Szóval a témánk a következő: lehet-e teljesen más módon megközelíteni a sémamódokat, mint az eddigi, én-állapotokra emlékeztető perspektívából? (spoiler: lehet)
És ezek a módok hogyan segítenek szembenéznünk azzal a ténnyel, hogy meg fogunk halni?
Backend
Azt hiszem még sokáig fogok hálálkodni ezért a sématerápiás konferenciáért. Nagyon sok dolgot tanultam; amit konkrétan most be is hoznék, az Eckhard Roediger újszerű megközelítése a sémamódokról (hozzá téve, hogy ezek mellé még terápiás technikákat tudott mutatni ugyanabban az előadásban. Zseni.)
Az ismétlés kedvéért, bemásolom ide a legutóbbi sémamódos bejegyzésből a definíciót:
- a sémák olyan emléklenyomatok, amelyek gyerekkorban alakulnak ki, valamilyen szükséglet frusztrációja mentén, és negatívan befolyásolják a másokkal, önmagunkkal, élettel, stb. kapcsolatos gondolatainkat, észleléseinket, érzéseinket.- a sémamódok azok az érzelmi, kognitív és viselkedés mintázatok, amikben a sémák megnyilvánulnak.- hasonlóan az én-állapotokhoz, itt is vannak Gyermeki, Felnőtt, Szülői, valamint Megküzdő módok. Ebből a Megküzdő az újdonság: védi a Gyermekit valamilyen fenyegetéstől, de robosztus, ösztönös módon; igazából inkább elhárít, mint megold. Elég szofisztikáltra, racionálisra lehet csiszolni ahhoz, hogy első ránézésre Egészséges Felnőttnek tűnjön.
Néhány bejegyzésben konkrétan nevükön is szoktam nevezni a módokat, például áldoztam már cikket az Eltávolodott Védelmező módnak a Han Solo-film apropójából, de a teljesség igénye még sosem szállt meg.
Ez nem is biztos, hogy akkora baj: én az eredeti (régi?), Young-féle rendszert szoktam használni, ahhoz kaptam kérdőívet is. De hát a sématerápia - úgy tűnik - igyekszik visszaforgatni az elméletbe a gyakorlati tapasztalatokat, így lettek közben új, szofisztikáltabban megfogalmazott módok is (pl. a Panaszkodó nem volt benne az eredetiben, most pedig én is használom már, amióta rendszeresen járok szupervízióba). Roediger meg is fogalmazott egy enyhe kritikát, miszerint ennek a bővülésnek köszönhetően már olyan 64 sémamódot írtak le, amivel nem épp egyszerű kihívás gyakorlatban dolgozni (valahol azt olvastam, hogy genderből is kb. ennyit azonosítanak, ami a későbbiek fényében érdekes párhuzamnak ígérkezik).
Azt hiszem, a olvasók között több ember jártas az IT-ban, mint a TA-ban, szóval jobb, ha a frontend vs backend hasonlatokkal élünk.
Úgy értelmezem Roediger levezetését, ő inkább a backendre esküszik.
Az előadás szerint a lényeg az idegrendszeri aktivációban van: attól függően, hogy az idegrendszer mely része reagál a triggerre, elindulhatunk a Dühös vagy a Sérülékeny mód irányába.
A Dühöshöz az idegesség és harag tartozik érzelmileg, viselkedésesen pedig a dominanciára törekvés, agresszió. Az alapszükséglete az autonómia, kontroll-érzet.
A Sérülékenyhez a szomorúság és félelem társul, viselkedésesen pedig a kapcsolat keresése, ez az alapszükséglete is (kötődés). Ez jól hangzana, csak gyakran nyilvánul meg alárendelődés formájában.
Ez idáig még temperamentum kérdése: vannak egyéni biológiai eltérések, hogy kinek mire kapható jobban az idegrendszere.
De hát a sémák tanultak, nem?
Itt jön képbe a másik fontos elem: a maladaptív hiedelmek. Ezek a hiedelmek szintén leegyszerűsíthetők két fő csoportra: az egyik szerint velünk van a baj (ez a TA-ban a -+, azaz én nem vagyok OK, te igen), magunkat kell korlátozni; a másik szerint másokkal van a baj (TA-ban ez a +-), és őket kell korlátozni. Ezekből a hiedelmekből vezethető le, hogy mit szabad és mit kell csinálni: például nem szabad kifejezni az érzéseimet, mert azzal rosszat csinálok; vagy beleapríthatom az óvodás csoporttársamat a homokozóba, mert ilyen kantáros nadrágban senkinek nincs joga a dömperrel játszani. És még direkt idegesít is azzal, hogy sapka sincs rajta.
