Úgy emlékeztem tíz év lassabban telik el 1 - Így írtam én

Tíz éve írom ezt a blogot, kisebb-nagyobb sikerekkel. Nagy lelkesedéssel ugrottam neki ennek a bejegyzésnek, mivel elhatároztam, hogy visszatekintek az elmúlt évek fontosabb bejegyzéseire, és megpróbálok feltárni valamilyen fejlődéstörténetet.

Ami engem illet, nem csalódtam: tényleg izgalmas és elgondolkodtató önismereti trip volt gépen szállni ennyi írás fölébe, és feltérképezni, milyen szakmai folyamatok hagytak nyomot itt, a netes naplómban. Ha valaki régebben követi ezt a hobbimat, talán neki is érdekes lesz.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy milyen beszélgetések alakulnak ki, miután felveszünk a kliensünkkel egy életút-rajzot - hát, körülbelül olyan, mint ez a cikk.

Eredetileg egy hosszú összegző írásban oldottam volna meg ezt a küldetést, amiben egy helyen jelent volna meg a 2022-es év összefoglalója, valamint a visszatekintés az elmúlt tíz évre.

Tavaly karácsonykor volt kereken tíz éve, hogy megírtam ide az első bejegyzést. Összegyűjtöttem azokat a bejegyzéseket - évenként egyet - amelyek a legfontosabbnak tűntek, vagy azért, mert én használtam őket sokat, vagy azért, mert az olvasók nyitották meg őket relatíve sokat.

Már a gyűjtőmunka is elvitte a két ünnep közötti szabadság jó részét, az írás még többet, szóval az ötlet végül felharmadolásra került: az éves összefoglaló már kint van, a saját gondolatok forgatása jön most, és majd később a népszerűbb bejegyzések értelmezése.

Úgy emlékeztem, tíz év lassabban telik el

Már van vagy négy bejegyzés itt a blogon, ami azért jött létre, mert valamilyen szempontból elértem egy tízéves mérföldkövet a pályámon (Pygmalion, Gondoltad volna?, Tíz mérföld, Confessio). Akik rendszeresebben olvasnak, valószínűleg már rájöttek, hogy folyamatosan szoktatnom kell magam a gondolathoz, hogy öregszem. Emellett asszem más oka is lehet a "tíz év - fétisemnek".

Számomra tíz év mindig sok idő.

Ennek magyarázata az lehet, hogy most jött el az életemben az a pont, amikor úgy emlékszem vissza ilyen távlatokra, mintha tényleg tegnap lett volna.

Megvannak még azok a ruháim, kábé ugyanígy néztem ki, ugyanolyan volt az életstílusom, és a többi, és a többi.

Ehhez képest egy előző tíz éves szakasz kicsit változékonyabbnak tűnik.

A "mintha csak tegnap lett volna" érzés 2022 és 2012 között van.

Ehhez képest ha 2012-ben írtam volna az előző tíz évről, akkor abban olyan dolgok lettek volna, hogy rájöttem, hogy a sör ízlik, hogy én is tudok beszélgetni lányokkal, meg hogy mégse programozó akarok lenni, de nem is jogász. Elkezdtem pénzt keresni, eleinte erősen kék gallérosként, ami végül kifehéredett. Felvettek az egyetemre, amit sose néztem volna ki magamból; voltam külföldi ösztöndíjjal tanulni, amiről azt hittem, hogy csak a legtehetségesebbeknek érhető el; közben az élet kirángatott a számítógép elől, és felnőttkoromban mégis elkezdtem sportolni; aztán én rángattam ki másokat a gép elől, amikor egy még gyerekként megálmodott nyári tábort csináltam egy netes szerepjátékoscsapatnak; aztán annyira kirángatott az élet, hogy elköltöztem otthonról sok konfliktus után, satöbbi, satöbbi... (*nagy levegő)

Szóval visszatekintve a blog előtti tíz évre olyan évente történt annyi dolog, mint a bloggal töltött tíz év alatt összesen.

De hát az ember idő-fogalmát a tapasztalatai befolyásolják, így nekem a tíz év még mindig egy ilyen különleges, reflexióra késztető dolog.

Valószínűleg a következő tíz évet elsumákolom majd, mondván, hogy "bakker, hirtelen eltelt tíz év, én meg meg még hozzá se kezdtem...!"

Ennek a sztorinak az első bejegyzésében, a 2022-es évet összefoglaló A lamantin évében írtam, hogy szeretek összefüggéseket, "nagy narratívákat" keresni a dolgok mögött. Volt olyan bejegyzés, ahol ez annyira bejött, hogy tényleg új dolgokat vettem észre a folyamatban :D

Néha kiderül, hogy bár nehéz visszakövetni egy-két intuíciót, valójában nem olyan, mintha lamantinok rakták volna össze.

2012-2022

A tíz év narratívájának megteremtéséhez/feltárásához két megközelítést találtam ki.

Egyrészt összegyűjtöttem a bejegyzések közötti hivatkozásokat, és kvázi szociometriát csináltam belőlük. Azokat az írásokat kerestem, amelyekre sok más cikk hivatkozik, azaz valami alapvető gondolatot tartalmazhatnak; vagy amelyek sok más cikkre hivatkoznak, tehát feltehetően összegző jellegűek.

Ezzel a módszerrel igazából azt is ki lehetne deríteni, hogy ha könyvet raknék össze az elmúlt tíz év írásaiból, mely bejegyzések lennének egy fejezetben, de ennek a feladatnak valószínűleg nem érnék egyhamar a végére. 

Helyette abból indultam ki, hogy a legtöbb hivatkozással rendelkező írások azért vannak a listák élén, mert több évig forgattam őket, amikor próbáltam megosztani a gondolataimat; szóval elképzelhető, hogy lehet köztük összefüggés.

A másik megközelítés adja magát: megnéztem, hogy melyek voltak a leglátogatottabb bejegyzések az elmúlt tíz évben. Persze, érdekes, hogy itt a gép előtti merengéseim hogy állnak össze, de talán még érdekesebb, hogy mire volt kíváncsi a legtöbb ember; miről szólt az olvasóknak ez a tíz év?

