Buhera mátrix

Az ember néha egészen sajátos módon próbálja visszanyerni a kontrollt az élete felett. Ebben a bejegyzésben a halogatásról, pontosabban a "bosszúból történő alváshalogatás" című jelenségről értekezünk, ami egyes értelmezések szerint azt jelenti, hogy az ember úgymond visszalopja azt az én-időt a kötelességektől, amit azok elvettek tőle a nappali órákban.

Mivel egyetemista és fiatal felnőtt berkekben gyakori jelenség, bőven akadt lehetőségem beszélgetni erről az életvezetési sajátosságról, és közösen elmélkedni annak hátteréről. Legutóbb, amikor erről bővebben elmélkedtünk egy kliensemmel, egészen világnézeti kérdésekig jutottunk el.

A legelején érdemes lenne elnyesni a definíciók burjánzását: az alváshalogatás azt jelenti, hogy belátjuk, hogy aludni kellene, de helyette valami mást csinálunk, önként, kedvtelésből. Ilyen például, amikor késő este, sőt, igazából már éjjel sörözünk, játszunk, olvasunk, pörgetjük a telefonunkat, pedig holnap dolgunk lenne.

Ha ezeket tapasztalod magadon, az még nem jelenti egyből azt, hogy te is épp a szabadidőd visszalopásán munkálkodsz az éjjeli órában: több oldalról meg lehet közelíteni ezt a témát, révén ez lehet egy önszabályzási, sőt, függőségi kérdés is.

Csak mi most nem ebből a perspektívából vizsgálódunk.

Analógia

"Tudom, hogy miért vagy itt. Tudom, hogy mit csinálsz. Tudom, hogy miért nem tudsz aludni, miért élsz egyedül, és miért ülsz minden éjjel a számítógéped előtt."

Trinity Neónak (Mátrix)

Szóval beszélgettem egy sráccal, aki szeretne egy kicsit konvencionálisabb időbeosztást kialakítani magának. Éjjel sokáig fenn van, szörfözget a neten. Olyan munkahelye van, ami nem követeli meg, hogy reggel vegye fel a munkát, csak végezze el valamikor, és kész. Erről az oldalról így igazából nem kerül konfliktushelyzetbe, ám mégis van következménye annak, hogy későn fog hozzá: lényegében este végez, és nincs már semmire sem ideje. Olyan dolgokra sem, amiket értékesebbnek tart annál, hogy az ágyban nézegeti a közösségi média feedjeit.

Arról nem kellett vitatkoznunk, hogy mi lenne a megoldás: ha hamarabb lefeküdne, hamarabb kezdene dolgozni, akkor hamarabb végezne, és maradna egy jól felhasználható idősáv neki. Igazából ő erre szerződött magával. Csak valahogy marha nehéz betartani.

Párszor sikerült már bebikáznom úgy a változásokat, hogy az elutasított énképpel konfrontáltam a klienst. Nem azért, hogy leégessem önmaga előtt, hanem hogy valami súlya legyen a dolgoknak, vagy épp érthetőbb legyen ez a negatív énkép.

Nem volt nehéz most sem párhuzamot keresni.

"Lényegében ugyanazt csinálod, mint a csencselős haverod."

Van ugyanis ennek a srácnak egy pajtása, aki kissé fárasztó tud már lenni a "megoldjuk okosba" terveivel. Ő az, aki esetleg megkerül pár szabályt, hogy pár ezer forinttal olcsóbban megkapja, amit szeretne.

Ebben az a fárasztó, hogy minden ilyen üzletnél elindul a vita, hogy akkor ez most egy alacsony kockázat + nagy nyereség, vagy épp egy magas kockázat + kevés nyereség kombó. Mint sejthetitek, a két fél eltérően látja ezt a kérdést.

A kliensem szerint egyszerűbb lenne simán normálisan csinálni a dolgokat, mint alternatív megoldásokkal visszanyerni néhány minor költséget.

No de hát miért ne köthetne egy ilyen kompromisszumot az ember? Mindenki el tudja dönteni, hogy mit tűr el jobban: ha kifizeti a teljes árat egy készülékért, vagy ha stresszel egy kicsit pár szabály megszegése miatt?

