Útinapló vol.4

Megszerettem ezt a szokást, hogy minden nyár végén mesélek valami - számomra - érdekeset a nyaralásomról, úgyhogy ezúttal is kap ez a téma egy bejegyzésnyi műsoridőt.

Ezúttal a közös programot meghatározó láthatatlan szerződések kialakulásáról van szó. A téma nem csak a nyaralásokra korlátozódik: alighanem minden csoportfolyamatra érvényes. Párhuzamként egy művészetterápiás élményt hoztam, szemléltetendő, hogy az együttműködés szavak nélkül, de jól reflektálható folyamatok mentén formálódik.

.

A szerencse kegyeltjeként idén több lehetőségünk is volt világot látni, ám a konkrét helyekről most nem szólnék. Érdekesebb megfigyelés a társaság működése - azért tudtunk ugyanis ennyi országba ellátogatni, mert mindig valakikhez, valakikkel mentünk, ergo nem volt szállásköltség. Volt azonban egy új tapasztalat: mások máshogy fedeznek fel egy országot, mint mi.

Mivel mindenkinek az a célja, hogy jól érezze magát a nyaraláson, illetve lehetőleg mások is jól érezzék magukat, a csoport tagjai között létrejön egy új, nem feltétlen tudatos szerződés-rendszer a közösen eltöltött időre vonatkozóan.

Az eddigi Szerződés-modellel kapcsolatos írásaimban sokszor említettem már, hogy a hétköznapi életben nem feltétlen beszéljük meg részletesen az együttműködés kereteit, és az is ritka, hogy természetes körülmények között egy kapcsolat diádikus, azaz csak két főből álljon a rendszer.

De még soha nem írtam arról, hogy oké, de ha nem beszéljük meg a dolgokat, akkor mégis hogy lesz ebből egy olyan forgatókönyv, amiben mindenki talál magának szerepet?

A bárányok hallgatnak

"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod:

ez volt a múlt, emez a vad jelen, -

hordozd szivedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,

hogy más legyen."

Radnóti Miklós: Nem bírta hát..

Asszem a legutóbbi nyaralásunk vége felé elmélkedtem ezen. Nem találtam annyira érdekesnek az eszembe jutó elméleteket, azonban eszembe jutott egy művészetterápiás feladat, amit egy korábban már említett csapatépítőn csináltunk.

Ha igazán jól át akarnám adni, hogyan alakul ki egy szerződés-rendszer egy csoporton belül, ezt választanám. Kevés kerettel indulunk, nem is beszélünk a további keretezésről, ám mégis közös alkotásra törekszünk, mely folyamat átvezethet minket a formálódás, viharzás, normateremtés és együttműködés szakaszain.

Kár, hogy non-verbális feladat, ezért nem tudom olyan jól elmagyarázni a részleteit. Habár két művészetterapeuta kollégát megkérdeztem az elméletről, és úgy tűnik, hogy ehhez a konkrét feladathoz  nem írtak valami sok bölcseletet.

Íme, a közös alkotásunk:

Ha nem lelsz fel benne semmilyen követhető témát, az nem a te hibád. Vannak ugyan olyan feladatok is, amikor az instrukció része, hogy valamilyen értelmezhető eredménye legyen a közös munkának, de ez nem olyan volt.

Nagyjából úgy kell elképzelni a dolgot, hogy kiraktak egy A0 lapot elénk, egy rakás rajzeszközt, és bátorítottak, hogy mindenki tegye hozzá a magáét a műhöz.

Ezt követte némi random rajzolás.

Erre végül egy irányított beszélgetés során lehetett reflektálni.

Nem emlékszem már rá, hogy pontosan milyen kérdések hangzottak el, de úgy tűnik, hogy nincs is szükségünk ilyenekre. Elegendő tudatosítani a tényt, hogy a gyakorlat során hatással voltatok egymásra a viselkedésetekkel, és ennek nyoma is maradt, egy ilyen rajz formájában.

Vajon hányadikként léptél oda a rajzhoz? Te húztad meg az első vonalakat?

Ha nem, akkor hogy viszonyultál mások rajzaihoz? Határként kezelted őket, amit tiszteletben kell tartani, esetleg valami saját ötlettel kiegészíthető elemként, vagy nem is igazán figyeltél erre?

Mekkora, milyen színű alakzatokat tettél hozzá a rajzhoz? Mennyire fontos, hogy a te rajzod kitűnjön a többi közül, hogy meghatározó eleme legyen a teljes alkotásnak? 

Törekedtél rá, hogy a te rajzod kapcsolódjon a többiekéhez? Esetleg az egésznek legyen valami közös értelme?

Hogyan reagáltál a többiek hozzáállására?
Hogy tetszik, amit közösen alkottatok?

Egy tonna kérdést lehetne még rögtönözni egy ilyen feladathoz. Jó önismereti témákat mozgat meg egy ilyen folyamat, ha kicsit el akarunk gondolkodni a közösségben, közös munkában betöltött szerepeinkről, illetve hogy hogyan játsszuk azt.

Gondolom nem kell sok fantázia ahhoz, hogy rájöjjetek, az előző kérdéseket minimális módosításokkal teljesen értelmesen fel lehet tenni egy barátokkal közös nyaralás után is.

Amikor a közös programról volt szó, milyen szerepet töltöttél be? Te hoztad be az ötleteket, strukturáltad a beszélgetést? Kezdeményező voltál, vagy igazából mindegy volt, próbáltál alkalmazkodni?
Rólam azt hiszem mindkettőt el lehet mondani: nem igazán miattam mentünk például dínó fosszíliákat nézni Frankfurtban, de alighanem én lobbiztam a legnagyobb elkötelezettséggel a helyi kraft sörök felfedezéséért ugyanott. Meg Belgrádban. Meg Tiranában. 