Na, hát ez már átkerül egy másik bejegyzésbe, látva hogy az első aspektus is mennyi munkával jár (írni is, meg olvasni is).

Így írtam én

Elsőnek itt egy kép az elmúlt dekád bejegyzéseinek hálózatából. 

Minden bejegyzést egy színes pont jelöl, a színek évadonként változnak, szivárvány sávjainak logikája szerint (hátha valamelyik Soros-szervezet ráklikkel majd a támogató gombra). A periférián a sötétvörös 2013 és az ibolyaszín 2021 és 2022 vannak. Az első évadban még kevesebbet dolgoztam, kétszer ennyi bejegyzésem volt, nyilván nem mindegyik tartalmazott annyi gondolatot, hogy sokat hivatkozzak rájuk. Az utolsó évad intellektuális hasznosságát még nem tudom megítélni, de a hivatkozások sűrűségéből ennyi idő alatt nyilván nem is derülhet ez ki.

Középen nagy keveredés van, de így szabad szemmel azt mondanám, mintha a sárga és világos zöld környékén szét lehetne választani a mintát, azaz 2016/2017 táján mintha lett volna egy korszakváltás, amikor már a régebbi bejegyzésekre nem annyira hivatkoztam, hanem az újabbak elméleti kohéziója kezdett erősödni.

Ennek sok oka lehet: 2016-ban igazoltam át a Gyermekházból a BME-re, ami szakmailag óriási inspirációs löketet adott; ugyanebben az évben kezdtem el a szakképzést, fejeztem be a tranzakcióanalízis első modulját, illetve választottak meg elnöknek az Ars Ensisben. 

Úgy látszik, 2016 egy egész jelentős év volt, valószínűleg ez megjelent a témaválasztásokban is. Annyiban biztos, hogy az akkori cikkeket a korábbihoz képest nagyon sokan olvasták (Többek között mert Szabolcs barátom legyőzte évezredes ellenállását a Facebook használatával szemben. Úgy látszik nem csak a magánpraxisomat bikázta be, hanem a blogomat is).

A számítógépes elemzés amúgy nem talált töréspontot az évadok között.

Best of the 2010s

A következő képen az évadok szépen szét vannak szortírozva a vízszintes tengelyen, a függőlegesen pedig azt láthatjuk, mennyi hivatkozás oszlik el köztük. 

Így első ránézésre azt mondanám, hogy nem meglepő módon az összegző bejegyzések gazdálkodnak a legtöbb hivatkozással. Ami - szerintem - érdekesebb, az az értelmezés. Ezek egyrészt személyes összegzések, mert valami karrier-mérföldkőhöz kötődnek, másrészt szakmaiak is: többségük bázisa vagy gyűjtőpontja valamilyen elméleti sarokkőnek.

