorú történetet, ami még a metálon belül is keményebbnek számít (ők egy melodikus death metal banda). A szöveg se arra utal egyértelműen, hogy ő nagyon szeretne velünk barátkozni. Vajon mit szeretne Alissa a hörgéssel? Ezzel akarja kierőszakolni, hogy vegyék észre a szenvedését, és szüntessék meg azzal, hogy megpróbálják megismerni, megszeretni és befogadni őt? Végülis, láttunk már ilyet (Fuldokló c. bejegyzés). Vajon mi történne, ha ezt megkapná? Ha oly mértékben integrálná őt a világ, hogy esténként az ő dalaival altatnák csemetéiket az édesanyák?

Nem hiszem, hogy Alissa örülne. Lehet, hogy az irgum-burgum zene megküzdési célt szolgált eredetileg, de most már identitást ad neki. Ha nincs mivel megküzdeni, minek már az irgum-burgum zene, és akkor mi marad? Ha nincs más, amivel kiemelkedik, csak a SÉMOSZIM tagsága, akkor identitásdiffúzió és beolvadás vár rá. Épp ezért jobban teszi, ha tartja magát egy olyan művészeti stílushoz, ami sosem jut például az eredetileg szintén szélsőséges stílust képviselő Metallica sorsára, és válik a mainstream részévé.

Ez az analógia jutott eszembe a szakirodalmi újításokról olvasva. Vajon itt az a funkció, hogy jobban megismerjünk és megértsünk egy problémát, vagy hogy ne fosszuk meg az identitássá formálódott megküzdő módtól azokat, akiket már amúgy is a megfosztottak közé sorolunk?

Ez a gondolatmenet lényegében arról szól, hogy mi jelenti inkább a befogadást és a segítséget?

Nyilván, az embernek jól esik, ha elismerik az identitását, és mindenki tudja, hogy őt méltóságos úrnak kell szólítani, a death metálja melodikus, illetve tájékozódnak arról, hogy az abc mely betűje jelöli a szexusát, és az mit jelent. De vajon ez begyógyítja a lelkén ejtett sebeket?

Ahogy a Yalom-könyvet olvastam, arra gondoltam, hogy nem, nem gyógyítja be, csak rak rá egy menő tapaszt, és a többit az immunrendszerre bízza. 

A könyv abba az irányba terelt, hogy identitástól függetlenül vannak olyan problémák, amik minden ember sorsát érintik. Számomra inkluzívabbnak tűnik, ha ezeket az általános emberi tényezőket keressük a kirívó problémákban is, mintsem külön képzések gyártásával sugalljuk azt, hogy egyes sorsok tényleg csak másoknak jutnak (mely gondolat amúgy segítene elűzni az egzisztenciális szorongást).

Hát, én ezt a hozzáállást tudom kínálni. A vizsgáztatáson valószínűleg nem megyek majd át, de a szakadékból azért megpróbállak kihúzni, és törekszem minél felkészültebb lenni elsősegélyből is. Döntsd el, mire van szükséged!