Útinapló vol. 3

Ebben a bejegyzésben a szlovákiai nyaralásomon inspirálódott gondolataimat mesélem el. A szlovák történelem mindig egy érdekes beszédtéma, nem kevés vicc tárgya is. Ebből merítve ihletet írok egy kicsit az emlékezetpolitikáról, bár inkább az egyén oldaláról. Felmerül még az a gondolat, hogyan adjunk egy kis pihenőt az idegrendszerünknek, valamint a Magas-Tátrában megtett túrának köszönhetően kap egy kis műsoridőt az ökopszichológia is.

You will know my name

A narratív pszichológia szerint az egyéni identitás különböző szerepek integrációjából alakul ki. A szerepeket pedig történeteken keresztül formáljuk.

A személyes történetekben egyszerre három módon jelenünk meg:

• Szereplőként, akinek vannak tulajdonságai
• Ágensként, aki valamilyen aktivitáson keresztül befolyásolja a történetet; célokat tűz ki és ér el
• Mesélőként, aki jelentést ad a történetek eseményeinek, fordulatainak

Amikor a nyaraláson felkerekedtünk, hogy tanulmányozzuk Szlovákia történelmét, logikusnak tűnt, hogy nem csak az egyénnek vannak ilyen történetei, hanem egy közösségnek, nemzetnek is. Van ennek hivatalos verziója, az emlékezetpolitika, és van az organikusan kialakult, kultúrában rögzült nemzeti öntudat. A kettő nyilván kölcsönhatásban van egymással.

Nagyon érdekes dolog Közép-Európában múzeumokban mászkálni és történelmi kiadványokat olvasgatni.

Egyik oldalról elvileg közös a történelme itt több népnek. Ugyanazok az események. Mindenki ott volt.

Másik oldalról úgy tűnik, hogy elég különböző módon gondolkodunk erről.

De miért lenne ez másképp?

Ha belegondolunk, minden történetben más a szereplő, aki más célokat akart elérni, más módon. Alkalmanként más szereplők kárára. És abban a történetben más elemek lesznek, más pozitív és negatív fordulatok, és ezek más értelmet kapnak majd.

Nagyon érdekes megtudni, hogy egy szomszéd nép hogyan meséli el a saját, és ezzel egyúttal a mi történetünket is. Kicsit olyan, mint amikor öcsém meséli, hogy milyen volt velem felnőni.

Feltéve persze, ha ez a történet autentikus.

Ezen a poprádi mozaikon a szlovákok
 éppen nagyon örülnek a Vörös Hadsereg
jóképű katonáinak. 

Biztos hallottál már olyan sztorikat, amikről érezhető volt valahogy a hamisítás.

A szereplőnek túl voltak hangsúlyozva a pozitív tulajdonságai, és elhallgatva a negatívak.

Minden célja helyes volt, minden sikere nemes harc eredménye, és minden kudarca a hitványak árulása.

És mindig nagyon részletes útmutató van, hogy mi az egyetlen helyes értelmezése a történetnek.

Az identitás, mint pszichoszociális konstruktum, egyszerre befolyásolja az egyén pszichés egyensúlyát és közösségben betöltött szerepét.

Ezek a pozitív dolgok nem csak pozitív és igaz dolgokon nyugodhatnak: az ember manipulálhatja magát és másokat is.

Ahogy egy egyénnek is lehet hamis és grandiózus szelfje (itt olvashatsz a narcizmusról), egy közösségnek is lehet. Erre a legjobb példaként a héten olvasott cikket tudnám hozni az új orosz történelemkönyvekről.

A nyaraláson nem láttam ilyet, de nem tagadom, a saját történet meghamisítása nem véletlenszerűen jutott eszembe.

Vannak ugye a múzeumok, ahol bemutatják a régészeti leleteket, forrásokat, és elmondják, hogy nekik ez mit jelent. Más történet, mint amit nálunk mesélnek, de érezhetően igaz.

Aztán vannak azok a turistáknak szóló füzetek, amik konkrét tények terén nem ferdítenek ugyan, de a szereplő-aktíva-narrátor hármas úgy meg van keverve, hogy ha nem ismered a térség történelmét, akkor a végén azt hiszed, hogy Szent István szlovák király volt.