• 2013: Itt fekszünk vándor: az '56-os forradalom apropóján írt elmélkedés az egyén és társadalom viszonyáról, beleszámolva a Jungi individuációs processzust.
• Szakmai oldal: volt egy jól sikerült dolgozatom, amiben szerepjátékot elemeztem Jung munkássága alapján. Még párszor használtam is itt a blogon a kollektív tudattalan, individuációs processzus, Hős-archetípus fogalmait, de itt először próbáltam kicsit természettudományosabb és gyakorlatiasabb keretben elhelyezni. Az volt az üzenet, hogy egészen mélyről jön a késztetés, hogy meghaladjuk önmagunkat. Ez az üzenet más elmélkedéseknél is jól jött, úgyhogy ezért van valószínűleg ennyi link hozzá.
• Személyes oldal: nem úgy emlékszem, hogy volt ennek a postnak személyes ihletettsége, de így utólag gyanúsnak tűnik, hogy akad egy nem tudatos réteg is itt. A pályafejlődésemet elregélő Tíz mérföld c. bejegyzésben volt ez a "ki kell tartani" attitűd, amivel az első éveket kezeltem. Van némi iróniája így ennek az írásnak, ami azt fejtegeti, hogy benned van a Hős archetípus, a vezetőid pedig próbálják felhasználni az ezzel járó kitartást és áldozathozatalt. Lehet, hogy volt pár nem tudatosított meglátásom az akkori munkahelyi értekezleteken hallott lelkesítésekről, hogy csodálatos, hogy ilyen hősiesen kitartunk - de amúgy jobb feltételek, jobb fizetés, jobb szakmai perspektíva nem lesz.
• 2014: Banánhéj1 - Okoska + Véreb: ennél az évnél lényegében holt versenyben végzett két bejegyzés. Ezek tematikájukban is hasonlóak: mindkettő afféle szakmai pofára esésről szólt. Az Okoska lényege, hogy megpróbáltam sztrókokat gyűjteni azzal, hogy demonstráltam a tizenéves SNI-s diákjaimnak, hogy milyen okos vagyok, a Véreb meg arról, amikor ezek a sztrókok nem jöttek, vagy ha jött valami, akkor az nem volt pozitív, megerősítő.
• Szakmai oldal: itt olyan negyedik éve dolgoztam pszichológusként, már volt magánpraxisom is, amihez rendes szupervízió is kapcsolódott. Reflektálva az akkori tudásomra, rájöttem, hogy egyáltalán nem minden egyetemről hozott tudás és attitűd hasznosítható a tényleges munkavégzés közben. De arra is rájöttem, hogy nem biztos, hogy mindig az egyetemi felkészítést kell hibáztatni. Ez a szakmai közhelynek számító "ne higgy el mindent, amit gondolsz" megfejtés eléggé fontos volt a további szakmai önelemzések során, amiből írtam is jó párat, gondolván hogy az ilyen kis kulisszatitkok érdekelhetik az olvasókat.
• Személyes oldal: tényleg volt olyan időszak, amikor minden nap megnéztem Clegane haldoklását. Egyrészt azért azonosultam vele, mert én is olyan kiábrándult voltam a szakmaiságommal, mint ő a lovagsággal kapcsolatban. És hasonlóképpen hozzá, én se léptem ki a szolgálatból, csak érzelmileg. Ahogy látom, a Vérebben le is hivatkoztam ezt az '56-os bejegyzést, amellett érvelve, hogy a cinizmus lényegében a fejlődés visszautasítása. Úgy látom, itt már tudatosult, hogy az adott körülmények nem tesznek annyira jót nekem, viszont erre nem a kilépést láttam pozitív megoldásként, hanem a szakmai önismeret megerősítését.
• 2015: Hivatás: ez a bejegyzés 70% Babits Jónás könyve, 25% korábbi bejegyzések begyűjtése, 5% új gondolat arról, hogy a versekbe lehet kapaszkodni, és a segítő szakma nehéz.
• Szakmai oldal: van ez a japán boldogság-fogalom, az Ikigai, amit minden harmadik pályatanácsadáson elmondunk. A nyugati társadalom Venn-diagramokká egyszerűsítette a dolgozói létben elérhető boldogság négy aspektusát: szeretem csinálni?; megfizetik?; jó vagyok benne?; szükség van rá? Ez a bejegyzés lényegében pályaorientációs jellegű, és arról szól, hogy ha azt akarod csinálni, amit akkor csináltam, akkor legnagyobb súllyal a "szükség van rá" fog ülni a pályaidentitásodon, azaz a küldetés- és hivatástudat veri a szakmaiságot és szenvedélyt. Hacsak nem akarsz rövid úton kiégni.
• Személyes oldal: "hacsak nem akarsz rövid úton kiégni". Hehe. Ez a bejegyzés alighanem azt a szerepet kapta, hogy megmagyarázza, miért nem váltok állást vagy szakmát. Volt egy jó földelő funkciója, de valószínűleg elültette valami a bogarat a fülembe, ahogy az addigi összes szívásról szóló blogbejegyzést egy helyre gyűjtöttem. Abban az évben kezdtem másik melót keresni, alaposabban olvasni a tranzakcióanalitikus szakirodalmat, majd be is iratkozni a képzésre; ezzel a "szakma" irányába tolódva (ld. Ikigai).
• 2016: Búcsú a fegyverektől: erre a bejegyzésre a mai napig sokat hivatkozok, mivel ebben részletezem legjobban a TA-képzésen tanult szerződéses modellt. Amúgy főleg arról szól, hogy új munkahelyem lett, a BME. Illetve hogy mi volt a bajom a régivel.
• Szakmai oldal: na, ha van egy olyan dolog, amit próbálj hasznosítani ebből a blogból a való életben, akkor a szerződéses-modell legyen az! Szerintem majdnem minden tanácsadási folyamatomba behozom, mióta tanultam, használtam szervezetfejlesztésre az Ars Ensisben, illetve minden beosztottamnak meg kell ismernie, mióta osztályvezető vagyok. Nem csak elmélet - világnézet! Arról szól, hogy a személyes fejlődésünk és a másokkal való együttműködés szükségszerűen egy rendszert alkot, ami meg lehet fejteni és meg lehet változtatni, vagy fel lehet bontani. A kérdés csak az, hogy mennyire vagyunk ebben tudatosak?
• Személyes oldal: úgy néz ki, volt egy józan pillanatom, és átgondoltam ezt a "ki kell tartani", "áldozatot kell hozni a hivatástudat jegyében", "ne munkahelyet válts, hanem önismereti szintet" szerződést, és kötöttem egy olyat, amire igazából vágytam akkoriban. Szerencsére nem sumákoltam el az önkonfrontációt, hogy én milyen szerepet játszottam az addigi rendszerben. Felnőtt én-állapot; végre.
• 2017: Krédó: ez a bejegyzés elsősorban a vívóoktatói hitvallásomról szól. Nem kell annyira szeretni a vívást, hogy valaki érdekesnek találja, feltéve, ha szívesen olvas pedagógiai dilemmákról és a tanulói ellenállás típusairól, akár inter-, akár intraperszonális konfliktusokban.
• Szakmai oldal: szerintem ez azért fontos bejegyzés, mert egyrészt tanulhatunk belőle valamennyit a játszmákról, másrészt arról, hogy van pozitív hatalom. Sok ember inkább visszaélést, elnyomást, bántalmazást tapasztalt, ergo eleve bizalmatlan az autoritással szemben. Viszont a mi fejlődésünket is gátolja, ha ez alapján konstruáljuk meg a tekintélyről, kontrollról szóló fogalmainkat. A kezdő kollégáim félnek is a dominánsabb tanácsadói stílusoktól, mint ördög a tömjénfüsttől - ez a bejegyzés meg arról szól, hogy ezekre kifejezetten szükség van.
