One way out

Egy paradox levezetést szeretnék megosztani veletek: egy beszélgetés során amellett érveltem, hogy a pánikroham nem a lelki betegség jele volt, hanem az egészséges működésé. Mármint bizonyos szemszögből nézve.

A "read more" tag után megpróbálom kontextusba helyezni a gondolatot, de még mielőtt pánikba esnétek, ha nem volt még pánikrohamotok: nem az a lényeg, hogy milyen jó dolog is ez (nem az), hanem hogy még kártékonyabb az út, amit követve el lehet jutni hozzá.

Bizonyos értelemben ez az írás az előző újra keverése: egy hónappal ezelőtt (link ld. lent) azt a metaforát használtam a tünetképzésre, hogy a lélekben dúló konfliktus "lebuktatja magát". Ez a hasonlat igazából csak abban a viszonyrendszerben értelmes, amit akkor tárgyaltunk: a Gyermeki módjaink csinálják a hülyeséget, és kell egy szülő (vagy Felnőtt, ha ragaszkodunk a terápiás terminológiákhoz), aki rendet csinál.

A mostani történetben az "idősebbik" üzemmód keseríti meg az életet, és a Gyermeki csap rá az asztalra.

Úgyhogy új metafora kell.

Jailbreak

"Wherever you are right now, get up, stop the work. Get out of your cells, take charge and start climbing. They don't have enough guards and they know it. (...) And now we know, that when they say we are being released, we are being transferred to some other prison to go and die and that ends today!

There is one way out."

Kino Loy (Star Wars: Andor)

Igazából sose gondoltam végig, hogy hányszor hallgattam olyan történeteket, amelyben az extrém terhelés következménye valamilyen szomatizáció, alvászavar vagy pánikroham volt. Nem annyira tartozik ez a tanácsadás pszichológia központi témái közé, nem is kötnék rá szerződést, hogy akkor ezt én kezelni fogom.

Mégis, még akkor is szóba kerülnek ezek a problémák, amikor nem dolgozom.

És ha már az ember barátai is érintettek, akkor valahogy kialakul valami válasz rá, amit mondhat, ha nem akarja elterelni a beszélgetést. 

Van egy klasszikus előzmény: az ember annyit dolgozik, mint tíz másik. Ezt pedig úgy lehet megtenni, ha minden éjjelét és nappalát, minden szokását, nyugodtan elköltött étkezését, kapcsolatát alárendeli ennek az elköteleződésnek.

Sokan a kitartást és akaraterőt afféle költői képnek tartják; szuperképességnek, ami fejben dől el, és edződik az istenek és emberek törvényeivel dacolva.

Mi, pszichológusok, az idegrendszert egy profánabb dolognak látjuk. Ez is egy szerv, mint az izom. Meg lehet erősíteni, igen. És ki is lehet meríteni. Akár a károkozás szintjéig is.

Amikor ez a bejegyzés eszembe jutott, a történet fő szála egy szélsőségesen kimerítő időszak volt, ami rosszullétig vezetett.

Valahogy van két visszatérő félelem ilyenkor.

Az egyik, hogy az ember lelkének egy darabja beteg. És ez a beteg én-rész beteg szándékokkal ott lapul minden árnyékban, várakozva a megfelelő pillanatra, amikor újra támadhat. 

Az ember már a szorongástól kezd szorongani.

A másik nem is igazán félelem: szégyen. Az ember azt gondolja, hogy most megtalálta a szakító szilárdságát, ami éppenséggel nem valami magas. A többiek keményebbek. Neki is többet kellene bírnia, de úgy tűnik, efölött nincs kontrollja. Az egyetlen dolog, amit még megtehet magáért, hogy leplezi gyengeségét. 

Na, hát utóbb eddig tartott ki a "nempozáfokbele" munkamódom.

"Megfordult már a fejedben, hogy esetleg nem az az én-részed "beteg", aki pánikol, hanem aki erőltetett menetben végig hajszolta ezen a projekten? Ha nem figyelsz a szükségleteidre, abból előbb-utóbb krízis lehet. És sokat köszönhetsz ennek a krízisnek: resetet nyomtál az életstílusodra, és azóta tudatosan beiktatsz pihenőket, nem mész bele fölösleges konfliktusokba, és olyan dolgokat is csinálsz, amik feltöltenek.