Ez a két forrás, azaz a zsigeri szinten átélt aktiváció és a világtól tanult hiedelmek még backend szinten találkoznak.
Van, hogy nem képeznek elegyet, és frontend szinten is egy sima Dühös vagy Sérülékeny Gyermekkel találkozunk.
De általában valamilyen társadalmilag jobban értelmezhető mód formálódik belőlük.
Ideális esetben az Egészséges Felnőtt vagy a Boldog Gyermek módok kerülnek ki a képernyőre: megéljük az érzéseinket, tudjuk őket megosztani és képviselni, biztonságban vagyunk - vagy legalábbis képesek vagyunk biztonságot teremteni határozottsággal, észszerűséggel és empátiával.
Itt is megtalálható a kötődés és az autonómia iránti igény, csak egy jól feldolgozott, integrált formában: lehetünk kooperatívak és asszertívak is.
A sématerápia, illetve bármely terápia létezése önmagában sejteti, hogy a hétköznapokban nem mindig sikerül ezt az ideális esetet összehozni. Ennek köszönhetjük a Megküzdő Módokat, amik amolyan kínai internetes boltból rendelt verziói a Felnőttnek. Valami megoldásfélét éppen nyújtanak, de az eredeti probléma, azaz az alapszükséglet frusztrációja, nem igazán javul. Helyette valahogy kiegyengetjük az adott helyzetet valamilyen önfeladó, túlkompenzáló vagy elkerülő manőverrel (időnként a TA-ból kölcsönzött eljárás szót felcserélem a manőver szóval, szóval itt egy disclaimer: ami itt történik, az a TA-ban inkább a rítusnak felel meg).
Az előadás folytatása az volt, hogy ezekre az aktivációkra hogyan reflektálhat az ember, illetve terapeutaként hogyan segíthetjük ebben? Az út végén tehát nem az lesz a lényeg, hogy ezt az aktivációt lefojtsuk, hanem hogy egy integráltabb formát keressünk neki.
Ezt valóban egyszerűbb lehet elmagyarázni hétköznapilag érthetőbb koncepciókkal (ez a 64 sémamód), viszont a gyökérok kereséshez szerintem meg ez a jobb. Vívós barátaim kedvéért: vannak a reneszánsz kódexek, amiben van egy csomó alapállás, támadás és védés. Ezeket megtanulni elég fárasztó, de a vívás elemzésében segít. A korábbi, német kódexek szerint a vívás lényegében levezethető 5 szóból. És úgy látszik, tényleg. Csak nagyon kell érteni azt az 5 szót. Na hát Roediger úgy látszik hű maradt a német hagyományokhoz.
Nagyon megtetszett ez a modell, úgyhogy el is kezdtem beépíteni a konceptualizációs és pszichoedukációs munkámba. Nekem eddig lelkesítő tapasztalataim vannak, de hát egy fecske ugye nem csinál nyarat...
The End
A másik júliusi történetem az edzőtáborból van. Van egy Apokalipszisnek elkeresztelt edzésem, ami lényegét tekintve egy önismereti tréning, csak a vívást használjuk aktivátornak.
A jelentkezők idén a Yalom által leírt egzisztenciális alapszorongásokat választották az étlapról.
Ez passzol is a víváshoz: egyes elmélkedések szerint a harcművészetet az különbözteti meg a küzdősporttól, hogy van filozófiai háttere - és ez a filozófia kitér a halálra is.
Yalom szerint pedig a halálszorongás a kulcsa minden szorongásnak, szóval az ő könyvében tekintélyes mennyiségű oldal foglalkozik azzal kérdéssel, hogyan nézünk szembe azzal, hogy az ember halandó (jó, ez könnyű, a nehéz az, hogy én is halandó vagyok), öregszik, sérülékeny.
Ez a szembenézés valójában a nem szembenézés: hárítómechanizmusok keresztül oldja meg a szelfünk, hogy bár tudatában vagyunk annak, hogy még az idő is a hanyatlásnak dolgozik, azért képesek legyünk oly módon élni az életünket, hogy ne hanyatlásként gondoljunk rá. Képesek vagyunk úgy felvenni hitelt, hogy nem arra gondolunk, hogy mire visszafizetjük, elaggunk már. Képesek vagyunk úgy kocsiba ülni, hogy tisztában vagyunk vele, mennyi ember hagyja ott a fogát nap mint nap az utakon. És persze képesek vagyunk sportból kiállni egymás ellen annak a fegyvernek a tompított változatával, ami az egyetlen, amit eleve ember ellen terveztek.