• Személyes oldal: abban az értelemben ez egy kifejezetten személyes bejegyzés volt, hogy az egyik legidegesítőbb mentális szokásomat dolgoztam fel benne. Itt a blogon a mini-scriptnek általában azt az ágát szoktuk venni, hogy magadat hibáztatod, ha nem megy neked valami. De amúgy lehet ám a másikat is hibáztatni! Emberekkel szemben én ezt elég ritkán szoktam, de tárgyak (pl. szegény telefonom a Toxic waste-ben), tárgyiasítható emberek (pl. közlekedés közben road rage) vagy elvont dolgok ("a rendszer", "a szakma", "a gyíkemberek") könnyen lehetnek a célpontjai a saját nem-oké érzésem miatti haragnak. Ebből a megközelítésből ez a Vérebben kialakított konklúzió továbbfűzése, más életszerepbe.
• 2018: Újévi elmélkedés 2: ez a 2017-es év összefoglaló bejegyzése, aminek a végére beszúrtam az Oetting&Hurst-féle "kocka-modellt" a különböző tanácsadói rendszerekről, amellett érvelve, hogy sokféle embernek, sok helyen, sok módon tud segíteni a pszichológia. Néhol még a szakma határain is túllépve.
• Szakmai oldal: ezt a "kocka-modellt" szintén ráerőltetem mindenkire, aki arra adja a fejét, hogy a beosztottam legyen. Ezen keresztül vezetem le a szolgáltatásaink rendszerét, kiemelvén, hogy nem csak az egyszemélyes konzultáció eszközével tudunk segíteni a klientúrának. Egy blogbejegyzés vagy egy gólyatábori program elbírálása is lehet ugyanúgy pszichológiai szolgáltatás. A kocka-modell azóta is segít megteremteni a nagy narratívákat!
• Személyes oldal: nyilván ez a dolog úgy kezdődött, hogy előbb elővettem a pár sorral feljebb megénekelt "hivatást", és azon gondolkodtam, hogy mit adok én a világnak, ha már volt olyan jófej, hogy kiképzett pszichológusnak. Rájöttem, hogy többet, mint amit a munkahelyeken teljesítek, akkoriban kicsit azt is gondoltam, hogy a legfontosabb pszichológiai szolgáltatásom a vívásoktatás. Ez talán azért volt fontos gondolat, mert ezzel a szakmai identitásom lényegében függetlenedett a mindenkori munkahelyeimtől.
• 2019: Tíz mérföld: az első ilyen rebloggolós monstre-visszatekintés a pályafejlődésemre. Akkoriban dobta fel a Facebook egy régi bejelentésemet, hogy kaptam valami munka-félét.
• Szakmai oldal: nem igazán fejtek ki itt fogalmakat, inkább azt lehet megnézni, hogyan lehet ténylegesen felhasználni olyan kifejezéseket, mint pályaidentitás, első- és másodfokú változás. Volt ennek egy pályaorientációs célja, mivel ebben az évben már osztályvezető voltam, dolgoztam a kortárssegítőkkel is, szóval elkezdett gyarapodni azon fiatal kollégák száma, akik védhető állításnak tartották, hogy elértem valamit szakmailag. Gondoltam, hátha tanulságos lenne, ha megosztom, hogyan futott le ez a történet.
• Személyes oldal: ez az aspektus kifejezetten erős; asszem ennél a bejegyzésnél jöttem rá, hogy a régi bejegyzéseim szisztematikus újra olvasásával én is új dolgokat tanulok meg magamról. Ez amúgy elég fontos dolog, ha van lehetőségetek ilyesmire, csak ajánlani tudom! A metakogníció (a gondolkodásról való gondolkodás) az önértékelésünk alapja. A feljebb olvasható Krédóban bemutatott önkonfrontatív kognitív stílus nem kötelező elem, bár ahogy látható, én szívesen alkalmazom.
• 2020: A motiváció éve: ez igazából a 2019-es év összefoglalója, de a "nagy narratíva" miatt önmagában is megállja a helyét, tulajdonképpen a "minek jársz pszichológushoz" sorozat részeként. 
• Szakmai oldal: itt a terápiás eszközök és célkitűzések rendszeréről értekeztem, különbséget téve a fejlődés és gyógyulás között. Lényegében ez a szerződés-modell terápiára értelmezett változata. Ez ugye azért fontos, mert az emberek számára csak "pszichológus" meg "terápia" van, de ahogy a fenti kocka-modellből is sejteni lehet, a világ ennél sokkal összetettebb, nem mindenkinek kalapácsa van, és nem minden probléma szög. Úgyhogy ha arra adod a fejed, hogy segítséget kérsz vagy adsz, ezt érdemes tisztázni még az elején. Példának egy kis történetet hoztam a végére a Brainspotting módszerről.
• Személyes oldal: volt ám aktualitása ennek a témának. Ez tulajdonképpen a Véreb 2. Az első osztályvezetői évem nagyjából Ikarosz repüléseként írható le: azt gondoltam, ha az Ars Ensis elnöki posztján helyt álltam, akkor menni fog ez. Annyira jól nem ment, és ez nem is volt rám valami jó hatással. Annyival érettebb voltam, hogy a munkahelyi kudarcokat tudtam ellensúlyozni más sikerekkel. Erre a stratégiára szükség is volt, mert a bejegyzés után két hónappal már nyakunkon volt a Covid, és az aztán igazán begyújtotta a máglyákat! 
• 2021: Verziószám: ebben a bejegyzésben a személyiségfejlődés fázisait passzíroztam be a programozás órákon tanult szemantikus verziózásba. Egy fejlesztő haverom egyébként nagyon szellemesnek találta.
• Szakmai oldal: valószínűleg azért van ennyi link ehhez a cikkhez, mert ebben összegzem az Eriksoni fejlődéselméletet, a Super-féle pályafejlődést és a Hudson-féle életátmeneteket. Eriksonnál ez már érett egy ideje, mert hivatkoztam rá jó párszor, de mindig csak darabokban. A másik kettő meg azért volt hasznos, mert perspektívába helyezi a fejlődést, illetve a Motiváció éve c. bejegyzésben írt terápiás hazugságokat. 
• Személyes oldal: ez egy novemberi post, és abban a hónapban van a szülinapom. Ha megnézzük az elmúlt évek novembereit, általában merengés és önkonfrontáció van terítéken. Pályaidentitás szempontjából annyit demonstrál, amit eddig is lehetett látni: szeretek pszichós témákat más rendszereken keresztül levezetni, hátha azt jobban be tudja fogadni a kliens. Csak most nem verseket, metált és vívást használtam, hanem szoftverfejlesztést. 
• 2022: Confessio: ez egy ugyanilyen monstre reblogging visszaemlékezős bejegyzés, abból az apropóból, hogy júliusban töltötte be a tíz éves kort a diplomám. Ennek apropójából fogtam ezt a tíz évet, és megnéztem, hogy karrierfejlődés szempontjából mit műveltem, és ez hogy látszott meg itt, a blogon.
• Szakmai oldal: ez is egy szakmai összegzés. Supernek igazából három elmélete van, ha úgy vesszük. Legalábbis könnyebben el lehet magyarázni az életművét úgy, hogy a három mérföldkövet külön meséljük el. Külön bejegyzésekben volt erről valami szó, de így egyben még nem lehetett látni. Az értelmezést segíti, hogy próbamunkának használtam a saját sztorim.
• Személyes oldal: mondom, fixálódtam a tíz évekre. De amúgy nekem hasznos volt ezt megírni: ez az önkonfrontáló "szigorú mester" kognitív stílus sajnos azzal jár, hogy könnyebben látom magam lusta és hanyag figuraként. Amellett, hogy ha visszamehetnék az időben, tudnék mit coacholni a régi magamon, összerakni ezt a történetet mégis jó élmény volt, mert azt láttam, hogy a magam módján azért építettem a karrieremet.