Ugyanígy, miért ne hozhatna valaki olyan döntést, hogy egy napot lekerekítő instázást kifizet a holnap esti edzéssel, esetleg a délelőtti munkaórák eredményességével?

Csak mert a kliensem tulajdonképpen pontosan ez utóbbi a döntést hozza meg. 

De akkor neki miért más erről az élménye?

Tolvajok fejedelme

"Tudnod kell, hogy ezek a szabályok olyanok, mint egy számítógéprendszerben. Némelyik megkerülhető. A többit megszegheted."

Morpheus Neónak (Mátrix)

A katalizációs célú piszkálódásomnak az a lényege, hogy a homo oeconomicus szellemisége szerint közelítettem meg a problémát.

Van neki egy célja, hogy egy kicsit a saját szükségleteivel is törődjön, élvezze az életet, megnézzen érdekes dolgokat, meg vicceseket, fejlessze magát, ilyenek.

Ennek vannak különböző formái: némelyikhez kell kipihentség, idő, kapacitás. Ilyen például az edzés, egy komolyabb könyv vagy film, múzeum, nagyobb séta - sorolhatnánk még sokáig.

És vannak olyan megoldások, amelyekhez nem kell kimozdulni, nem kell szervezni, nem kell kipihentnek se lenni. Ilyen például a gép előtt kockulni éjszakába hajlóan, pörgetni a hírfolyamot unalmunkban, láncban fogyasztani a Youtube-videókat.

Nincs nagy talány: a nagyobb költséggel (= szervezés, kognitív és érzelmi kapacitás, energia, idő, stb.) hozzáférhető dolgok tartalmasabb időtöltést is jelentenek, az alacsony költséggel hozzáférhető dolgok pedig felszínesebb kikapcsolódással jutalmaznak.

Mertoni fogalmakkal élve, itt lényegében arról van szó, hogy az ember kiválaszt egy célt és a hozzá vezető eszközöket.

Általában az eszközök, azaz a vállalható költségek adottak, ezért a célokat kell hozzájuk igazítani. Ha nincs pénzem 100m2 családi házra az agglomerációban, akkor nem ilyen ingatlanokat keresek, ugye.

Amit az előző szakaszban bemutatott két srác csinál, az lényegében az, hogy úgymond "kilopják valahonnan az anyagot": a kliensem a célokból, a haverja pedig az eszközökből.

A haver ugye egy magasabb polcos célt lőtt be magának, de nem képes/hajlandó ennek az árát megfizetni, ezért alternatív eszközöket keres a jó öreg szürke-zónás kiskapuk formájában.

A kliensem is vágyik a magasabb célokra, de ő túl lelkiismeretes ahhoz, hogy kilopja az erőforrásokat mondjuk a munkaóráiból, úgyhogy de facto magát lopja meg. Így aztán nincsenek eszközei, amivel el tudna érni egy magasabb célt, azaz egy nívósabb én-idővel töltött délutánt. Marad hát az alacsonyabb cél, a késő esti telefonpiszkálás.

Ha belegondolunk, ezeket a döntéseket meg lehet hozni Felnőtt én-állapotból. Lehet racionálisan kezdeni olyan mondatokat, hogy "tűröm azt a feszültséget...", "lemondok arról, hogy...", "vállalom a kockázatot...".

Sokszor csinálunk ilyet, például amikor a lakásfelújítás egyes munkálatait magunk oldjuk meg némi videómegosztós önképzés után, mondván, "nem lesz olyan jó, mintha egy szaki csinálná, és a szabadidőm megy vele, de pénzt spórolok". Itt a célból szedtük ki az anyagot, és lemondunk minőségről. De azt is lehet, hogy mégis a szaki újítja fel a lakást, jó minőségűen és gyorsan (tudom mit akarsz mondani, de ez most egy elméleti levezetés!), csak aztán "nem kérünk számlát". Ilyenkor az eszközhöz tartozó szabálykövetésen spórolunk a pénzért cserébe.