De hogyan?Saját klinikai tapasztalatai alapján Yalom két hárító stílust mutatott be: a különlegességbe vetett hitet, és a végső megmentőbe vetett hitet. Mindkettő példa klinikai eseteket mutat be, szóval ha nyers formában találkozunk velük, akkor ott azért van terápiás indikáció - viszont hígítva jelen vannak mindenkiben.
A különlegességbe vetett hit alaphiedelme az, hogy én más vagyok, mint a többiek, rám nem úgy vonatkoznak a szabályok és statisztikák. Én elpusztíthatatlan vagyok, sebezhetetlen, én vagyok akit ha a farkasok elé dobsz, visszajön a falka élén, aki az egyetlen túlélője lesz a somme-i csatának. Legyőzöm az öregedést. Legyőzöm a betegséget. Legyőzöm a halált.
Példaként Mike esetét ismerhetjük meg a könyvben, aki korán levált a szüleiről, kitanult több szakmát, és egymaga építette fel az egzisztenciáját. Vonzódott is a vadkapitalista országok iránt, ahol az emberek csak magukra számíthatnak, és csak rajtuk múlik, meg tudják-e teremteni a szerencséjüket. Ami viszont kifogott Mike-on, az a súlyos rákos megbetegedésére kidolgozott kezelés. Nem volt képes elviselni, hogy másoktól függjön, hogy egy gyógyszer befolyásolja a jövőjét, hogy gyenge és kiszolgáltatott legyen. Végül ki is lépett az egészből, elkérte a gyógyszereit, majd elhajózott valamelyik óceán túlpartja felé.
Yalom szerint Mike története mögött az individuációs törekvés szokásosnál töményebb jelenléte figyelhető meg: nem csak ebben a krízisben, de egész életében törekedett arra, hogy saját kezében tartsa a dolgokat, ne függjön másoktól. Erre az autonómia- és kontroll-igényében gyökerezik a karrierje, a kapcsolatai, a politikai nézetei, az egészséggel kapcsolatos viszonya, illetve esetünkben a krízisben mutatott irracionális viselkedése is.
Yalom levezetése szerint az ember annak során, hogy egyéniséggé válik, teremt magának egy afféle hős-történetet is, amelynek ő a főszereplője. Ez a hős az, aki célokat tűz ki és ér el, legyőzi a rá leselkedő ellenségeket. És többnyire nem kell attól félnie, hogy nem éri meg a történet végét. Legalábbis a Trónok harca előtt még nem kellett.
Mike nyilván ennek a hard core, entellektüel nyelven fogalmazva patológiás változata volt (pusztán a könyv régi mivolta miatt is indokolt lenne a múlt idő, de őszintén szólva nem hiszem, hogy Mike ki is kötött valaha azzal a hajóval). A soft core, azaz hétköznapi verzió az, amikor legszívesebben lefejelnéd az orvost, amikor azt mondja, hogy 40 évesen már természetes, hogy fáj a térded (nem a hanyagság miatt, hanem mert szembesít azzal, hogy a testeden nincs örök garancia). A karakteresebb példának Hemingwayt kaptuk, aki mind művein, mind életvitelén keresztül hirdette a férfias kihíváskeresés étoszát. Yalom szerint emögött az áll, hogy az ember akkor tudja csak megőrizni a sebezhetetlenségébe vetett hitet, ha folyamatosan - ahogy fogalmaz: kényszeresen - bizonyítja magának, hogy sebezhetetlen. De legalábbis elpusztíthatatlan. Hemingway is öngyilkos lett, amikor utolérte az öregkorral járó hanyatlás. Na jó, talán ő mégis patológiás példa.
Mike történetének ellentettje Sam, aki ironikus módon konkrétan a következő volt, aki Mike után megfogta a kilincset, ám ő a végső megmentőbe vetett hittel próbálta hárítani a szorongást.
Itt az az alaphiedelem, hogy a gyermekkorban megtapasztalt gondoskodás és védelem nem csak egy trial verzió volt az élethez, hanem valamilyen formában megmarad: vigyáz ránk a család, a közösség, a társadalom, a tudomány, vagy ha más nem maradt, akkor Isten. Lényegében ez a "lövészárokban senki sem ateista" szólás gyökere. Ennek az óvó figyelemnek lényegi eleme, hogy nekünk nem kell érte semmit sem tenni, alanyi jogon jár. Nem követelmény, hogy soha semmi baj ne érjen minket: el lehet jutni a végsőkig, de amikor már belezuhannánk a szakadékba, akkor történik majd valamilyen közbeavatkozás.