Azért furdalta az oldalam még a kíváncsiság, hogy ha nem évenkénti felosztásban keresem a legtöbb linket, hanem globálisan, akkor vajon mire jutok?

Rászabadítottam a hálózatra egy elemzést, ami azt kereste, hogy ha ezek a cikkek személyek lennének, melyik tíz lenne köztük véleményvezér?

Az eddig hivatkozottak közül ebben az elemzésben is kiemelt helyet kapott a "Búcsú a fegyverektől", a "Véreb", az "Itt fekszünk, vándor", és a "Krédó". Valószínűleg az okok ugyanazok, mint amiket fent írtam, úgyhogy ezeket nem piszkálnám tovább.

Viszont bekerült több új bejegyzés. Valószínűleg a szoftver azért találta ezeket fontosabbnak, mert a véleményvezér keresésénél csak az ún. belfokot nézzük, a külfokot nem, magyarán itt csak azok a linkek számítanak, amelyek a bejegyzésre hivatkoznak, az mindegy, hogy a bejegyzés mely korábbi cikkekre mutat. 

Úgymond ezek a grounded theory másik szintjén lévő írások. Íme:

• Versus: ebben a 2013-as bejegyzésben regéltem el, hogy miért olyan nehéz kamaszokkal dolgozni. Leginkább az autoritás-krízisről szól, annak minden bájával.
• Szakmai oldal: ez inkább a dinamikus terápiás paradigmákat alkalmazó cikk. Ezekben nem annyira értelmezünk, inkább a pszichés energiákkal (érzelmek, indulatok) dolgozunk. Ezen a szemüvegen keresztül jobban is érthető, mi zajlik le egy serdülőkorúban: egy csomó viselkedésnek nincs is értelme a szó klasszikus jelentése szerint, és csak akkor áll össze a helyzet, ha azonosítod ezeket a dinamikákat. Az elején még arra is kitértem, hogy ennek van idegrendszeri oka is. A cikk még szól valamennyire a kongruencia (hitelesség) és a szerepelvárások konfliktusáról is.
• Személyes oldal: valamikor később azt mondtam, hogy az akkori énemnél sokkal érettebbnek és bölcsebbnek kell lenni ahhoz, hogy az akkori munkámat jól tudja valaki csinálni. A bejegyzés lényegében arról szólt, hogy már beláttam, hogy miről szól a helyzet, de ettől még nem tudtam konstruktívba átfordítani. Később írtam arról, hogy én inkább az a fajta vagyok, aki kifejezetten ragaszkodik a forgatókönyvekhez (Of wolf and man). Egy ilyen személyiséggel egy kamasz SNI-s csoport olyan, mintha leomlott volna civilizáció. Alaposan le kell magad földelni, hogy ebben helyt tudj állni, ehhez pedig nem a könyvek, hanem a tapasztalati tanulás vezet el. A kommentekben Schundi kolléga fel is vetett pár ötletet, de csak évekkel később sikerült felismerni ebben a saját utamat (Alapállás). Legtöbbet talán a vívásoktatás segített nekem ebben, nem a pszichó képzések.
• A kalapács lesújtott: ebben a 2015-ös bejegyzésben egy Sabaton-szám elemzése közben lehet megfigyelni működés közben a szakmai lamantinjaimat. A kihagyott lehetőségek miatti megbánásról szól leginkább. 
• Szakmai oldal: itt is dolgozik még a jungiánus dolgozatom, csak most az "isteni ént" használtam központi magnak, kicsit lazán kezelve a pszichológiai elméleteket ezt tettem az önértékelés központi magjává. A másik fő elméleti keret a személyiség objektív és szubjektív aspektusa (ez ugyanaz, amit a későbbi IT-s bejegyzésekben objektum-tulajdonságnak és -viselkedésnek neveztem), a lehetséges énképek. Ezek közül arra fókuszáltam, aki lehettél volna. Sokat hivatkoztam rá, mert akkor még nem olvastam Yalomot és egzisztenciális pszichológiát, csak levizsgáztam belőle és elfelejtettem. De most, hogy már van pár könyvem tőle, sajnos tisztában vagyok vele, hogy ezt az irányzatot sem én találtam fel.
• Személyes oldal: valami életvezetési dilemmám volt talán, de nem emlékszem konkrétumokra. Azt tudom, hogy valamikor volt a világnézetemben egy tűzszakaszhatár, hogy az oly kiábrándító képmutatást és élethazugságokat elkezdtem empatikusabban látni. Talán valamikor itt lehetett.
• Mein Kampf: ez is 2013-as bejegyzés, leginkább arról szól, hogy az identitás természetes működése miatt a társadalomban szükségszerűen kialakulnak egymástól jól megkülönböztethető csoportok, aztán ezek a csoportok hülyét csinálnak magukból a nagy identitáspolitika közben.
• Szakmai oldal: ez a cikk lényegében a Versus kiterjesztése az egész társadalomra. Az autoritás-krízis meg az identitás-krízis nagyjából ugyanabban az időszakban zajlik le, úgyhogy ami maradt még ebből a dinamikából a Versus után, kapott itt műsoridőt. Ami miatt szakmailag sokat hivatkozhattam erre a cikkre, hogy ebben írtam le az Adams-féle identitás-aspektusokat, azaz hogy melyek azok az általános szempontok, amelyek mentén definiáljuk magunkat?
• Személyes oldal: itt láthatóan még nem történt meg, hogy empatikusan is tudok tekinteni a képmutatásra. Így utólag már nem próbálkoznék szociológiai fogalmi keretek közé helyezni ezt, szimplán azt mondanám, hogy elkerülő, passzív-agresszív reakciót váltottak ki belőlem az akkor aktuális társadalmi ügyek. Későbbi közügyekkel foglalkozó bejegyzésekben foglalkoznom is kellett a saját képmutatásommal, révén az azóta eltelt tíz évben is talán egyszer tüntettem az utcán. Talán annyit módosult a dolog, hogy a passzivitásom nem kivonulást, inkább megfigyelő, elemző jellegű megközelítés takar, többnyire.