A pánikoló éned a te szakszervezeted, forradalmárod, '56-os hősöd, szabadságharcosod!"

Azt hiszem a változás természetével folytatódott a beszélgetés: a másodszintű változás, amiben a rendszert, az elvárásokat változtatja meg az ember, elindult a pánikroham óta. Megváltozott az életstílusa, lett benne öngondoskodás.

Az első szintű változás pedig az, hogy marad a rendszerben, csak jobban csinálja. Tehát továbbra is menni fog a feszített életvitel, csak most jobban hozzá kell edződni, mert jelenleg gyenge. A cél marad, csak az eszközön finomít kicsit.

Az én értelmezésemben ez a narratíva, hogy "Ikarosz túl közel repült a naphoz, ami hiba volt, de most majd jobb szárnyakkal fog próbálkozni", egy ellenforradalom. Az ancien regime próbálja restaurálni magát ezzel az alkudozással.

A börtönőr próbál kifinomultabb módszerekkel rendet tenni.

Nem tudom, mennyire originális gondolat ez, ahhoz talán elég erőt ad, hogy az ember megküzdjön az internalizált bűntudattal, hogy az a restség iskolapéldája, hogy ő nem áldozza életét és vérét a projekt oltárán. Talán ahhoz is, hogy hosszú távon el tudjon köteleződni egy egészségesebb életstílus mellett.

Egy kérdés azért maradt.
Ki ez a börtönőr, és honnan van?

Börtönőr

"ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

(...)

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből?

ő néz rád a tükörből, ő les, hiába futnál,

fogoly vagy s egyben foglár;"

Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról (részlet)

Nem mindig van időnk sématerápiás kifejezésekkel gazdagítani a konzultációs folyamatokat, úgyhogy igazán még nem is volt alkalmam kibontani a "börtönőr'' metaforát.

Ha korlátlan terjedelmű alkalmaink lennének, akkor biztosan megismertetném a klienst a sémamódok fogalmával. 

A biztonság kedvéért ezt itt is megteszem:

- a sémák olyan emléklenyomatok, amelyek gyerekkorban alakulnak ki, valamilyen szükséglet frusztrációja mentén, és negatívan befolyásolják a másokkal, önmagunkkal, élettel, stb. kapcsolatos gondolatainkat, észleléseinket, érzéseinket.

- a sémamódok azok az érzelmi, kognitív és viselkedés mintázatok, amikben a sémák megnyilvánulnak.  

- hasonlóan az én-állapotokhoz, itt is vannak Gyermeki, Felnőtt, Szülői, valamint Megküzdő módok. Ebből a Megküzdő az újdonság: védi a Gyermekit valamilyen fenyegetéstől, de robosztus, ösztönös módon; igazából inkább elhárít, mint megold. Elég szofisztikáltra, racionálisra lehet csiszolni ahhoz, hogy első ránézésre Egészséges Felnőttnek tűnjön.

Most, hogy túl vagyunk a gyorstalpalón, gondolom nem jelent akkora csavart a történetben, hogy elsőre egy Szülői sémamóddal azonosítom a börtönőrt, konkrétan a Követelő Szülőivel.

Ebben azok az elvárások jelennek meg, amelyeket lehetetlen teljesíteni, ezért az egyén igen gyakran érez szégyent, bűntudatod, kisebbrendűséget, amiért úgymond nem tudja átugrani a lécet.

Elsőre azt gondolnánk, hogy ezt a módot csak olyan szülők töltik fel, akik elvárták, hogy tíz évesen már egyetemre járjunk, demokratizáljuk Kubát, nézzük végig undor nélkül a Skywalker korát. 