Ne menjünk bele az igényesség, etika vagy anyagiasság témaköreibe: az a lényeg, hogy az előbbi példák mind lehetnek tudatos, autonóm döntések.

Aztán valahogy mégsem azok lesznek.

Vengeful child

„Én gyűlölöm ezt a helyet, ezt az állatkertet, ezt a börtönt, ezt a valóságot, nevezze, aminek akarja! Én nem bírom elviselni tovább!”

Smith ügynök Morpheusnak (Mátrix)

A lenti hivatkozások közé majd rakok be korábbi írásokat, amiben a mini-sorskönyvről lehetett olvasni. Ebben az elméletben van a Bosszúálló Gyermek (Vengeful Child) nevű pozíció, ami én-állapotát tekintve egy Negatív Lázadó Gyermekit jelent, életpozícióját tekintve egy hibáztató, +- kapcsolódás, azaz Én OK vagyok, de Te Nem vagy OK. 

A Bosszúálló Gyermek lényege, hogy valamilyen pszichés egyensúlyt próbál azzal visszaállítani, hogy "na majd én megmutatom neked". Ez az egyensúly inkább valamilyen érzés-jellegű dolog, szociális értelemben hősünk nem nyer dominanciát, nem szerzi vissza az uralmat a helyzet fölött, csak lélekben kapaszkodik a gondolatba, hogy azért nem hagyta magát. Ilyen például, amikor valaki leteremt minket, és nincs erőnk visszaszólni, csak az orrunk alatt morgunk valamit, ami senki nem hall. De legalább mondunk valamit.

A Bosszúálló Gyermeket az eredeti, Kahlernek köszönhető cikk a kis Fahrquahr esetén keresztül mutatja be. A történet szerint elügyetlenkedte a szemétkihordást, amiért le is teremtették. Szégyenében és bánatában azzal vigasztalódik, hogy legalább megfizette valamennyire az adósságot, mert a többiek is megszívták azzal, hogy mellé öntötte a szemetet. Ez a gondolat a Bosszúálló Gyermek.

Hogy őszinte legyek, most direkt újra olvastam az eredeti cikk releváns részét, hogy ne írjak le hülyeséget. Jól tettem, mert nem pontosan így, ennyire sűrítve szoktam mesélni sztorit: én általában lépésenként vezetem végig a mini-scriptet, melyben külön van a (1) megszégyenítés esete (-+), amikor anyuka leszid, a (2) bosszú esete, amikor mérgében szándékosan kiönti a szemetet (+-), és a (3) végkiteljesedés esete, amikor rájön, hogy innentől már tényleg nem lehet helyrehozni a dolgot, mert most már tényleg hülyét csinált magából, és anyukától se várható túl sok együttérzés (--). Szerintem így logikusabb, nem kevésbé életszerű, de asszem kicsi vagyok ahhoz, hogy Kahlerrel vitatkozzak. Itt van az eredeti szöveg egyébként:

"When a person is in his Vengeful Child he's saying, "I'll show you." The Vengeful Child position incorporates not-OK parts of Critical Parent as well as Vengeful Child, a part of the Adapted Child. An active Vengeful Child can be seen by games of NIGYSOB or Blemish; or through, for example, practical jokes. Passive-aggressive Vengeful Child behavior (...).

Little Fahrquarh has a stopper of "Feel confused" (You're stupid). He is asked to take the garbage out. In doing so he spills it by the side of the garbage can onto the lawn (Vengeful Child), returns to an irate mother who is screaming, "You stupid ...." He gets a payoff by being called "stupid" (Adapted Child) and at the same time, although he is the underdog (home-base position of I'm not-OK--You're OK), he believes he is "making mother angry by his Vengeful Child actions.

Procrastination is another passive-aggressive Vengeful Child maneuver. Just as not-OK rebellion is reflected in Vengeful Child behavior, and OK rebellion is reflected in Free Child behavior, so Vengeful Child is reflected in not-OK antiscript behavior"

A lényeg, hogy a Bosszúálló Gyermek az önértékelése, illetve - saját értelmezésemben - autonómia-érzet helyreállítására törekszik.

