If it bleeds we can kill it

Ebben a bejegyzésben a pszichoedukáció hasznosságáról értekezünk. Felmerült bennem, hogy a pszichológiai művelődés csak elveszi a műsoridőt az érzelmi folyamatoktól, akár még akadályozza is azok fejlődését. Most azonban úgy látom, hogy éppen megfoghatóbbá, kezelhetőbb, így reménytelibbé is teheti az elakadásokat.

Ami segített eljutni erre a konklúzióra, az a sématerápiás szupervíziós csoport és a Ragadozó című film.

Az elmúlt egy évben csatlakoztam egy szupervíziós csoporthoz, ami egészen részletekbe menő mélységben tanítja az embert arra, hogyan alkalmazza helyesen a sématerápiás módszert. 

Alkalmanként azt a kritikát kapjuk, hogy konzultáció alatt nem használjuk eleget a "sémanyelvet". Ez azt jelenti, hogy a klienssel tudatosan és folyékonyan kellene nevükön nevezni a maladaptív sémákat, sémamódokat, illetve felismerni ezeket. Ebben a kontextusban tehát az lenne az üdvös, ha elhangoznának olyan mondatok, mint például "mintha ez bekapcsolná az érzelmi depriváltság sémát", vagy "a dühös gyermeki módból reagálok erre", esetleg "én úgy látom, hogy ahogy beszélgetünk, mintha az elidegenedett védelmező módja válaszolna nekem".

Ahhoz, hogy idáig eljussunk, nem kevés pszichoedukációra van szükség, tehát feladjuk a kliensnek a házit, hogy tessék sématerápiás műveket olvasni, vagy ott helyben magyarázzuk el a hozott probléma elméleti hátterét.

Azt hiszem talán túlzottan is szívesen alkalmazok pszichoedukációt. Egy időben a konzultációs szerződés kidolgozásakor lelkére kötöttem a klienseimnek, hogy nyugodtan szóljanak, ha úgy látják, átkapcsoltam gépi üzemmódba. Tanárként kezdtem a pályámat, és tulajdonképpen nagyon is élveztem, hogy ennyit beszélhetek pszichológiáról, sőt, valamennyit még fizetnek is érte.

De hát konzultáción nyilván nem azért jár ez a fizetés, hogy demonstrálom, nincs szükség az Internetre, mert fejből tudom az anyagot.

Próbálom hát magam rávenni, hogy természetes, hétköznapi fogalmakkal kommunikáljak, legyek mértéktartó a szakkifejezésekkel.

Nem csak azért, mert el akarom kerülni, hogy a szakmai nárcizmusom átvegye az irányítás - azért is, hogy a kliens hárító mechanizmusainak se adódjon ugyanilyen lehetőség. Létezik ugyanis egy intellektualizáció nevű megoldás arra, hogy érzelmileg eltávolodjunk a szenvedésünktől, és úgy tekintsünk a problémánkra, mint valami tudományos koncepcióra: messziről, hűvösen, tárgyilagosan. És igen, tényleg jobb érzés így kapcsolódni vele. Csak éppen ez éppen nem kapcsolódás, hiszen az enyhülést valójában nem a megértés adja, hanem a távolodás. A sématerápiában amúgy ezt az Elidegenedett védelmező módhoz írják. 

Mernék rá egy kisebb összeget tenni, hogy számos pszichológiai folyamat eredményessége valójában nem az, hogy feloldódott a lélek fájdalma, hanem a hatékonyabbá edzett intellektualizációnak köszönhetően elviselhető távolságba került.

Én nem ezt szeretném nyújtani.

Éppen ezért némi idegenkedéssel fogadtam az ötletet, hogy meg kell tanítanom a sémanyelvet, amikor sémás módszerekkel próbálok segíteni a klienseimnek.

Aztán egy nap végén, a metróra várva eszembe jutott egy másik szempont.

Azért létezik a sémanyelv, mert a hétköznapi nyelv nem írja le elég világosan a sémák működését. Laikus fülnek félreérthető, amikor ilyenekről beszélek. Többször volt már, hogy ki kellett térjünk rá, hogy az, hogy az embernek vannak ilyen üzemmódjai, nem azt jelenti hogy skizofrén.

Na már most, valahol filozófiából tanultuk, hogy onnantól élünk meg létezőnek és valóságosnak dolgokat, hogy vannak rájuk kifejezéseink. Onnantól lehet őket konceptualizálni, műveleteket végezni velük. A hozzájuk kötődő valóság érthető és kontrollálható lesz, Felnőtt módból megközelíthető.

Tartozom egy vallomással. Ez a gondolatmenet valójában nem a sémanyelven való elmélkedéssel indult, ott, a metróra várva. Hanem hogy eszembe jutott a Ragadozó című méltán népszerű Schwarzenegger-film AI által komponált musical változata. 

Így a metrón már azon elmélkedtem, hogy a Ragadozó tulajdonképpen egy allegória egy sématerápiás folyamatra.

Kezdetben a predator úgy bánthatja a szereplőket, ahogy akarja: láthatatlan, megfoghatatlan, már-már természetfölötti. Olyan relációban van a hősökkel, mint a Gyermeki módunk a szorongásokkal: legyőzhetetlen, megjósolhatatlan és érthetetlen módon megjelenik és odacsap.

Aztán csak sikerül eltalálni.

Ott van a terápiás fordulópont, amikor Schwarzi megtalálja a vérnyomokat, és kijelenti, hogy "ha vérzik, akkor meg tudjuk ölni". 

Innentől a predator legyőzhető, hús-vér ellenség; a helyzet kontrollálható, csak rá kell jönni, hogyan. A film második fele a sématerápia edukációs szakasza utáni folyamatot mutatja be, amiben a hős racionális terveket sző, hogy meg tudjon küzdeni démonjával, majd beszálljon a chopperbe, és eljusson egy biztonságos helyre, mint egy jó imagináció végén.

Szórakoztatónak találtam ezt a párhuzamot, és azt hiszem a pszichoedukációt is sikerült jobban helyére tenni a munkámban.

De azért örülnék, ha most már nem menne a fejemben a Ragadozó zenéje, amikor megyek dolgozni.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Pszichoedukáció kétségek: régen írtam egy "Banánhéj" című sorozatot azokról a helyzetekről, ahol úgy éreztem, túltoltam valamit. Az első bejegyzés az Okoska volt, ami lényegében arról szólt, hogy van egy ilyen nárcisztikus "néz milyen okos vagyok" késztetés, amikor a kliens azt kéri, hogy magyarázzak el valamit.
• A sorozat későbbi, Diagnoszta c. részében azon merengtem, hogy a szakkifejezéseket annyira azonosítjuk a szaktudással, hogy a diagnózis már cél lesz, s nem eszköz. Ez persze lehet a pszichoedukációval is.
• Ha az intellektualizáció és a sématerápia kapcsolata érdekel, egy saját élmény és egy Star Wars-karakter perspektívájából írtam róla a Solo c. bejegyzésben.
• A sématerápiás képzésem göröngyeiről írtam korábban, akkor az volt a téma, hogy az imaginációval hogyan barátkoztam meg jobban (azóta se nagyon alkalmazom, de inkább azért, mert nehezen helyezem el időben). A cikk Invazív eljárás címen olvasható.
• És ha már konzultációs/terápiás eszközválasztásról van szó, a folyamat felépítéséről regéltem részletesebben is, a Rules of engagement című írásban.