Ezen a ponton jutott eszembe a pride-cikkem, amiben azon elmélkedtem, hogy az LMBTQ közösség egyes tagjai annyira félnek attól, hogy jelentéktelennek, nem létezőnek fogják őket megbélyegezni, hogy már-már izzadságszagúan törekednek kitűnni, és érzékeny határ-kérdéseket csinálni olyan dolgokból, amiket az ember magától nem tekint érzékeny határ-kérdésnek. Ezzel tényleg alakot ölt a létezésük, láthatóak lesznek, de annyira kitűnnek, hogy végül pont azt nem kapják, amire vágynak: a beilleszkedést.

Az amatőr szlovák történészeknek ezek a sorok lehetnek tükröző jellegűek:

"Vannak emberek, akik azzal űzik el a halál gondolatát, hogy megpróbálnak egy személyes hőstörténetben különleges individuummá válni, leválni másokról, saját célok, saját szabályok, saját elvek mentén élni."

Az országimázs kedvéért, kb. a következők fogalmazódtak meg bennem, amikor arról próbáltam tájékozódni, mit kell tudni Poprád és környékéről: ezt a népet a félelem és a sértettség tartja egyben. Félnek attól, hogy beolvasztják őket a Magyar Királyságba, Csehszlovákiába, a Német-Római Birodalomba, a szlávság tengerébe, a történelem "futottak még népei közé". És minden történelmi tény, ami ellentmond annak, hogy a környéken nem mindig ők voltak a főszereplők, nem az ő agendájuk szerint mentek az aktív folyamatnak, ebbe az irányba sodorja őket.

Hasonlóképpen, ahogy egy narcisztikus kiakad, amikor a tények nem igazolják, hogy hibátlan, különleges, örök bajnok.

Azért remélem, hogy az az érett narratív stílus, amit mondjuk a kiállításokon láttunk, valahogy leszivárog az ilyen kiadványokba. Per pillanat én most valószínűleg egészségesebb viszonyban vagyok a szlovák történelemmel, mint az adott kiadó.

No persze, miután az elmúlt években adó-forintjaimmal támogattam olyan művek elkészültét, mint az Aranybulla vagy a Pozsonyi csata, asszem bölcsen teszem, ha csínján bánok a kritikáimmal...

Enjoy the silence

A másik dolog, ami eszembe jutott a nyaraláson, az az ilyen "csendfürdős" szolgáltatások elméleti háttere.

A neten sajnos nem találtam pontos leírást, de talán majd segít rajtunk Zsófi kolléganő edzőtábori előadása. Ő igen művelt kognitív pszichológiából (is), melynek tárgykörébe tartozik például a figyelem működése. Ez ugye sport szempontjából is releváns lehet, de általánosságban, már csak a civilizációs és technológiai változások miatt is érdemes ismerkedni a témával.

Az előadás egyik kulcsfontosságú állítása, hogy a figyelmet nem érdemes egy irodalmi toposzként kezelni, ahogy pl. az akaraterővel is szoktuk. Megvannak ugyanúgy a kvázi fizikai tulajdonságai, mint mondjuk a testi erőnek, ugyanúgy meg lehet tanulni bánni vele, és ugyanúgy kimeríthető.

Amikor úgymond nem figyelünk oda valamire, nem feltétlen spórolunk az energiával. Az érzékszervek ugyanúgy fogják és küldik tovább az ingereket, az agynak ugyanúgy dolga van vele, hogy kell-e őket szűrni, vagy nem. Ha direkt nem figyelünk oda, az még nehezebb, mert akkor szándékosan kell koncentrálni valami másra ahelyett, ami magától felkeltené a figyelmünket.

A "magától felkelti a figyelmünket" lényegében az orientációs reflexre utal: amikor valami komolyabb ingert észlelünk, automatikusan azzal kezdünk foglalkozni.

Leginkább a vészjelzéseknél szokott ez hasznos lenni, de gondolom sejtitek, hogy mások is használják az agynak ezt a tulajdonságát.

Elég sok dolog versenyzik a figyelmünkért, ezért minden színes, villog, sípol, hideg/meleg, illatozik, stb. Ennek köszönhetően egy forgalmasabb városban az agyunk kb. úgy érzi magát, mint a Neptun szerverei tárgyfelvételi időszakban. Gyanítom, amikor egy autista kiakad a túlingerlés miatt, akkor nem az a baj, hogy neki erősebben jönnek ugyanazok az ingerek, hanem hogy nem tudja kezelni a velük járó stresszt.