• A Tout le Monde: úgy látszik a 2015-ös bejegyzések azt örökítik meg, ahogy zenehallgatás közben létkérdéseken gondolkodtam. Ez a bejegyzés halottak napja apropójából született, egy Megadeth-szám adta az ihletet. Asszem ez volt az első olyan bejegyzés, amiben a sorskönyvről írtam, és az utolsó, amiben anélkül tettem volna ezt meg, hogy kaptam volna ebből képzést. (olvasni is lehet ám)
• Szakmai oldal: a fő fogalom a sorskönyv ebben a bejegyzésben. A fő téma pedig az, hogy értik-e az emberek, hogy milyen sorsot jártunk be, hogyan váltunk azzá, akik lettünk? Értik-e a bennünk lévő potenciált? Szerepek kap még az Eriksoni identitás-elmélet is, az '56-os bejegyzésben bemutatott Jungi individuációs processzus sajnos nem, ami így utólag kihagyott lehetőségnek tűnik.
• Személyes oldal: a másik ok, hogy sokat hivatkoztam erre a cikkre, hogy azt gondoltam, hogy van benne egy fontos elméleti szintlépés, de rosszul volt időzítve, így kevesen olvasták. Úgyhogy gondoskodtam róla, hogy tudjanak róla...
• Kínvallatás előírásokkal - "Légy tökéletes": 2017-es bejegyzés, a tranzakcióanalízis driver-elméletéről. Egy fölöslegesen hosszú esetbemutatás ihlette, a kivitelezést pedig a Star Wars és némi megfáradt humor formálta.
• Szakmai oldal: valószínűleg azért hivatkoztam sokat erre a bejegyzésre, mert ebben van a leginkább kifejtve a driver-elmélet. Egyrészt fel van sorolva egy helyen az összes, másrészt részletezve van gyakorlati jelentőségük, a "Légy tökéletes" alaposabb bemutatást is kap némi performance artba hajló megoldás keretein belül.
• Személyes oldal: szeretem lehivatkozni ezt a bejegyzést, mert szerintem vicces, én meg szeretek szórakoztató lenni, ha már úgyis lamantinokkal a fejemben kell éljek. 
• Ahonnan nincs kiút: nézd már, ez is egy '56-os bejegyzés, csak 2017-ből! Ez a krízisekről szól, illetve azok szerepéről a személyiségfejlődésben. Arra is kitér, hogy különbözünk abban, hogy milyen válaszokat adunk a krízisekre, és hát nem mindegyikünknek sikerül ugyanolyan jó megoldást találni.
• Szakmai oldal: van a szakképzésen krízis-szakirány, de én nem arra jártam, úgyhogy a téma fontosságának ellenére ez a kevés krízislélektannal foglalkozó cikkek egyike. Valószínűleg ezért is hivatkozik rá sok másik bejegyzés. A változás transzteoretikus modelljével kezdi, amikor még te irányítod a változást, aztán a krízissel folytatódik, amikor a változás irányít téged. A végén már megjelennek a sématerápiás elvek is - ez is egy olyan szakaszhatár, amikor még nem jártam hivatalos képzésre, de az olvasmányok alapján már használni kezdem az elméletet.
• Személyes oldal: 2017 egy ilyen militarista év volt, Kínvallatásban a Star Wars Thrawn admirálisa volt a múzsa, itt meg Szun Ce, az ókori kínai hadtudós. És ebben is van Sabaton. Más személyes ihletettség nincs, szerintem akkoriban sok cikkem elsősorban a vívótársaknak szólt; próbáltam visszaadni a harcművészetnek, amit kaptam tőle.

Grounded theory

Összeolvasva az elmúlt tíz évet, úgy látom, az első komolyabb képzésig egész jól eléldegéltem az egyetemi válogatás kazimmal. Amúgy viccen kívül: amíg nem volt pénzem képzésre, némi kreativitással rengeteget tudtam meríteni az alapteóriákból. Az igaz, hogy később szembe kellett nézzek vele, hogy a nagy ötleteimet már rég kidolgozták, csak jobban. 

Azt ugye írtam, hogy Jung az egyik kedvenc dolgozatom főszereplője volt, Erikson és úgy általában az identitás a szakdolgozatom egyik alapját adták.

Az analitikus elméletek annyira nem voltak a kedvenceim, de láthatóan mélyebb megfejtéseknek gondoltam a segítségükkel feldolgozott írásokat, mint a szimpla ismeretterjesztő forrásokat. Őszintén szólva pont azért nem szerettem az egyetemen őket, mert mindig azt éreztem, hogy keveredik beléjük afféle tekintély-elv, hogy a pszichológus mindig egy lépéssel előtted jár. Erre itt van az első pár év, amelyek arra a kaptafára húzhatók fel, hogy leírok egy történetet, majd okosan elmagyarázom, hogy mi történik benne valójában.

Úgy látom a munkahelyváltások és képzések hatására tudományos értelemben nem igényeltem már annyira ezt a tekintélyt (noha egyre több cikket írtam róla). Olyan 2016-tól mintha nagyobb hangsúlyt kapna a gyakorlati alkalmazhatóság. A pszichológusi kulisszák mögött nem a nagy megfejtéseket értettem, hanem változásmodelleket, tanácsadói rendszereket; olyan megoldásokat, amelyeket némi kreativitással az ember beépíthet a saját életébe, mint én pályakezdőként az egyetemi absztrakciókat.