Ahogy Yalom ismerteti Sam történetét, úgy látom, ez a hárítás igazából két lépésben érthető meg.
A történet első fele, hogy Samet elhagyta a felesége. Ő erre krízisbe került, rengeteget sírt, teljesen elhanyagolta magát, még az öngyilkosságot is fontolgatta. Ahogy fogalmazott, nem tudta értelmezni úgy az életet úgy, hogy egyedül van. És valóban, ez nem csak a krízisben mutatta meg magát: Sam tekintélyes mennyiségű energiát tett bele, hogy mindenki szeresse őt a családban és a szomszédságban. Akkora szociális hálót épített ki magának, ami igen hasznos lett volna Az öreg halász és a tengerben (bocsánat, ezt nem voltam képes kihagyni az előző fejezet után). Yalom úgy fogalmazott, hogy Sam fúzióra törekedett a körülötte lévőkkel, bele akart olvadni a közösségi élménybe; jó erős kontrasztban az előző fejezet hősével, Mike-kal, aki pedig kiemelkedni törekedett. Aki sématerápia iránt érdeklődik, valószínűleg azt mondja, hogy itt egy összeolvadás-éretlenség sémáról van szó, ami amúgy az autonómiához kapcsolódó sématartományhoz tartozik, és örül neki, hogy Yalom könyve óta képesek vagyunk kevésbé színpadiasan fogalmazni. Aki olvasta ezt a könyvet, valószínűleg hozzátenné a történethez az anamnézis egy eddig elhallgatott részét: Sam szülei meghaltak még Sam gyerekkorában. Szóval egyrészt traumaterápiás szemszögből is lehetne nézni a dolgot, másrészt Samnek nem csak pszichogén, hanem praktikus igénye is volt maga mellé állítani az embereket.
Egy olyan történetre vágyott, amelyben deus ex machina jelleggel jön egy hívás, megjelenik valaki, és kimenti őt a mizériából. Ő hajlandó volt addig türelmesen szenvedni.
A történet vége egyébként az volt, hogy Sam összejött valakivel, és lezárta a terápiás folyamatot. A szerencséje egyben a szerencsétlensége is volt, mivel így megerősítést kapott a maladaptív megküzdési módja, ám a tudomány nyert a dolgon, révén így már jobban értjük, hogy miért van olyan stratégiája valakinek, hogy "ihatok annyit, amennyit akarok, majd úgyis feltalálnak egy új gyógyszert", "nem megyek műtétre, a hitem majd megment", "felteszek mindent egy lapra, majd csak lesz valahogy".
Nem véletlen, hogy a júniusi intellektuális vidámparkból ezt a két teóriát hoztam egy cikkbe: az az elképzelésem, hogy Roediger és Yalom elméletei szépen simulnak egymásba.
A különlegesség hőstörténetét élő Mike idegrendszerében alighanem a Roediger ábráján pirossal jelölt dominanciára, kontrollra törekvő folyamatok zajlottak le.
Hasonlóképpen, Sam is megtalálható az elméletben, csak ő a kék, kapcsolatkereső oldalon. A fúzióra való törekvésére egy alapvetően pozitív funkciójú idegrendszeri aktivációban gyökerezik, amit a hiedelmei formálnak egy regresszív, önálló problémamegoldásra képtelen megküzdő móddá.
Ez azért lehet érdekes, mert amikor filozofálásra kerül a sor, általában némi empatikus konfrontáció segítségével vissza szoktuk rángatni a klienseket a filozófia példányosított oldalához (azaz a mikro-narratíva, ami a filozófiát formálta), mondván, hogy most épp érzelmileg távolítják maguktól a dolgokat.
Viszont Yalom megközelítésén keresztül meg látható, hogy ez a távolítás nem feltétlen hátráltat minket az egészséges életvitelben: ha nem távolítanánk maguntól a tegnap este nézett "Légi katasztrófák" epizódot, ma nem tudnánk pánik nélkül felülni a repülőre.
Szóval hadd hárítson az ember, amíg az kell a nyugalmához!
Ha megáll a lábán a feltételezés, hogy a filozófia a "frontend", és a mögötte lévő "backend" megfelel Roediger levezetésének, akkor is megismerhetjük a kliens sémamódjait, amikor - még - nem késztetjük direkt önfeltárásra.
Frontend
Az előző fejezet végén kicsit lelőttem a poént a frontend-backend felosztással, de talán még segít a "frontend" értelmezésében, ha elárulom, hogy mi a nyavajának viszek egzisztenciális pszichológiát egy vívóedzésre.