Akár kezdeményező valaki, akár nem, nyilván a többieknek is vannak ötletei. Ezek lehetnek olyanok, hogy mindenkihez alkalmazkodunk egy kicsit, meg olyanok is, hogy párhuzamosan mennek a dolgok, és nem törekszünk rá, hogy minden közös legyen.

Az én nyaralásaimon ilyen a múzeum-kérdés. Frankfurtban ott töltöttem a fél napot, és akkor is csak azért jöttem ki, mert a többieknek már tényleg elfogyott a türelme. Ott feszegettem a határokat. Albániában viszont be se mentem Szkander bég múzeumába, mert tudtam, hogy úgyse végzek annyi idő alatt, hogy ne szabotáljam a többi programot. A legjobb megoldások persze mégis azok szoktak lenni, amikor olyan a program, mint amikor egy zenekar jammel: mindenki improvizál valamit a másik játékára. Például ilyen volt, amikor az esti lejátszási listát végül mindenki szerkesztette már, hogy kicsit megviccelje a többieket.

A következő ilyen kérdés, hogy mennyire intenzív a jelenléted. Mennyire kell rólad szóljanak a dolgok? Milyen hangulatot hozol magaddal?

Ebbe a kérdéskörbe tartozik az a döntési helyzet, hogy megosztod-e azt a gondolatodat a helyiekkel, hogy a frankfurti múzeum II. világháborús narratíváját leginkább a Stockholm-szindrómával lehetne elmagyarázni? (annyira a nácik a hibásak mindenért, hogy már nem is amerikai bombák tették földdel egyenlővé az óvárosukat)

Illetve mennyire akarsz a vicces srác lenni, vagy az elvonuló, esetleg veszekedős pár, vagy az, aki főz a többiekre, esetleg aki a gépen elolvasott mindent a wikipedián, és kéretlen előadást tart a helyi történelemről?

A frankfurti városkép kb. olyan,
mintha mi raktuk volna össze
csapatépítőn. Ők ezt a demokrácia
győzelmének gondolják.

Végezetül: a közös program lehet olyan, mint a mi csapatépítős rajzunk, meg egy kicsit egységesebb folyamat is. De hát mennyire fontos, hogy mindent közösen csináljunk? Ha nem mindenki ugyanazt keresi egy nyaralásban, akkor minek kell kompromisszumokkal fáradni? Miért ne lehetne, hogy mindenki megy a maga útján, aztán majd időnként mesélünk, hogy ki mit látott?

Erre objektív válasz nyilván nincs, egyéni preferenciák viszont többnyire vannak.

Ezek alapján dől el, hogy mennyire tetszik a "közös rajz". Szebb lett attól, hogy mindenki hozzátette a magáét, mindenki annyit tett hozzá, amennyit gondolt? Vagy épp ettől tűnt olyan fárasztónak a közösen töltött idő, hogy fáradtabban értél haza, mint ahogy elmentél pihenni?

Nekem szerencsém volt a közös dinamikával: vagy én vagyok rugalmas, vagy a többiek, vagy eleve hasonló a működésmódunk. Lehet ennél rosszabbul is járni: van, akinek ki kell térnie a medréből egy ilyen közös programon.

Egy kicsit talán azt is segíthet megérteni ez az elmélkedés, hogy egyesek miért ragaszkodnak a világosan lefektetett szabályokhoz, az irányításhoz, a kommunikációhoz, mások pedig miért érzik ezeket az önállóság, kreativitás és spontaneitás módszeres kivéreztetésének. Rendezgetve ezeket a szempontokat, a távolban észrevehetünk nevesített modelleket is, olyanokat, mint "demokratikus döntés", "projekt-kultúra", "anarchia", "személyi kultúra", meg ilyenek.

Valószínűleg pont az ilyen feladatokban aktivált szükségleteink és működésmódjaink segítenek megjósolni, hogy melyikben érezzük jól magunkat.

Én mindenesetre ez úton is köszönöm a nyár össze útitársának, hogy megpróbált kapcsolódni az én működésemhez!

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Erről a szerződés-modellről írok majdnem egész évben. Sőt, 2016 óta talán ez a legrendszeresebben visszatérő téma. Az első bejegyzés a Búcsú a fegyverektől c. írás volt, ott össze is szedtem az elmélet fontosabb elveit. Hét évvel később tettem hozzá hasonló alaposságú elemet a témához a konzultáció során feltett keresztkérdésekkel a Tedd félre a kószát c. karácsonyi postban.
• A spontán szerződéskötések néha gyötrelmes világáról bővebben írtam az Of wolf and man című bejegyzésben. Ez lényegében a társadalmi szerződés fogalmával játszik, némi metál koncerttel és vonatos és munkahelyi bosszúsággal fűszerezve. Ebből az is kiderül, hogy hiába bizonygattam itt a nyaralásos csoportos részvételemmel, hogy laza vagyok.
• Erről a művészetterápiás csapatépítőről egyszer már írtam, csak akkor az egyéni feladatot mutattam meg. Ha az is érdekel, akkor a fantáziadús Művészetterápiás demo című írásban találod.
• Ez a világjárás korábbi években is jó múzsa volt. Itt olvashatók a korábbi bejegyzések: 
• Útinapló: felépülés egy sérülésből, miközben a szabadságról és a hanyatló kultúráról lamentálok.
• Útinapló vol.2: pszichológiai régészetről elmélkedés, stresszkezelés, és persze hanyatló kultúra
• Útinapló vol.3: ökopszichológia, narratív pszichológia, csendfürdő és hanyatló kultúra.