Ám a trükknek nem az a lényege, hogy objektíve lehetetlen elvárásoknak teszik ki az embert. Elegendőek az olyan elvárások, amelyek számára lehetetlenek. Például lehet, hogy egy nyolc éves gyereknek már be kéne tudnia kötni a cipőjét, de ha Pistike nem tudja, és az adott kontextusban szülő-figuraként funkcionáló tanító néni folyton ezért szidalmazza, akkor Pistike nem tanul meg cipőt kötni (vagy ha megtanul, azzal jobban megszívja, mert validálja a bántást), azt viszont megtanulja magáról, hogy többet kéne, jobbat kéne, le van maradva, nem elég jó, össze kellene már kapnia magát, nem lesz belőle semmi, stb. A cipőkötős mizériát talán el is felejti a tanév végére, de a követelőző hang, hogy tegyen már le valamit az asztalra, még a Nobel-díj átadáson is ott lesz vele.

Ez utóbbi képet ne úgy képzeld el, hogy a már élemedett korú tanító néni kiabál majd a tömegből: Pistike - azaz most már A. István professzor úr - átvette azt az attitűdöt a tanító nénitől, ahogy az ő teljesítményét, értékét megítélik. Már az ő saját gondolatai lesznek magáról, hogy ha keményebben dolgozott volna, már két éve Nobel-díjas lehetne, és különben is, Nagy Sándor meghódította az egész világot, az a valódi teljesítmény.

Mivel nagyjából elkerülhetetlen a felnövekedés során, hogy valamikor épp többet várjanak el tőlünk, mint amennyit nyújtani tudunk, és ebből fakadjon némi feszültség is, Követelő Szülői módja mindenkinek van. Ha van gyereked, nem is nagyon érdemes reménykedned benne, hogy te nem küldesz ilyen üzeneteket - sőt, érdemes ezzel ki is békülni, révén a "jó szülő" elvárásokkal igazából nem a gyereknek teszel jót, hanem a saját Követelő Szülőidet bikázod be. 

Abban talán segíthetsz neki, hogy ez a sémamód ne kapjon opciós jogot az önértékelésére. 

Lényeg a lényeg, a börtönőr lehet az ember fejében az a hang, ami azt mondja, hogy keményebben kell dolgozni, és csak akkor lehet megállni, ha már minden rendben van. Vele a rabság nem időhöz kötött, mint 12 év letöltendő a közoktatásban, vagy 8 óra letöltendő a munkahelyen. Ő akkor ereszt el, ha mindennel végeztél. Az a szó, hogy "minden", sajnálatos módon közeli rokonságban van azzal, hogy "soha".

Egy kicsi problémám azért mégiscsak van ezzel a megfejtéssel.

Amikor a túlhajszoltságról beszélgetek a pánikot átélt emberekkel, akkor nagyon ritkán mondanak olyat, hogy "így is kevés, amit csinálok", "nem vagyok elég jó", "valami belül azt mondja, hogy többet kell dolgozni".

Azt mondják, hogy "ez most egy nehéz időszak, de ki kell bírni". "Most nem eshetek szét." "Szerintem is fontos a pihenés, az alváshigiéné, az öngondoskodás, a töltődés, de most ezek a realitások, majd figyelek rájuk leadás után."

Ezek a mondatok nem úgy hangzanak, mint amikor valakit arra kárhoztat az értékrendje, hogy örökké versenyezzen magával. Inkább úgy, mintha egy tudatos, szabad akaratból származó döntés lenne, hogy az ember éppen most a zúzást választja, és késlelteti az alapszükségletei kielégülését.  

Ez akár Egészséges Felnőtt is lehetne: valóban, néha tényleg kell az érzések és szükségletek szabályzása a hosszú távú céljaink elérésének céljából. 

Ám amikor a kielégülés késleltetése úgymond határozatlan időre történik, és mindig van valamilyen adottság, ami miatt éppen most még egy kicsit ki kell bírni, akkor biztosan nem Egészséges Felnőttről van szó, hanem valamelyik Megküzdő Módról.

Ez a Megküzdő Mód úgy tartja fenn a rendet, hogy látszólag tekintettel van a test és lélek szükségleteire, de valójában csak azért hallgatja meg a panaszokat, hogy ezzel csökkentse a frusztrációt, így ellenállás nélkül a Követelő Szülő elvárásai szerint alakulhassanak a dolgok.

Ebben az értelmezésben a Megküzdő Mód (ez lehet Együttműködő Önalávető, Eltávolodott Védelmező, Panaszkodó Védelmező, stb.) a börtönőr, aki nem fegyverrel, hanem manipulációval tartja a munkatáborban a rabokat.

