The bleeding

Ez a bejegyzés egy rövid levezetés a szakítás érthető módon gazdag irodalmából. Azon morfondíroztam, hogy mennyire oké, ha az ember kifordul magából az elveszett szerelem miatt, vagy még évekkel később is nyomorgatja magát egy olyan szakítás miatt, amiről egyébként úgy gondolja, hogy szükséges lépés volt?

És mivel ezen sokan mások is gondolkodnak, most lehetőségem van némi kollaboráció eredményét megosztani veletek.

Better off without you

"Well I'm so empty

I'm better off without you and you're better off without me

Well you're so unclean

I'm better off without you and you're better off without me

As wicked as you are, you're beautiful to me

You're the darkest burning star, your my perfect disease

The lying

The bleeding

The screaming, was tearing me apart"

Five Finger Death Punch: The bleeding

A szakításokat több elméleti keretben is meg lehet közelíteni. Gyakran központi kérdés a "kinek merre megy az élete" téma, ahol a jól ismert Szerződés-modellre lehet alapozni. Ahogy egy tanárom szokta kérdezni a klienseit: "mihez keresel partnert?" Ebben a kérdésben az a gondolat rejlik, hogy a párválasztás, s így a szakítás is a tudatos élettervezés része. Abban nem vagyok biztos, hogy ezt így egy az egyben előadná a hozzá fordulóknak, de azt valószínűnek tartom, hogy törekszik tudatosíttatni velük, hogy az életük, sorsuk része ez a kérdés. Nem a párkapcsolatot kell megérteni, hanem az életet, és akkor majd érteni fogjuk a kapcsolatot is.

Amikor egy másik tanáromnak bedobtam ezt a teóriát, azt hiszem jobban hangsúlyoztam a pályatanácsadói oldalát, mint a sorskönyvit. A helyzet értékelésére, némi intellektualizációra tényleg jó ez a megközelítés, de az élet úgyis arra megy, amerre a libidó megy. Hajadra kenheted a tudatos élettervezést, a farkad úgyis elvisz olyan helyekre, ahova amúgy fegyverrel se mennél (ezt nem így mondta, de láttam egy ilyen mémet, és ugyanaz a tartalom, csak viccesebb megfogalmazás). Akár kvázi patológiás állapotokat is össze tudsz hozni magadnak.

Hogy őszinte legyek, könnyű volt nyitni ebbe az irányba, révén a párkapcsolatok mentén elég erős érzelmekkel kell dolgozni.

Amikor például szakításról van szó, én se a sorskönyvvel próbálkozom, hanem afféle gyász-tanácsadással.

Épp ez utóbbi miatt volt izgalmas számomra, hogy a szerelmet úgy írta le ez a tanárom, mint egy olyan patológiás állapotot, amit egészséges ember produkál (Vagy legalábbis ilyen néha. Meg a kamaszkor is.). Merthogy patológiás gyász is van: az normális, hogy mindenki gyászol a veszteség után, de valahogy vannak páran, akik ezt túltolják.

Mivel fiatalokkal dolgozom, gyakran hallok olyan történeteket, amik az első szerelem elmúlásáról szólnak. Hát, itt időnként van patológiás gyász.

Gondoltam, mi lenne ha a belső vívódásra fókuszálnánk? Ha normalizálnánk, hogy egy részünk patológiásan csimpaszkodik az elveszett románcba, és az izzadságszagú integráció és megértés helyett inkább a türelem és ön-empátia irányába fordulnánk?

Összeraktam egy kis párbeszédet ebből, illetve az analógiából, amivel próbálom megnyitni ezt az állást, lásd lejjebb.

The bleeding

- Képzeld el, hogy van egy kamasz gyereked. Egy nap eléd áll, hogy új barátokat talált magának, egy igazi bandát. Annyi van, hogy át kell menni egy kis beavatási rítuson, ki kell rabolni egy boltot. Mit lépnél erre?

- Megpróbálnám megbeszélni vele, hogy most miért kell ezt, beszélje meg a barátaival, hogy ez azért túlzás.

- Hát ezzel a bandával nem lehet megbeszélni. Vagy azt csinálod, amit mondanak, vagy kiközösítenek. Vagy még meg is vernek, mint árulót.

- Hát akkor baj van!

- Igen, baj van. Mit tennél szülőként?

- Akkor... Ilyenkor azért már muszáj közbe lépni, nem? Kivenni őt abból a társaságból, abból az iskolából, vagy valami...? Talán rendőrt is be kellene vonni.

- Igen, ezek lehetséges lépések.