Ezek után logikus is lenne, hogy amikor szabadságra megyünk, akkor valami ingerszegényebb környezetet keresünk, remélve, hogy az idegrendszerünknek is jót tesz majd, ha nem pörgetik a dolgok folyton.

A bevett szokás mégis az, hogy nagyon is keressük az ingereket, csak éppen az újdonságokat.

Végülis akar a halál nyaraláson diétázni!

Amikor a Magas-Tátrában magunk mögött hagytuk már a könnyen teljesíthető szakaszt, és ezzel az útitársak nagy részét, ez a neurológiai diéta-dolog már nem is hangzott olyan rossznak.

Az eddigi nyaralásokon követtünk egy agendát, amiben felfedeztünk egy várost, egy kultúrát, tanultunk a világról, kipróbáltunk új ízeket. Nem éppen egy ingerszegény program.

Itt viszont egész nap csend volt, és a hegyek mozdulatlan látványa.

Nem rángatta a figyelmünk semmi.

Ha valaki kellően lefárad, akkor még a beszélgetést is mellőzi.

Asszem az ember az egyetlen olyan faj a Földön, aminek az agya állandóan dolgozik valamin. Nem igazán van olyan, hogy épp nem gondolkodsz valamin.

Olyan van, hogy nem tűnik fel neked, hogy valamilyen munka zajlik az elmédben. Ez ugyanúgy figyelmi fókusz kérdése, mint hogy észreveszel-e egy gyalogost, miközben neon-reklámok próbálnak eladni neked valamit, és a mögötted lévő BMW villogtatja a foton-ágyút, amiért ötvennel tötymörögsz lakott területen.

A gyalogosnak jobbak esélyei, amikor kevés nála figyelemfelhívóbb inger bombázza az agyad.

És a tudatfolyamataidnak is.

Érdekes volt kicsit tudatosítani, hogy milyen asszociációk ugranak elő a semmiből, így, hogy van hova előugraniuk.

Olyan mint egy kognitív méregtelenítés. 

Shudder before the beautiful

Szóval a kirándulás kitisztítja az elmét. Micsoda felfedezés!

Volt ám közben még egy felfedezésem: ha sportpályának használod a természetet, annak lehet némi leckéztetés a vége. 

Az én leckém oda futott ki, hogy utána olvastam kicsit az ökopszichológiának. Mint kiderült az összefoglalóból, valószínűleg egy kicsit mélyebb gondolatokon nyugszik a dolog, mint hogy a "kirándulás kitisztítja az elmét", meg hogy "ölelj meg egy fát".

Ez az interdiszciplináris áramlat arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy egy nagyobb ökológiai rendszer részei vagyunk, és a jóllétünk összefüggésben van a környezetünk jóllétével. Ha az ember újra megerősíti a kapcsolatát a természettel, akkor valószínűleg kevésbé gondolja okénak kizsákmányolni azt. Ez javítja az ökoszisztéma állapotát, ami pozitívan hat vissza az emberre, révén ő annak a része. Ennek vannak gyakorlati tényezői, mint például a klíma és szennyezés, meg vannak lelkiek is. Ez utóbbival foglalkozik az ökopszichológia, mégpedig a természetkapcsolat fogalmán keresztül.

A természetkapcsolatnak két szintje van.

A második szint, amikor megéled, tudatosítod ezt a szimbiotikus viszonyt. Nem azért mész ki az erdőbe szemetet szedni, mert csúnya, hogy ott van, hanem mert valahol mélyen megérted, amikor Vörösmarty azt írja: "az ember fáj a földnek". És talán azt is megérted, hogy erre nem a bűntudat a jó válasz, hanem a sebek bekötözése és a fájdalom enyhítése, úgy, ahogy azt meg tudod tenni.

Ebben a levezetésben a klímaszorongás valami ahhoz hasonlatos érzés, mint az empátia, amit egy számodra fontos személy szenvedése láttán élsz meg. 