A Követelő Szülő csak az, aki kiszabta az ítéletet.

Aki a fent kvázi-idézett párbeszédben kirobbantotta a forradalmat egy pánikrohammal, az egyik Gyermeki mód volt.

Szerencsére a rendszer megértette az üzenetet, és lecserélte a börtönőrt egy tárgyalóképesebb vezetésre, aki mellett lehet aludni, barátokkal találkozni, sorozatot nézni - élni. Ez az új vezetés már az Egészséges Felnőtt.

Fun fact: ha úgy gondolod, hogy nem az Egészséges Felnőtted vezeti az életed, hanem egy börtönőr, nem muszáj feltétlen valamilyen tünetképzéssel szenvedésnyomást kreálni a változáshoz. 

Mint ahogy egy politikai rendszer is tud fejlődni anélkül, hogy fejek hullanak és lángolnak az utcák.

Legalábbis nekem ezt mondták az iskolában. Remélem, ők tényleg tanárok voltak, nem börtönőrök...

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A bejegyzés elején utaltam az előző, The bleeding címet kapott írásra, ami szintén egy belső, én-részek közötti konfliktuson keresztül keresi a magyarázatot az ember szenvedésére, tüneteire.
• Az Ahonnan nincs kiút c. bejegyzés nem pánikrohamokról, hanem krízisről szól, de hasonló logikája van: egyes élethelyzetekben annyira be vagy már szorítva, hogy csak kitörni tudsz, remélhetőleg valamilyen adaptív irányba.
• Az Unforgiven c. bejegyzés arra keresi a magyarázatot, hogy miért hajtunk ennyire, miért keressük ennyire mások elismerését? Amúgy, van benne olyan bekezdés, amelynek írása közben egy olyan haverom járt eszemben, aki pánikrohamba hajszolta magát a feszített életstílusával.
• Itt van pár korábbi gondolat a sémamódokkal kapcsolatban:
• A Záróalakulat egy másik Szülői mód, a Büntető Szülő működésével dolgozik, az orosz "lelőjük a visszavonulókat" doktrínával érzékeltetve a könyörtelen önkritika súlyát.
• A Solo c. bejegyzést egy önismereti csoport és az akkor aktuális Star Wars spin-off ihlette, de a központja az Eltávolodott Védelmező mód.
•  A Fuldokló arról a helyzetről szól, amikor a sémamód nem életvezetési elvként, önszabályzási profilként, karakterként jelenik meg, hanem úgymond akut-módon, triggerelve, kirobbantva. Ilyenkor nem is ismerünk rá az emberre, és inkább távolodnánk tőle.
• Az I fight depression bejegyzés lényege, hogy a lelki betegségek, például a depresszió is köthető a sémamódokhoz. Itt a fő kérdés az volt, hogy ezek közül melyik Megküzdő Mód és melyik Felnőtt?
• Végezetül, pár gondolat arról, hogyan telepítjük az emberek fejébe ezeket a börtönőröket. Az ősrégi Itt fekszünk, vándor c. bejegyzés inkább a jungi Hős-archetípus miatt lehet emlékezetes, de itt is megjelenik olyan bekezdés, ami azon tanakodik, hogyan lehet ezeket az értékeket börtönőrként használni, és belemanipulálni az embereket abba, hogy a társadalmi szükségletekre jobban figyeljenek, mint a sajátjaikra? Nyilván azért is érdekelt ez annyira, mert én sem mentesülök alóla. A blogon jópár bejegyzésben megjelent, hogy valamiért nekem is muszáj mártírkodni egy kicsit. Nem hivatkoznám le az összes ilyet, helyette két példát hoznék: a sématerápiás sajátélményt elregélő Invazív eljárás c. műből kiolvasható, hogy milyen banális módon lehet töltögetni egy gyerek Követelő Szülőijét, az első munkával töltött dekádomat összefoglaló Tíz mérföldben pedig átjön, hogy ez később milyen szépen meghatározhatja az ember karrierdöntéseit.
• Ha megtetszett ez a téma, akkor van róla komoly könyv is, mégpedig dr. Máté Gábor tollából A test lázadása. Menő cím. Kár hogy nem nekem jutott előbb eszembe.