Kortárssegítő

Statisztikai alaposság nélkül mondhatom, hogy magánban túlnyomóan a 25-35 korosztály keres meg. Amellett, hogy ezt lehet egészen egyszerű okokkal is magyarázni, érdemes egy rövid eszmefuttatásra vállalkozni arról, hogy mekkora jelentősége van a ebben a történetben az életkoromnak?

Vajon pszichológus vagy kortárssegítő vagyok a klienseim szemében? Ha lényeges, hogy kortársak vagyunk, vajon mi a fontos ebben? Mi az a közös pont, amiben azt látják, megértem majd a történetüket?

Invazív eljárás

Bár én is tanultam, hogyan és miért érdemes alkalmazni az imaginációs technikákat, szerintem egy kezem elég összeszámolni, hogy hányszor vetettem be ezt a tudást. Nyilván, egy pszichológus munkastílusától és a képzettségétől sem független, hogy milyen megoldásokra támaszkodik. Emellett, nekem van egy természetszerű idegenkedésem ezekkel az eljárásokkal szemben, annak ellenére, hogy saját élményből is tudom, hogy meglepően jól működnek.

Elmesélek ezzel kapcsolatban egy aránylag friss történetet, és pár a témához kapcsolódó gondolatot.

Trükkös Iván

Ebben a bejegyzésben arról írok, hogy a beosztottak hibái alkalmanként inkább értelmezhetők üzenetként, mint teljesítménymutatóként. Érdemes több rétegben gondolkodni ezekről a helyzetekről, vagy azért, hogy megértsük a helyzetet, és a lényegre reagáljunk, vagy azért, hogy saját magunkat értsük meg, és tudjunk változtatni a viselkedésünkön.

A vezető-beosztott kapcsolat dinamikáját ezúttal egy tengeralattjárós film, a Vadászat a Vörös Októberre egyik jelenete illusztrálja.

Útinapló vol. 3

Ebben a bejegyzésben a szlovákiai nyaralásomon inspirálódott gondolataimat mesélem el. A szlovák történelem mindig egy érdekes beszédtéma, nem kevés vicc tárgya is. Ebből merítve ihletet írok egy kicsit az emlékezetpolitikáról, bár inkább az egyén oldaláról. Felmerül még az a gondolat, hogyan adjunk egy kis pihenőt az idegrendszerünknek, valamint a Magas-Tátrában megtett túrának köszönhetően kap egy kis műsoridőt az ökopszichológia is.

Bushido

Ebben az eszmefuttatásban a japán Ikigai modellen keresztül mutatom be, hogy néha teljesen jó és kielégítő karrierdöntés az, amikor a társadalmilag hasznos munkát vállalod el az anyagilag kedvezőbb helyett. 

Ez a "néha" olyankor van, amikor a társadalom becsüli, amit teszel érte. Egyszerűbb értékrendi környezetben, amibe nincs belekódolva az ilyesmi, sajnos könnyedén lehetsz az a balek, aki egy életre megbánja, hogy valaha is fontosabbnak tartotta a közérdeket az önérdeknél.

A dolog politikai, történelmi és szociológiai megfejtését már a romkocsmák világára bízom...

Teljesítménymutató

Ebben a bejegyzésben arról mesélek, milyen jellemformáló hatása lehet annak, ahogy összerakunk rendszereket. Ezek a társadalmi szerződések hatnak munkahelyi, közösségi, még politikai szinten is szerintem.

A fő állítmány mégsem az erényekhez és jellemhez kötődik, hanem nagyon alapvető tanulás-elméletekhez: akármit raksz össze az embereknek, azzal automatikusan tanítod őket.

Ha kíváncsi vagy, hogyan, olvass tovább!

Záróalakulat

"Nem tudod magad jobbá utálni". Ezt az idézetet a közösségi médiában láttam valamelyik pszichós ismeretterjesztő oldalon. Szerintem szép sommás mondat, szoktam is emlegetni - így kiderült, hogy nem mindenki ugyanúgy értelmezi. Valószínűleg az ilyen oldalak szivárványos-smileys képi világa zavarja össze az embereket, de nem, itt nem az üzenet, hogy akármit hozol össze, azért csak hálás lehetsz magadnak, és ragyogó lény vagy, aki már így is tökéletes, és a többi...

Gondoltam, megírom a saját levezetésem, a szivárványokat és smileykat világháborús metaforákra és sématerápiás értelmezésekre cserélve, hátha valakinek úgy befogadhatóbb az önelfogadás koncepciója.