- De a gyerek meg fog utálni érte.

- Ez gyakran a szülők sorsa, hogy tűri ezt a haragot, amiért megtörte a gyerek "szabad akaratát", holott mindketten jól tudják, hogy pont a szabad akarat hiányzik itt.

- Mármint a kamasz valójában nem tudja mit akar?

- Így is mondhatjuk. Mindkettőt akarja: azt is, hogy beilleszkedjen ebbe a bandába, de azt is, hogy ne kelljen bűnözővé válnia. Valójában tudja, hogy árt neki ez a társaság.

- ...csak fél tőlük.

- Egyrészt. Másrészt nem tudja feloldani magában ezt a konfliktust, nem tudja egyik irányba sem csatornázni az akaratát, ezért kiszervezi a szülőnek. Gyakran nem is kér segítséget, hanem "lebukik". Kiesik a zsebéből egy zacskó fű, megnyitva hagy egy képernyőt, hallható amit a telefonba mond, ilyenek.

- Aha... Arra célzol, hogy amikor depressziós voltam, az is ilyen "lebukás" volt?

- Igen, én így értettem meg a történeted. Régóta szenvedtél abban a kapcsolatban, de ragaszkodtál is hozzá, ezért csak akkor léptél, amikor már a lelki egészséged forgott kockán. Mint amikor a szülő kiveszi a suliból a gyereket, amikor látja, hogy itt már tényleg baj lesz.

- Ez egy jó döntés volt, tudom. De mégsem sikerült tovább lépni.

- A Gyermekidnek, úgy tűnik, még nem. Mint ahogy a példabeli kamasz sem tud mit kezdeni azzal az ambivalens érzéssel, hogy nagyon együtt akar lenni valakikkel, akik viszont ártanak neki. Úgyhogy ezt a konfliktust kirakja magából a családba. Nekem úgy tűnik, mintha ugyanaz a feszültség lenne a Felnőtted és a Gyermekid között, mint ami a példaként hozott szülő és kamasz között.

- Tisztára mint amit a borderline-okról olvastam.

- Egy tanárom szerint a szerelem olykor önmagában borderline állapot.

Lekopogom, de úgy tűnik, hogy ez az analógia mintha katartikus erővel bírna, és valahogy eltalálja az önismeret azon szintjét, amit a tudatos élettervezés étoszával nem szoktunk elérni.

Nekem minden esetre már annyiban hasznos volt, hogy átalakult a kapcsolatom a címadó dallal: eddig úgy foglaltam össze, hogy arról szól, hogy két személyiségzavaros ember szakít, ennek minden viharával együtt. Ám meglehet, hogy olykor személyiségzavar nélkül is meg lehet élni a személyiségzavarosoknál megfigyelhető dinamikákat.

Szóval akkor hallgathatok továbbra is ilyen zenéket.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A Hűség című írás szintén egy párkapcsolati témából indult el, de az élet tágabb aspektusai felé indult, nevezetesen az identitásfejlődés felé. Ebben jól le lehet követni a Szerződés-modell rétegződését.
• Büszkeség és balítélet: szintén van benne pályatanácsadói megközelítés, identitás és tranzakcióanalízis is. A fő kérdés talán azzal foglalható össze, hogy "olyan párt válasszak magamnak, akit szeretnék, vagy akit anyám szeretne nekem?" Itt is van tehát kamasz vs szülő dinamika, itt viszont azt a jelenetet látjuk, ahol a kamasz kiáll magáért, vagy épp beáll a sorba.
• A Some kind of monsterben tovább lehet olvasni a szülő vs kamasz történetet, hangyányi sématerápiás megközelítéssel fűszerezve. Itt a kulcskérdés leginkább az, amit a fenti párbeszédben is írtam: a szorongás, hogy "a gyerek meg fog utálni", ha nem hagyom demokratikus módon fejjel menni a falnak, és bevállalom az agresszor-szerepet.
• És ha már sématerápia, a Köt(őd)és című szösszenet az akkoriban megismert érzelemfókuszú elvekkel kiegészülve írja le azt a párkapcsolati poklot, ami pont a szakítás elkerülése miatt zajlik, de pont a szakításhoz vezet.
• Emlegettük itt a személyiségzavarokat. Végül szakmailag egyáltalán nem abba az irányba indultam el, hogy ezekben jobban el kelljen mélyedjek, de a blog első évadában írtam még arról, hogy ezek amúgy micsodák, és hogy milyen filozófia és tapasztalat van amögött, hogy ez a kifejezés egyáltalán létezhet. A bejegyzés címe Tőlünk féltett anyád.