Az első szint az, amit a többségünk ismer. Szeretnénk valamilyen kapcsolatot teremteni a természettel, de öncélú módon. Természetes kajákat akarunk fogyasztani, hogy mi egészségesek lehessünk. Felszedjük a szemetet az erdőben, hogy mi gyönyörködhessünk benne utána. Küzdünk a klímaváltozásért, hogy nekünk élhetőbb legyen a bolygó. Elmegyünk kirándulni, hogy a mi hangulatunk legyen jobb. Megmásszuk a Mt. Everestet, hogy elmondhassuk magunkról, hogy mi ezt is teljesíteni tudjuk.

Az összes kapcsolatfelvétel rólunk szól.

Ebben a levezetésben a klímaszorongás valami ahhoz hasonlatos érzés, mint a félelem, amit egy számodra fontos személy haldoklása láttán élsz meg - de nem attól félsz, hogy ő meghal, hanem attól, hogy te árva leszel. 

Az olvasottak alapján téma úttörői felfogják, hogy egy elég elvont dologról van szó, révén egy ökoszisztémához nem lehet úgy kötődni, ahogy az emberek ösztönösen kötődnek egymáshoz.

De azért annak a kötődésnek a logikáját gyakran szoktuk használni absztrakt szinten: haragszunk az autónkra, amiért nem képes megmászni az emelkedőt, könyörgünk a nyomtatónak, hogy meeting előtt már ne csináljon fesztivált a festékszinttel, úgy érezzük, hogy a rendszer abuzál minket, megvetéssel gondolunk a torkunkra, amiért cserbenhagyott minket koncerten, hisztizve büntethetjük a kardunkat, amiért nem hajlandó azon a pályán hasítani a levegőt, amin szerintünk elindítottuk, szeretjük a táskánkat, ami végig ott volt velünk az egyetemi évek alatt...

Tulajdonképpen szinte már evidens, hogy ezek a szó szoros értelemben vett tárgykapcsolatok rímelnek a pszichológiai értelemben vett tárgykapcsolatainkkal (a tárgykapcsolati elméletek egy gyakran hivatkozott megközelítés a pszichológiában, az emberi kötődésről szólnak. A "tárgy" ezekben a kapcsolatokban egy másik ember, rendszerint az anya, akire kivetül a libidó.)

Ahogy kötődünk a környezethez, az többet árul el rólunk, mint hogy gyerekkorunkban néztük-e a Bolygó Kapitányát. Talán egészen mély dolgokat is.

Még ízlelgetem ezt a gondolatot, mert nem biztos, hogy vágyom arra az önismereti túrára, ami a magashegyi túrán jutott az eszembe.

Miféle természetkapcsolat, amivel nekivágtam a Magas-Tátrának?

Az elején teljesítménytúrának fogtuk fel a dolgot: jó erős tempóban meneteltünk hegynek fölfelé, magunk mögé utasítva azokat, akik csak kirándulgatni jöttek ki.

Azért meg-megálltunk a tájban gyönyörködni, amikor már kiértünk az erdős részből, de volt egy ilyen "haladjunk" attitűd a háttérben.

Körülbelül az út 1/3-ánál fogyott el a víz. Mint kiderült, igazából ez volt a túra legkönnyebb szakasza, de akkor ezt még nem tudtuk. És természetes, hogy nem lehet visszafordulni.

Ez a bizonyítást és győzelmet hajszoló hozzáállás némiképp fakulni kezdett, amikor végre elfogadtuk, hogy titkos reményeinkkel ellentétben senki nem látott üzleti lehetőséget abban, hogy valami bódét telepítsen a hegyre. Itt nekünk nem ad el senki egy üveg vizet, nem lesz wc, pihenő, stb. Nincs itt ember, csak a hegy.

Hogy mennyire ostoba mulasztás volt nem tudatosítani, hogy nem egy sportpályára jöttünk, az út utolsó harmadában mutatta meg magát teljes életnagyságban.

Ezen a ponton már lemondtunk volna a dicsőségről, hogy teljesítettük a túrát; fájt már minden ízületünk, és ha tehettük volna, félbehagytuk volna a folyamatot.

Egy konditeremben lehet is. Ha nem bírod, le lehet rakni a súlyzót, le lehet szállni a gépről.

De a természettel nincs alku.

Ha bevállaltad, akkor már végig kell menj valahogy az úton, tök mindegy, hogy érzed magad közben. Egyszerűen nincs más lehetőséged. 