Ez a doktrína is szép lassan lecserélődött, és inkább ezek a „terápiás célok és módszerek” kerültek a fókuszba. 

Átnézve a cikkeket, az első pár évben valószínűleg olyan olvasót képzeltem el, aki szeretne belelátni a pszichológusi munkába, és rácsodálkozni a szakma összetettségére. Mintha egy kórházas sorozatot nézne, csak szerelmi afférok nélkül.

A következő pár év inkább olyan képzeletbeli olvasónak kedvezett, aki szeretne tanulni valamit a blogról, amit átgondolva hatékonyabban meg tudja oldani a problémáit.

Utóbbi időkben pedig inkább azoknak születtek a mesék, akik nem akarnak se rácsodálkozni, se tippeket és trükköket tanulni, inkább azt fontolgatják, hogy tényleg elmennek egy pszichológushoz. Ezek a bejegyzések alighanem a Covid következményei.

Ha esetleg nem ennek a hipotetikus olvasónak írtam, akkor ment a – pszichodrámás kifejezéssel élve – sharing, azaz a saját önismereti revelációimmal szórakoztattam a képzeletbeli önismereti csoportot.

Pályafejlődés

A személyes, elsősorban pályaidentitás-jellegű építkezés egészen hasonló utat jár be.

Ehhez a narratívához a Kaszálás vol.2 című bejegyzésben idézett munkavállalói érettség kategóriáit választottam. Csipetnyi fűszerként megjelenik az Emberi játszmákban olvasható rituálé és eljárás fogalma is. Ezek közül az eljárás a Felnőtt én-állapotban történő valóságkezelést jelenti, a rituálé pedig egy forgatókönyv nem feltétlen tudatos követését, valamilyen pszichés egyensúly érdekében. 

Nézzük meg konkretizálva, úgy talán követhetőbb!

Indul a történet az első évaddal. Itt a szakmai érettségem ahhoz elég magas volt, hogy kiadjak a mancsaim közül egy jó szakdolgozatot, de nem volt elég magas ahhoz, hogy hatékonyan kezeljek mondjuk egy rakás SNI-s kamaszt. A pszichés érettségem elég hullámzó volt, végülis az első évadból lehet találni a jobb és rosszabb példákat is. 

Viszont ezeket a korábbi írásokat átnézve lehet látni az eljárás és a rituálé közötti különbséget: az idézett '56-os cikk narratívája lényegében arról szól, hogy nem is lehetne, hogy jobban érezzem magam (=tehetetlenség igazolása), de nem is kell, hogy tegyek valamit, mert ebben a munkában az áldozathozatal fontos (=a vesztes helyzetet átcsomagoljuk erkölcsi győzelemmé), és ezzel a szent értékrenddel élnek vissza mások (=felelősség áttolása). Ez a narratíva nem segít abban, hogy az ember tényleg jobban érezze magát és kezelje a helyzetet. Abban segít, hogy a narcisztikus szükségletei (=nem lúzer vagyok, hanem egy hős, csak kihasználnak) egyensúlyba álljanak. Onnan lehet látni, hogy ez rituálé, hogy a forgatókönyv tucatnyi más helyen, másoknál is felbukkan, és valahogy mindig magyarázkodásnak hangzik ("én is lehetnék cégvezető, csak nem akartam beáldozni a családot").

A következő szint a "nem is vagyok ám olyan jó ebben" önkonfrontációk (Okoska és Véreb cikkek), amelyeknek a konklúziója már inkább hasonlít egy eljáráshoz. Lényegében arra jutottam, hogy akkor talán növelni kéne az érettséget. Mivel a hozzáálláson kellett változtatni, itt a pszichés érettségről van szó. 

Valószínűleg ebben volt némi siker; kevésbé kiégve írtam a munkáról, meg azokról az élethazugságokról, amelyekről még nem teljesen tudtam, hogy magamnak is beadtam ("azért keresek keveset, mert kihasználják a jó szándékomat").

Pszichés érettség szempontjából ezen a szinten már nem igazán tudtam továbblépni, úgyhogy a következő eljárás az volt, hogy rágyúrtam a szakmai érettségre, jött a tranzakcióanalízis, könyvek, szakképzés.

Ha magas a szakmai és pszichés érettsége valakinek, az az önállóság szintje, amikor hagyni kell az embert a maga módján dolgozni. Sajnos az önállóság nem csak szervezeten belül lehetséges.

Így igazoltam át a BME-re, asszem ez a legfontosabb aktus a történetben, amit eljárásnak lehet nevezni (Búcsú a fegyverektől).

Az első években ment a szakképzés, sok új szakmai tapasztalat, úgyhogy a szakmai érettségem tovább erősödött. Nem is írtam már annyit kifejezetten munkahelyi témákról, amit én inkább pozitívnak tartanék. A pszichés érettségemet inkább a vívóegyesület vezetőjeként erősítgettem, ami a pályaidentitásom önállósodását is segítette.

Így jutott el a történet odáig, hogy a szakmai érettségemet egész okénak éreztem, a pszichéset is, de nem a munkahelyemen. Ott inkább a változásokon kezdtem gondolkodni.

Annyi különbség volt az előző helyzethez képest, hogy a munkahelyem előbb nyitott új ajtót, mint hogy én kerestem volna egyet, és megtettek osztályvezetőnek.

A Kaszálás 2-ben már elmeséltem a történet végét: magas(nak megélt) szakmai és pszichés érettségű pszichológusként mentem bele, aránylag magas szintűnek éreztem a vezetői érettségemet is az egyesületi elnökség után. Tisztában voltam vele, hogy azért ez egy másik buli lesz, úgyhogy növelni kezdtem a szakmai érettségemet: mentem coachingra, tanultam AC-t, ilyenek.

Na hát ez lehet, hogy nem eljárás volt, hanem rítus. Ha Felnőtt én-állapotban választottam volna ki ezeket a fejlődési lehetőségeket, akkor előtte elemeztem volna, hogy mik a problémák, amiket ezekkel az eszközökkel akarok megoldani, és miért pont így? Felnőtt én-állapotban kevésbé akartam volna megfelelni a csapatnak, vezetőnek, elődnek. A rítus célja alighanem hasonlóképp önbizalom-orientált volt: a kinevezést megelőző években az volt a megélésem, hogy szakmailag egész jól mennek a dolgaim, és szerettem volna megtartani ezt az élményt. Csak hát az ilyen élmények eredményeken alapulnak, ugye.

Szóval rossz lóra tettem: itt a pszichés érettséget kellett volna fejleszteni. A sors pedig be is hajtotta az adósságot (Motiváció éve).

Az élet Makarenkói pofonjai után - úgy néz ki - azt csináltam, ami egyszer már bejött: foglalkoztam a pszichés érettségemmel. Lényegében az összes sűrűbben hivatkozott bejegyzés - és ez is - önismereti témák köré szerveződik.

Ezt a személyes narratívát olvastam ki a kereszthivatkozásokból.

Valahogy azt a szólásomat juttatja eszembe, amit a kollégáimnak szoktam mondani, amikor a várakozási idő miatt aggódunk: "ha nincs pénze, legyen ideje". Ezzel arra szoktam utalni, hogy az általunk nyújtott szolgáltatás piaci keretek között jó sok ezer forintba kerülne. Érthető, ha valaki nem tudja/akarja kicsengetni ezt a pénzt, csak hát akkor belátónak kell lenni abban, hogy kábé olyan lesz a dolog, mint egy amerikai black fridayen. Így vagy úgy, de be kell árazni a problémádat.

Ez a szólás az én történetemben annyit módosul, hogy ezek a rítusok és eljárások nem szükségképpen tartanának tíz évig. Ha nem egy blogra írtam volna, hogy milyen megterhelő a munkahelyi tehetetlenség-érzet, hanem egy jól felkészült kollégának mondtam volna el, az észrevette volna a hárításokat és kompenzációkat, és segített volna adaptív eljárásokat kidolgozni. Nem kell ám TA-t tanulni ahhoz, hogy képes legyen az ember szerződés-modellben gondolkodni, sőt, a szerződés-modell se kell ahhoz, hogy tudatos legyen. Érettség, önismeret, önelfogadás; az kell. 

Nyilván nem kapjuk meg ezeket készen, csak mert fizetünk, de a megfelelő téma a megfelelő kapcsolatban a megfelelő módszerrel azért könnyebben szárnyra kap, mint amikor este írogatsz magadban.

Szóval én nem fizettem pénzzel, de fizettem idővel. Önkéntességben töltött órákkal, közösségi aktivitással, alulfizetett munkaórákkal, könyvek kijegyzetelésével, elmélkedéssel, blogírással.

Lehet, hogy ha valahogy kiköhögöm a pénzt, és mást is bevonok az önismereti örvénylésbe, akkor gyorsabban kiúszom az örvényből, hatékonyabban használom fel az erőforrásaimat, és már rég visszapótoltam volna azt a pénzt.

De az is lehet, hogy nem történt volna semmi változás, és mentem volna a saját fejem után, csóringer pszichológusom meg egy idő után visszavonult volna a legpasszívabb személyközpontú stílusába, hogy kivárja, mire behozom a terápiába azt, amit a blogomra amúgy ingyen is megírnék. 

Azt mondta a töri tanárom, hogy a történelemben nincs olyan, hogy "ha".

Összefoglaló

Összefoglalva az összefoglaló bejegyzést, az idáig olvasható kisesszében áttekintettük az elmúlt tíz év szerzői oldalról fontosabbnak tűnő bejegyzéseit. Két fókusz volt: a szakmai mondanivaló, és a személyes témák, a pályaidentitásra szűkítve.

A szakmai oldal a teoretikus irányból egy kicsit hétköznapibb értelmezési keret felé hajlott. Ahogy távolabb kerültem az egyetemista éveimtől és elmélyedtem a gyakorló szakember szerepében, változtak a válaszok is arra kérdésre, hogy mit mondhatnék. Amennyire fel tudom idézni, ez nem igazán volt tudatos.

A pályaidentitás alakulása szerintem inkább nekem volt izgalmas téma, mint másoknak, habár van, aki szívesen olvas esettanulmányokat. Ez a sztori egy amolyan "magad uram, ha szolgád nincsen" self-coachingnak a lenyomata.

Folytatása következik

Hát, ezt a témát nem igazán sikerült befejezni: amellett, hogy elgondolkodtató volt ilyen meta-analízist csinálni a saját gondolkodásmódomon, van ennek a dolognak egy másik fele is, csak átollóztam egy következő bejegyzésbe. Az arról szól, hogy mely bejegyzéseket nézték a legtöbben, és vajon mi izgalmas lehetett bennük?

Amin szerintem változtatok, az ez blogon belüli össze-vissza hivatkozgatás. Visszaolvasva ezeket a cikkeket, az érdekes volt, ahogy egy gondolat éveken keresztül bontakozott ki, de ha valaki szeretné megérteni mondjuk a séma-módok működését, akkor elég lehangoló lehet öt bejegyzést megnyitni, amelynek három A4-es oldalnyi szövegéből igazából csak egy bekezdésnyi kell.

Amúgy is brutális volt nézegetni ezt a gondolatfelhőt, amit az elemzés kirajzolt.

Szóval asszem átállok az önállóbb bejegyzésekre, ahol a fontos infók egy helyen vannak.

Márciustól. Mert ennek a cikknek a második fele már attól tartok nem lesz kész ebben a hónapban...

------------

Kaptok jutalmul metált. Legalábbis ha kivárjátok, amíg Joakim másfél percig halandzsázik svédül.