Összességében, a "frontend" a személyiséged összes megnyilvánulását jelenti: ahogy viselkedsz, ahogy eléred a céljaidat, amilyen célokat kitűzöl vagy nem tűzöl ki, amiket mondasz vagy nem mondasz, ahogy reagálsz érzelmileg.
Az önismeret lényegében azt jelenti, hogy megpróbálod megérteni, hogy milyen backend lehet a frontend mögött.
Minden helyzetben van frontend, tehát minden helyzetben lehet értelme keresni az önismeretet, ha abban a kontextusban az releváns.
Vagy arról van szó, hogy valami úgyis megakadályozza, hogy igazán bajba kerülj? Jók a szabályok? Jó a védőfelszerelés? A vívótársad odafigyel majd rá, hogy ne legyen baleset? Vagy ha mégis lesz sérülés, akkor az orvosok úgyis mindent helyrehoznak?
Ha nem vívsz, akkor nyugodtan formáld át ezeket a kérdéseket, mondjuk "munkamánia", "szűrővizsgálat", "befektetések", és egyéb címszavakra.
Az eddig olvasottakból remélem átjön, hogy alapvetően nem az a probléma, ha ilyeneket gondolsz. Valahogy kezelni kell a szorongásainkat.
A probléma akkor van, ha ezek az attitűdök Megküzdő Módokból jönnek (a Roediger honlapjáról átvett ábrán ezek vannak alul), nem pedig Integrált Módokból (ez van felül).
Így került hát be a pszichológia egy vívóedzésre: ezúttal nem azzal próbáltunk jobb vívókká válni, hogy új technikákat és taktikákat sajátítottunk el, hanem hogy megértettük a vívói viselkedésünk mögötti struktúrákat, s ezáltal megtanultuk "lecsalogatni a fáról a bennünk élő majmot".
Ki tudja, talán olyan dolgot is sikerült tanítanom ezúttal, amit legálisan lehet alkalmazni a való életben?
*fun fact: a Dark Side of the Moon Roedigertől származó megnevezés, a sémamódok feltárására referált így
Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?
- Roediger honlapja, azon belül is az elméletet összefoglaló slide-ok itt találhatók: https://www.schematherapy-roediger.org/index.php/resources/slides
- A sémamódokról szóló bejegyzésekből néhány:
- Inamorata: talán ez a legfontosabb, ha a Roediger-féle levezetést szeretnénk továbbfűzni. Ez a polivagális elméleten alapul (ez egy népszerű, idegrendszeri működésről szóló stressz-megközelítés), és az érzelemszabályozás sajátos dinamikájával foglalkozik.
- One way out: ebben van a fentre kimásolt definíció is, illetve a Megküzdő Módok autonómiát korlátozó működéséről néhány gondolat
- Solo: ebben leginkább az Eltávolodott Védelmező módot lehet megismerni
- Fuldokló: szintén a sémamódokról szól, amikor nem karakterformáló, hanem krízisre reagáló formájukban találkozunk velük
- Alkalmaztam az eljárás és rítus fogalmakat a gondolatmenet során. Ha egy kicsit jobban el akarsz benne mélyedni, de nem akarsz nagyon eltávolodni a sémamódoktól, akkor a Buhera mátrix c. bejegyzést javaslom. Tudatos és nem igazán tudatos életvezetési döntésekről van benne szó.
- Ha neked is megtetszettek Yalom gondolatai, párszor már felmerültek a blogon, ezekben a cikkekben:
- Lucifer: ez a cikk egyrészt szól a haldoklásról, másrészt az életet megbénító halálszorongástól, vagy itt inkább "életszorongásról". Arról a tudatról, hogy "minél jobban gyarapszik a múlt, annál többet veszít a jövő".
- Nem ez voltál: ez valahol a Mike-féle individuációnak a története. Kialakít valaki magának fiatalon egy hős-történetet, és úgy védekezik az elmúlással szemben, hogy megállítja az időt. Mármint lélekben. A valóságban egyre több baja lesz ebből.
- Útinapló1: ez nem igazán a halálszorongásról szól, inkább a szabadság-szorongásról, de a sérülékenység és annak kezelése szintén kap helyet benne. Azt a történetet meséli el, mihez kezdtem a nyaraláson azután, hogy balesetet szenvedtem.
- Végezetül, ha valakinek ez az edzéses dolog tetszett meg: olyan 2020 körül kezdtem megvalósítani ezt az ötletet, igazából egy bejegyzés szól csak róla, ami a This is the way címet viseli.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése