Pengeélen

"A határidő a legjobb múzsa" szólásba lehet talán a legjobban belesűríteni a bejegyzésben vitatott témát. Elsősorban az időgazdálkodáshoz írt bölcseletek kerülnek a fókuszba, a méltán híres Eisenhower-mátrixon keresztül. S mivel ebben a hónapban volt edzőtábor, dukál ehhez egy kardvívós hasonlat is - hol vagyunk biztonságban? Amikor még van időnk cselekedni, vagy amikor már szoros nyomás alatt kell teljesíteni? Ahogy a vívásban is van példa mindkét stratégia sikerére, itt is hoznék meglátást mindkét megközelítésre, kicsit árnyalva az időgazdálkodás tréningeken hallott intelmeket.

A bejegyzés mögötti sztori

"Most nagyon ott kell lennem fejben. Ha fáradok, hibázok. Ha hibázok, bajom lesz belőle."

Ez a gondolat akkor fogalmazódott meg bennem, amikor rájöttem, hogy a nyár első felére túl sok feladat mellett köteleződtem el. Mind olyan, ami fontos nekem, amiben bizonyítani akarok.

Abban igazam volt, hogy ennyi vállalás ennyi idő alatt teljesíthető. Csak ennek az a feltétele, hogy minden nap és minden este meg legyen tervezve, és a terveket folyamatosan fenntartott koncentrációval hajtsam végre.

Ez utóbbi feltételekkel azért akad egy kis probléma: olykor előbb fogy el az energiám, mint hogy mindennel végezzek. A fáradás lassúsággal, figyelmetlenséggel jár, ami pedig elmaradással és hibákkal. Ezeket pedig többnyire bünteti az élet. 

"Olyan ez az életmód, mint kötésből vívni. Akárhány technikát tanultam, úgyis minden a reflexeimen múlik!"

Nyilván azért gondolok ilyeneket, mert a felhalmozott teendőim nagy része az edzőtáborhoz és a víváshoz kapcsolódik.

Ami miatt viszont úgy gondoltam, hogy akár lehetne is erről írni, az hasonlatban felismert igazság, hogy az időgazdálkodási trükköknek is körülbelül annyi hasznuk, van, mint a lekötésre írt technikáknak. Ha lassú vagy, akkor nagyjából mindegy, hogy mit tanultál a tréningen.

Az életmód

"A mai bizonytalan világban én a vívásban találtam meg a kontrollt. A párbaj kontextusán belül végre én tartom a kezemben- a kard által- a sorsom, és csak tőlem függ, hogy élek-e vagy sem." 

Kuba

Eisenhower nevéhez kötjük azt az priorizálást segítő táblázatot, amiben fontosság és sürgősség mentén kategorizáljuk a teendőinket. Minden kategóriához van egy-egy tanács, hogy mi lenne a legjobb eljárás az adott feladatokkal.

Tehát vannak fontos dolgok, amelyek közül néhánynak muszáj helyet találni a naptárban, kidolgozni hozzá a cselekvési tervet, és néhány egyéb dolgot halasztani az érdekükben.

Más fontos dolgok pedig még ennyire sem tolhatók: az ő esetükben kétszer ad, ki gyorsan ad.

Meg vannak nem fontos dolgok is, amiket valahogy próbálunk kigyomlálni a saját listánkról. 

Vívás szempontjából ez utóbbiak nem lényegesek, révén önvédelmi helyzetről van szó, tehát akármi akármilyen tempóban történik benne, az biztos, hogy fontos.

Kezdjük az egyszerűbb helyzettel, a vívótávolsággal, illetve ahogy az Eisenhower-mátrixban látható, megtervezhető fontos + nem sürgős feladattal. Csináltam hozzá egy menő rajzot is:

Itt azt látjuk, hogy a két polgártárs legalább egy lépésnyire van attól, hogy valami sebzés legyen a dolog vége. Ez a lépés annyi időt jelent, hogy: 

1. ha a másik támad, akkor felismerje az ingert ÉS előhívja az annak megfelelő védekezési formát ÉS végrehajtsa. Nagyjából ez a követési távolságnak is a lényege az autópályán. Ennek egy része gyakorlással fejleszthető, de a reakcióidőnek mindig is lesznek fizikailag determinált részei, szóval nem véletlen, hogy vívásban, vezetésben és priorizálásban is javasolnak egy egészséges távolságot. 
2. kitaláljunk olyan ravasz terveket, hogy egy támadással vagy "hibával" mozgásra provokáljuk az ellenfelet, aki remélhetőleg abba a pozícióba kerül, amire nekünk van egy remek ötletünk.

Az Eisenhower-mátrixot amúgy egy Covey nevű szerző tette széles körben ismertté, A kiemelkedően sikeres emberek 7 szokása c. könyvében. Covey szerint azzal jársz jól, ha ebben a tervezhető kvadránsban próbálod élni az életed, és elég kevés fontos dolog van, amit nem azért kell megcsinálni, mert mostanra időzítetted, hanem mert hirtelen sürgős lett. Mint mondjuk az ellenfél azon támadása, ami sajnálatos módon átlát a provokációnkon. Ez utóbbi érv inkább a XVI. század olasz vívómestereitől származik, akik egyetértenek Covey-val.

Vívótechnikákkal most nem villognék, igazából sejthetitek, hogy vannak menetek, amiket erre a távolságra találtak ki.

Időgazdálkodás szempontjából is vannak technikák, amelyek ebben a "távolságban" működnek. Elővenni a naptárad, kiszámolni mi mennyi ideig tart, minek mekkora a jelentősége, majd sok szép színes jelzéssel bejelölni az optimális határidőket időigényes dolog, tehát most érsz rá. 

Elővenni ugyanennek a mátrixnak a biztosítók által használt verzióját, és készülni a lehetséges hibákra a (1) mennyire valószínű hogy megtörténik? és (2) mekkora baj, ha megtörténik? tengelyek mentén ebben a távolságban lehetséges.

Itt tudsz olyan terveket kialakítani, amikbe lehet elágazásokat tenni, arra az esetre, ha valami mégsem a várt módon történik. Egyáltalán, kiszámolhatod, hogy hány féle módon sülhetnek el a dolgok.

Hogy mondjak egy közelebbi példát, az általam oly sokszor emlegetett Szerződés-modellel való munka is leginkább ebben a távolságban működik, mert akkor lehet rá reflektálni, akkor lehet boncolgatni a különböző keresztkérdésekkel.

Nem véletlen, hogy a krízistanácsadásban egy kicsit másképp dolgoznak.

Mi van akkor, ha mégis kihág az ügy sürgőssége és fontossága, és úgymond lekötésbe kerülünk?

Ezen a képen azt látjuk, hogy a két polgártársnak már nem nagyon kell lépéseket tenni a másik irányába, és igazából a kardjuk helyzetén múlik, hogy meg tudják-e védeni magukat, illetve tudják veszélyeztetni a másikat. Amit ez a gyakorlatban jelent, hogy:

1. az információ forrása megváltozik. Itt már annyira közel vannak egymáshoz, hogy nem látni, hogy pontosan mi történik. Helyette az egyensúlyérzékre, illetve a karok idegpályáin visszatérő információkra tudnak alapozni. Ez az ún. kardérzék, amiből meg lehet állapítani, hogy a másik erős vagy gyenge a kötésben, illetve készül-e leválni róla.
2. ez utóbbi miatt gyakori, hogy az ember figyelme nagyon fókuszált lesz. Bizonyos értelemben nagyobb kontrollt érez, mert tudja, hol a másik kardja, érzi, hogy a másik inkább védekezni vagy támadni akar-e, és tudja, hogy a másik aránylag kevés trükköt tud megcsinálni anélkül, hogy közben ő is veszélybe kerülne.
3. ám a kontroll könnyen lehet szimmetrikus. A ő szándékait se könnyű elrejteni, neki is óvakodnia kell, hogy ne kerüljön veszélybe. Elvileg ez egy megoldható feladat, az általunk igen kedvelt német vívókönyvek tekintélyes része ilyen helyzetekre hoz javaslatokat. Ezek edzésen többnyire nem jönnek be, még ha az ember jól is ismeri ezeket a technikákat. Ezen a távolságon lényegében a gyorsaságon és pontosságon múlik minden, tehát itt az idegrendszer más részeire alapozunk. Itt az izommemória segít és az erőnlét.
4. az ábrán igazából keresztezést látunk, nem rendes lekötést, ám ettől függetlenül sejthető, hogy ilyen távolságban a kardok már nem feltétlen használhatók eredeti funkciójuk szerint. Szerencsére ezek is sokoldalú fegyverek, így ha valaki jártas birkózásban, tőrharcban, páncélos technikákban, bizony előnye van...

Covey és az itáliai mesterek egyetértettek abban, hogy lekötésből vívni nem a legszerencsésebb dolog. Utóbbiak közül volt, aki amatőrnek tartotta azokat, akik vállalják ezt a veszélyt gondolkodás helyett, mások meg a vívás csúcsának tekintették.

Hogy életvezetési stratégiaként tud-e ennyire megosztó lenni, arra később kitérnék.

Tegyük fel, hogy a hétköznapokban is meg lehet oldani úgy a sürgős+fontos dolgokat, ahogy meg lehet nyerni a kriegelést (ez a lekötésből való vívás neve) is!

Az előzőek alapján a következőket kell tennünk:

• Mindset-váltás, reziliencia: tudatosítani, hogy más helyzet, más információk alapján, más eszközökkel oldható meg. Bírni a feszültséget rugalmasan: elhajolsz a szélviharban, és fölegyenesedsz, ha elmegy.
• Fókuszáltság és koncentráció: pontosan ismerni kell a feladatot, képességeinket, mentális és fizikai értelemben is. Képesnek kell lennünk az erőforrások mozgósítására.
• Készség-szintig drillezett szokások: nem most kell kreatívnak lenni. Azt kell csinálni, amit álmodból felkeltve is tudsz.

Nekem a konkrét elmúlt két hónapot leginkább az sikerült végig csinálni, hogy ismertem a feladatok kiterjedését, tudtam, hogy mennyire értek hozzájuk, mennyire tudok improvizálni, és mi az, amit nem tudok séróból lehozni.

Emiatt megoldható volt, hogy amikor nagyon hajtani kellett, akkor akár éjszaka is dolgozzak; máskor meg tudtam, hogy jobban járok az alvással és a rendes étkezéssel, mint egy szinttel részletesebb tervvel.

És persze valamivel megengedőbb voltam a hibahatárokkal kapcsolatban is. Vannak olyan hibák, amelyek igazából esztétikai jellegűek; tolerálják őket nekünk. És vannak olyanok, amelyek meghiúsítják a feladatot.

Sikerült megoldani az időszak összes kihívását. Ám ami a hibaszázalékot illeti, én is meg tudom erősíteni a mesterek és Covey intelmeit: nem jó a sürgős+fontos kategóriában élni!

Akkor mégis miért csináljuk?

Én a körülmények áldozata vagyok

Gyanítom, hogy sokak szerint egy betanított csimpánz is képes lenne négy kategóriába osztani a teendőit két egyszerű szempont szerint.

Én is sokat hallottam már erről az eszközről, használtam is, olykor egész jó eredményekkel, azt' most mégis itt vagyunk.

Legalább nagyobb sérülések nélkül megúsztam ezt a pár hónapos kriegelést: az egyetemista klienseimet gyakran maga alá temeti a félév fontos+sürgős szakasza.

Próbáljuk is őket arra okítani, hogy tervezzenek előre egy kicsit; a tanulmányok és egyéb teendők nagy része előre látható, felmérhető, tervezhető.

Én is akkor tudtam végül leadni az első szakdolgozatom, amikor elkezdtem ezeket a módszereket használni (noha pont nem az én szakdolgozatíró stílusomat javasolnám a bajbajutottaknak).

Mégis elkezdtem olyan szófordulatokat használni, mint "terápiás mikro-agresszió", amikor egy projektben nagy hangsúlyt kapott ez a szemlélet. 

El lehet várni egy egyetemistától, hogy állítson be prioritásokat. Ám van ennek egy olyan összetettsége, amit általában nem magyaráznak el a mátrixszal együtt.

A leginkább magától értetődő szempont, hogy az ember nem mindig tudja kontrollálni, hogy mikor milyen feladatokat kap. Lehet neked egy szép terved vívótávolságból, ha a témavezetőd hirtelen ott terem lekötési távolságban, hogy most volt ideje elolvasni a szakdolgozatodat, és mégsem kéne így leadnod holnapután.

És ez még egy egyszerű eset, mivel a változás ugyanazon életszerepen belül van. Már kisgyerekkorban is több életszerepünk van egyszerre, és mire eljut valaki az egyetemig, már egy elég összetett szerződésrendszere van, amelyek nem azonos mértékben, és nem állandó jelleggel strukturálják az életmódját. Tehát nem csak életszerepen belül kell prioritásokat találni, hanem azok között is.

Ez még mindig csak a bevezető szakasz, hiszen az idő még így is egy objektív referenciakeret, tehát a sürgősséget meg lehet állapítani.