Azt hiszem ez egy olyan lecke, amit a mi részvételi díjjal és fogyasztókra szabott szolgáltatással formált generációnknak alkalmanként meg kell ismételnie.

Azt a leckét már edzőtáborban megkaptam az idén, hogy a dolgok attól még nem sikerülnek, mert akarom őket.

A Magas-Tátra kiegészítette.

A fenti történetnek van egy elég elvont, de átgondolásra érdemes narratívája: ha maradunk ennél a természetkapcsolat kifejezésnél, akkor mondhatjuk, hogy én a tárgyiasítás szép hagyományával éltem ebben a kapcsolatban. Volt egy célom, és eszközül használtam hozzá a másik felet, a természetet.

Csak hát ahogy Petőfi írta, "azért a víz az úr". A természet nem akart asszisztálni a hőstörténetemhez. Ő abból nem nyer semmit.

Mit számít itt bármiféle akarat, bármiféle narcisztikus szükséglet?

Meglehet, hogy ha van pokol, akkor nem is azokért a dolgokért kerülök majd oda, amit az ember törvényei szerint vétettem, hanem pusztán mert nem tiszteltem a teremtés minden elemét.  

Visszatérve az elejéhez; ezt a sztorit számos módon el lehet mesélni.

Van két szereplője: a természet és én. Az egyszerűség kedvéért talán maradjunk az emberi oldalnál.

Milyen tulajdonságai vannak ennek a szereplőnek?

Lehet meggondolatlan és impulzív, amiért nem vitt elég vizet, és nem gondolta végig, hogy mire számíthat ilyen terepen.

Lehet kitartó, mert végülis csak végig ment az úton, hiába bizonyult nehezebbnek a vártnál.

Lehet intelligens, mert felismerte a túra filozófiai oldalát.

És lehet önző és dölyfös, amiért sportlétesítménynek használta a természetet, mintha az érte lenne.

És lehet ostoba és infantilis, hogy felhúzta magát azon, hogy azok a rohadt sziklák még mindig nem akarnak elfogyni, pedig a sárga jelzés megígérte...!

Ezek a leírások mind igazak egyszerre. 

Hogy milyen történet, s ezzel együtt milyen identitás lesz ebből, a narrátor dönti el.

Ha egy szlovák turista lap narratív stílusában írjuk meg, lehet ez még egy hőstörténet is, amiben a szereplő hosszas szenvedés után erényeit bevetve legyőzi a természet erőit, és elnyeri a jutalmát.

Ha egy szlovák helytörténeti múzeum stílusában írjuk meg, akkor el kell mesélni a kellemetlenebb részeket, legfeljebb a hangsúlyokkal lehet szűrni. És sajnos vállalni kell a kockázatot, hogy nem kontrolláljuk annyira a befogadó véleményét, mint egy szerkesztettebb sztorival. Ő dönt majd, hogy értelmezi, amit hallott.

Nagyjából ezt a döntést kell meghozni minden alkalommal, amikor megfogalmazzuk az élettörténetünket is.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Útinapló és Útinapló vol.2: ezekben a bejegyzésekben szintén ilyen nyaralásokon felmerült eszmefuttatásokat írtam le. Ebben is vannak ilyen nemzeti kérdések, stresszkezelés, meg hogy milyen seggfej módon kezeljük a környezetet. 
• This is the way: ebben a cikkben az edzőtábori önismereti edzésem terveiről írtam, amit a fenti narratív pszichológiai eszközre, a Savickas-féle karriertörténetre alapoztunk.
• Kapudrog: egy saját példa arra, hogy milyen apró narratív csúsztatásokkal tudjuk hamisítani az önértékelésünket. 
• You will know my name: a fent idézett "Pride-cikk", ami azt a témát boncolgatja, hogy a külön melegekre szabott terápiás képzések talán megerősítik a klientúra elszigeteltségét, de talán vannak is köztük olyanok, akik már csak elszigeteltségben érzik jól magukat.
• Krédó: ezt az írást most nem használtam annyit, mint terveztem, de ebben is van olyan Fekete Istvános megállapítás, hogy a "természetnek hiába hisztizel". Csak itt az a történet, hogy az edzőtábor harmadik napján több együttműködést vártam volna a kardomtól :D