Az Emberi játszmákban olvasható fogalmak szerint ez a törekvés megvalósulhat rítus és eljárás formájában is.

Az eljárás a Felnőtt én-állapotban történő valóságkezelést jelenti, ami az eddigi levezetésben a homo oeconomicus megközelítés lenne.

A rítus pedig egy forgatókönyv nem feltétlen tudatos követése, inkább automatizmus, mint autonómia, megkérdőjelezhető eredményességgel. Ez lenne a Bosszúálló Gyermek.

Ezzel a rítussal az a baj, hogy valójában nem a szükségleteink, az autonómia-törekvéseink törnek ilyenkor előre, hanem a frusztrációnk. Így a helyzet nem kap megoldást.

Argo

"Svédet meg felszippantotta az a kibaszott magyar valóság. (...)

Te csak ne "nyugi"! Tizenkét órája vagyok Magyarországon és romba dőlt az életem!"

A Tejesember a Sofőrnek (Argo)

Összefoglalva az eddigieket: amikor a kliensem a nap végén elcseszi az alvásidőt doomscrollinggal, az értelmezésünk szerint történhet egy Bosszúálló Gyermeki pozícióból, hogy legalább ennyit meg tudjon szerezni a neki járó szabadidőből.

Ezzel analóg módon, amikor a haverja nekiáll trükközni valamilyen eszköz beszerzésénél, az ugyanebben a pozícióban történik, gondolván, hogy neki is joga van úgy hozzájutni egy ilyen menő készülékhez, hogy ne kelljen emiatt két hónapig Smack-levesen élnie. 

Ez utóbbi meglátás már afféle szarkazmus akarna lenni, de megnyitott egy újabb réteget. Ha a trükközés nem is, de a frusztráció ott van az életvezetés számos aspektusában: az ember képtelen jó szájízzel elmenni nyaralni 410 forintos euró mellett, megvenni az egészséges kaját, kifizetni a pszichológust vagy bármilyen szolgáltatást, felmondani a lélekölő munkahelyen, kialakítani valamilyen büszke önbecsülésre okot adó munkakultúrát, stb...

Mintha ez a rohadt élet állandóan erről a döntéshelyzetről szólna, hogy mit tudsz megbuherálni: a célokat vagy az eszközöket?

Olyannyira, hogy az ember alapműködésébe is beleivódik a Bosszúálló Gyermek: már nem azért buherál, mert muszáj, hanem mert szokott. Nem azért vesz Németországból törött autót, mert nem tudna kifizetni egy jó állapotban lévő használtat, vagy akár újat. Nem azért nem tartja be a munkavédelmi előírásokat, mert lehetetlen, hanem azért, mert őt már ilyenekkel ne terhelje senki! Nem azért nem válik el a feleségétől, mert akkor egyedül kell újrakezdeni, hanem mert akkor az asszony viszi a vagyon felét. Inkább szenved egy életen át.

Mintha az a tény önmagában aktiválni tudná a Bosszúálló Gyermekit, hogy a dolgoknak van ára és következménye.

Megjegyzés: valóban létezik ez a "beleivódás", a TA-ban kontaminációnak nevezik. Azt jelenti, hogy két én-állapot valahogy összecsúszik, és afféle metszetet képeznek. Akkor szokott téma lenni, amikor a Felnőttbe keveredik bele valamelyik másik, ezzel torzítván a racionális gondolkodást, a valósággal való kapcsolatot.

Ezen a ponton már búcsúztunk a kliensemmel, bár ha lett volna idő, esetleg némi sör is mellé, akkor valószínűleg végig vittük volna a nemzetkarakterológiai megfejtésünket is.

Arra gondoltunk ugyanis, hogy ez az örökös ügyeskedés, buherálás, tuning nem személyes dinamika, hanem kulturális, úgymond kelet-európai sajátosság. 