Arról azonban lehetne egy esszét írni, hogy a "fontos" mitől fontos. Ha valaki eljátszott az előző bejegyzésben bemutatott gyakorlattal, ami a különböző célformákról szólt, tapasztalhatta, hogy annyira nem egyszerű megmondani, hogy pontosan mi motivál és mire. Így viszont a fontosságot sem könnyű megítélni. A dolgok nem ugyanabból a szempontból fontosak, így összehasonlítani is elég nehéz őket. Nem egységes ez a tengely.

Szóval ha valaki szimplán rádvakkant, hogy "csak be kéne osztani az időt", akkor az vagy nem lát bele eléggé e feladat mélységébe, vagy csak szimplán fel akar piszkálni benned valamit.

No persze, hazugság lenne azt állítani, hogy mindegyik lekötési távolságba kerülő egyetemista vétlen áldozat lenne, akit kiéget az élet! Ez néha önkéntes.

Gimme fuel, gimme fire

"On I burn

Fuel is pumping engines

Burning hard, loose and clean"

Metallica: Fuel

Azért lehet bőven találni olyan vívót, aki kifejezetten a lekötésre alapozza a párbajait.

És lehet olyan egyetemistát is találni, aki szándékosan keresi az olyan helyzeteket, ahol a sürgős+fontos zónában kell mentenie a menthetőt.

Van ennek azért egy csak félig szándékos oldala is: az ember nem tudatos viselkedéssel, úgymond rítusokkal ilyen helyzetekbe sodorja magát. Erre az egyik legjobb magyarázat a Sorskönyv-elmélet, azon belül is a driverekkel szokták magyarázni, hogy egyesek tipikusan krízisteremtő dinamikával intézik az életüket. Nekik az a normális és kiszámítható, hogy tüzet kell oltani. 

Azt hiszem az én szakdolgozataim is jó példák lehetnek erre, meg is osztok lent egy esetet.

Ám én nem élvezem valójában ezeket a helyzeteket, teljesen jól meglennék kevesebb adrenalinnal is a szervezetemben. 

De hát nem vagyunk egyformák ugye.

Sokáig azt gondoltam, hogy az utolsó pillanat erejére alapozó emberek azt az izgalmat érzik, amit a szerencsejátékosok is szoktak, amikor eldobják a kockát vagy lapot húznak. A kontroll-érzet ebben a helyzetben olyan, mintha szinte mágikus képességeik lennének. Ilyen körülmények között próbára tenni a képességeket valódi izgalom!

Ám hallok olyan stratégiákat is, hogy az ember tudatosan spórol azzal az idővel, amit még a tervezés szakaszában befektethetne. Ő úgy gondolkodik, hogy minek tegyen bele az ügybe hat nyugodt órát, ha ki tudja hozni az eredményt egy feszültből is?

És ez a feszültség még csak nem is a legjobb szó: időnként ők élvezik ezt a helyzetet. Azt érzi, hogy az aktivációs szintje eléri az optimális csúcsot, fókuszált és hatékony.

Az, hogy már nincs is lehetősége mással foglalkozni, mint a feladat, neki nem egy nyomasztó tényező. Számára ez ugyanolyan rendrakás, mint amikor én lenémítom a telefonomat, hogy ne zavarjon munka közben.

Tudományos igényességű megfigyelést, kutatást meg pláne nem végeztem, ám felidézve ezeket a beszélgetéseket, gyanúsan ismerősen csengenek. Abból a tételből, ami a csúcsélményről, közismertebb kifejezéssel flowról szól. Ennek az állapotnak az alábbiak a jellemzői (elkerülendő a plágium-kérdéseket, ezt a wikipediáról másoltam ki):

1. az illető képességeivel összhangban lévő, egyértelmű célok,
2. a tudat erős fókuszáltsága,
3. az öntudatosság tudatos észlelésének feloldódása; az Én-tudat eltűnik (zen érzés),
4. az időérzékelés megszűnik,
5. azonnali válasz a tevékenység alatt felmerülő jelzésekre (visszacsatol),
6. egyensúly az egyén képességei és a feladat nehézsége közt (a feladat nem túl könnyű, de nem is túl nehéz, éppen jó),
7. a szituáció feletti kontroll föladása – nem fél a menet alakulásától, a jelen a lényeg,
8. a tevékenység belülről jutalmaz, siker élmény, ezért nem megterhelő,
9. az illető teljesen elmerül abban, amit csinál, azonosul vele.

Őszintén szólva, a lekötésből való vívásra ezek többsége tényleg jellemző. 

Abban nem vagyok biztos, hogy egy utolsó estére hagyott beadandóra is. 

Asszem itt az a fő kérdés, hogy ilyen helyzetben az utolsó pillanatra, lekötési távolságra alapozó egyetemista fejében is megvan-e az a gondolat, mint amit a bevezetőben írtam? Az ő feje felett is ott lóg Damoklész kardja, hogy ha elmérte a távolságot, akkor baj lesz?

És ha nem, az mit jelent?

Ennyire biztos a dolgában, hogy tudja kontrollálni a helyzetet; mint ahogy a vívók némelyike is jól tudja, hogy mikor, kivel, hogy kell lekötni?

Vagy tisztában van a veszéllyel, csak szimplán kizárja?

Esetleg szimplán éretlen még, és az a sebezhetetlenség-érzet jellemzi, ami miatt annak idején a római légiósok nem szívesen fogadták be a fiatalokat az alakzatba?

Mondjuk ha ez utóbbi a helyzet, akkor fogadni merek egy sörben, hogy még látjuk egymást, és akkor jobban fogja értékelni az Eisenhower-mátrix által felkínált alternatívákat!

...amúgy ez a bejegyzés várhatóan a hónap utolsó napjára lesz kész. Ahogy a legtöbb. Nyilván lehet vita tárgya, hogy egy ilyen blogra szánt bejegyzések hol helyezkednek el a két tengelyen, de azért ez a bejegyzés elég nehezen valósulhatott volna meg önirónia nélkül... :D

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

Kezdjük a vívós bejegyzésekkel, amik hasonló logikára épülnek:

• Vívódás: itt az olasz mesterek gondolkodásmódján keresztül törekedtem bemutatni a konzultációs stratégiát. Az a lényege, hogy a kliens ellenállására nem lehet rögtön konfrontációt küldeni, hanem előtte ki kell manőverezni, hogy a fejlődni akaró én-része átvehesse az előnyt.
• Köt(őd)és: itt ezt a lekötési távolságot egy egészen más helyzetre hoztam metaforaként - a párkapcsolatban megjelenő kontrollra.

Van itt néhány bejegyzés, ami az idővel való bonyolult kapcsolatunkat árnyalja még egy kicsit.

• No more lies: erre utaltam akkor, amikor egy feladat fontosságát boncolgattam. Egy cél több arcot is ölthet, aszerint, hogy mennyire kötődik hozzánk személyesen, és milyen szükségletek állnak mögötte.
• Free speech for the dumb: a mostani bejegyzés logikája szerint itt arról olvashatunk, hogy az ember leköt, amint tud (megy sürgős+fontos kategóriába), mert így tud kontrollt szerezni. Amúgy a Dunning-Kruger effektushoz írtam ezt afféle elmélkedésként, amellett érvelve, hogy nem mindig jó stratégia sokáig készülődni.
• A kocka el van vetve: a mostani bejegyzésben nem volt róla külön szó, de az az okos taktika, hogy ha nem szeretsz kötésből vívni, akkor vonulj ki belőle. Ez nem azt jelenti, hogy vonulj vissza, mármint vissza ugyanoda, ahol voltál. Ez utóbbi hibáról szól ez az írás: amikor valaki a döntési folyamatban elbizonytalanodik, és visszalép cselekvési szakaszból tervezésibe, mintha ezt nem büntetné úgy az élet, mint amikor belealszunk a kriegelésbe. Lehet hogy nem ugyanúgy, de bünteti.

És végül, ha esetleg a sorskönyv-szerű tűzoltás fogott meg, vagy röhögni akarsz a sorskönyv-szerű szakdolgozat leadásaimon, ezeket ajánlom:

• Elmúlt a legénykor: a bejegyzés második felében vannak a sorskönyvi folyamatok, időhöz való viszony, ill. az ezekhez kapcsolódó szorongások. Be vannak linkelve a sorskönyvről, driverekről szóló írások is, igazából azokkal teljes a történet. Ha a legénybúcsú poénok nem érdekelnek, csak szimplán szeretnéd megismerni az elméletet, a BME-s blogon kicsit tömörebben szedtem össze, a További írások között megtalálod a linket. 
• Story of my life: már javában okítottam az egyetemistákat arról, hogyan ússzák meg könnyebben az egyetemet, amikor én még mindig pengét váltottam az ELTE-vel. Ahogy ígértem, ebben a bejegyzésben olvasható a legutóbbi szakdolgozatleadás kabaréba illő története.