Végtére is némi történelmi rápillantással könnyen lehet az az érzése az embernek, hogy a térség folyamatos relatív-deprivációban él a Nyugathoz képest. Nem olyan az életszínvonal, na. Errefelé sósabb könnyeket és más fájdalmakat kell elviselni ugyanazért az Iphone-ért. Vagy gőzgépért, vagy lánchídért, attól függ, melyik évszázadot nézed.

Ebből kiindulva, noha eddig Bosszúálló Gyermekről beszélünk, itt nem egy Felnőtt-Gyermeki kontaminációról beszélünk, hanem egy Felnőtt-Szülőiről, révén ez egy kulturális üzenet, ami a Szülőiben van. De a szülőknek is van Gyermekije, ugye. Sőt, még olyan absztrakt entitásoknak is, mint a kultúra.

Szeretek ilyenekről elmélkedni. De azért örülök, hogy nem mélyedtünk el ebben jobban. Nem akarom, hogy a srác azzal az üzenettel menjen haza, hogy Mohács miatt vannak időgazdálkodási problémái.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Cikk a "bosszúalvásról" a Mindseten
• Korábbi írások a mini-scriptről:
• Az Eshtar c. trilógiához írt gondolataim 4. részének közepén kicsit teljesebben ki van fejtve a négy pozíció, azok kapcsolata a driverekkel, illetve a feltételnélküli elfogadás, mint nevelési eszköz előnyei és hátrányai.
• A Covid alatt írt mélypontokhoz írt Kicsit szomorkás a hangulatom máma c. írás, ami leginkább a "megállító", depresszív pozícióra fókuszált
• Ebben a bejegyzésben arról volt szó, hogy sokszor nem tudjuk buherálni a valóságot, úgyhogy az attitűdjeinket szoktuk. Szerintem elég jól összefoglalja az élettel kapcsolatos attitűdöket az Erskine-féle Helyettesítő rendszer. Erről a Riff c. bejegyzés közepén lehet olvasni, a szakképzős szakdolgozatom bemutatójában. 
• Az elidegenedésről aránylag sokat írtam, főleg kezdő pszichológusként. A mostani levezetéshez azt hiszem az És mégis mozog a Föld c. bejegyzés áll a legközelebb, ott egy kicsit erősebb a szociológiai háttér, meg egy-két kiút is felmerül. Ha a társadalmi rész érdekel, esetleg érdemes elolvasni az Útinapló1 c. bejegyzést is, ahol finoman célozgatok rá, hogy a "balkáni viszonyok" nem feltétlen állnak meg Röszkénél...
• Példák a buherálásra? Valószínűleg igen sokat lehet találni ezen a blogon, úgyhogy csak a teljesség igénye nélkül hoznék be párat, ami írás közben eszembe jutott:
• Kedvencek temetője: ebben a rövid, szarkasztikus írásban arról van szó, hogy az alapértékekbe csomagoljuk a problémás viselkedésünket, hogy ne kelljen konfrontálódni velük. Itt ugye a célt buheráljuk: nem fejlődni akarunk, csak jónak látszani.
• Merjünk kicsik lenni: ez a régi írás az érettségivel kapcsolatos szorongásról szólt, amit azzal próbáltak enyhíteni, hogy az úgyis könnyű. Ez az üzenet szintén a célokat buherálja - nem azt mondták, hogy szerezzünk erősebb eszközt, hanem hogy nem is kell.
• A True colors c. bejegyzésben a diétámmal kapcsolatos döntésről regéltem, ami inkább rítus-szerű volt, mint eljárás jellegű. A döntés inkább automatizmus volt, mint autonóm. Ez alapvetően egy pozitív, megerősítő jellegű cikk, ami egy kicsit kitér ennek a nagy autonómiának a limitációira is, ám megközelíthető úgy is, hogy itt az eszközt buheráltam kicsit a cél érdekében. 
• Végezetül, a saját szakmai fejlődésem buhera mátrixát meg-megmutogattam néha az elmúlt években. A tíz éves összefoglalóban hoztam példákat a valódi fejlődést hozó eljárásokra, és az inkább érzelmi biztonságot jelentő, időt nyerő rítusokra is.