Lost in Hollywood

Ezt a bejegyzést lehet úgy is olvasni, hogy pályaválasztásról szól, meg úgy is, hogy az egzisztenciális szorongásokról. Az életünkkel kapcsolatos döntések időnként az élettel, annak értelmével kapcsolatos hiedelmekről, filozófiáról is szólnak. Mit akarsz magad után hagyni? Mennyire fontos, hogy elismerjenek most és akár halálod után? Mit vagy hajlandó feláldozni a választott útért?

És vannak-e olyanok, akik már előre megírták neked a vázlatot ehhez a döntéshez?

Amikor kitaláltam ezt a bejegyzést, eredetileg eszemben sem volt a halottak napja.

Munkából mentem haza, és azok a klienseimre gondoltam, akik a hobbi szinten felül foglalkoznak művészetekkel. Néha nem tudom eldönteni, hogy mit gondoljak arról az elkötelezettségről, amivel űzik az álmaikat: ez vajon kitartó, állhatatos munka, vagy önkárosító hübrisz? Az emberi önmeghaladást látom, vagy valamilyen pszichés problémát, esetleg annak kompenzációját?

Szokás mondani, hogy adj bele mindent, ha el akarsz valami érni, de egyes történetekben az all in messze túllép azon, amit legtöbben józan ésszel bevállalnánk. A siker esélye igen ingatag, mégis, az ember feláldozza a kényelmes, biztonságos, kiszámítható életet; az egészségét, a méltóságát, a kapcsolatait.

Nehéz semlegesnek maradni ezeknél a történeteknél. Nem mindig egyértelmű, hogy a karrierjüket érintő vitákban lélekben kivel azonosulok: a klienssel, akit bánt, hogy a szülei nem támogatják, úgymond nem hisznek benne - vagy a szülővel, aki aggódik, hogy még a siker is csak annyit jelent ebben az életútban, hogy posztumusz elkezdik értékelni a művészt, miután éhen halt egy fűtetlen padláson.

Olykor nagyon könnyű a szkeptikus szülő szemével látni a helyzetet. Ebből a szemszögből egyenesen szuicid döntés kergetni a délibábot egy olyan karrier helyett, amelynek önmegvalósítást ígérő szirénjei ugyan kevésbé szépen énekelnek, de lehet vele kiszámíthatóan keresni, egzisztenciát építeni.

No nem mintha ehhez a vitához művésznek kellene menni.

Annak idején én se kaptam vállon veregetést, amikor a műszaki területről átigazoltam a pszichológiára. Pedig mélyen meg voltam róla győződve, hogy megtaláltam a nekem való utat: ehhez van valamennyi tehetségem, ebben ki tudok teljesedni, míg informatikusként maximum a középszerűséget érhetem el. A sorvadást választanám azzal a szakmával.

Ha visszamehetnék az időben, nem is tudom, mit mondanék az akkori énemnek. Még mindig egyetértek azzal, hogy a jobbik énemet erősítette meg ez a szakma, és ezt az utat járva tudom csak eljátszani azokat a szociális szerepeket, amelyeket szeretek játszani.

Csak most már jobban átlátom, hogy ez mennyibe kerül. Vannak informatikus haverjaim, akik nem intelligensebbek, mint én, de gondolkodhatnak olyan anyagi kérdéseken, amelyeket nekem még feltenni is röhejes ötlet.

Nem tudom, elmondanám-e ezt a pályaválasztó énemnek. Mondjuk, amilyen makacs, talán mindegy is lenne. Amúgy is rá tudna mutatni, hogy némely szempontokból egész szerencsésen alakult a karrierem.

Azt azért el tudom képzelni, hogy ha most kéne pályát választania, akkor benne is felmerülne, hogy az önmegvalósításnak ez a formája egyre közelebb sodródik a rocksztár-karrierhez.

Az elmúlt hónapban részt vettem egy kiválasztási folyamatban, és már a CV-szűrés fázisában az volt a benyomásom, hogy annak, aki manapság pszichológus akar lenni, irgalmatlan mennyiségű munkát bele kell tennie a fejlődésébe, csak hogy egyáltalán behívják interjúra.

Szembesülve azzal, hogy milyen magas kvalitású jelölteket kell visszautasítanunk, egy kicsit hasonló helyzetnek látom a pszichológusi pálya választását, mint amilyen a művész klienseim all inje. Nem biztos, hogy minden aggodalom nélkül tudnék biztatni valakit...

Memento Mori

"They wrote in the old days that it is sweet and fitting to die for one's country. But in modern war, there is nothing sweet nor fitting in your dying. You will die like a dog for no good reason."

Hemingway

Pusztán elég volt ránéznem a telefonomra, hogy az elmélkedés a halottak napja irányába forduljon. A háttérképem ugyanis az egyik fotó, amit Brnóban készítettem, a Szent Jakab csontkápolnában. Egy halom koponya van rajta, a padlótól a plafonig. Egy kicsit sötét hangulatot áraszt magából, úgyhogy egy kolléganőm egyszer meg is kérdezte, hogy miért választottam ezt háttérképnek? Láthatólag nem elégedett meg azzal a válasszal, hogy "azért, mert kibaszott metál", úgyhogy elmeséltem az osszárium történetét.

Már nem tudom melyik században, de megtelt Brno temetője. Mivel újabb területet nem tudtak ennek a célnak szentesíteni, úgy döntöttek, hogy kipakolják a régit. Már senkinek sem voltak fontosak ezek a sírok, nem volt már senki, aki bármennyire is emlékezett volna rá, hogy ez a sok ember hol volt, hol nem volt a világon egyszer. Úgyhogy kiásták őket, kazalba dobálták a csontokat, majd valakinek eszébe jutott, hogy lehetne egy kiállítást csinálni a halálnak. Így a templom alatti hideg, sötét folyosókon ma gyászos zene szól, és minden installáció emberi maradványokból áll. Alighanem minden koponyának két szobával arrébb vannak a bordái, és hárommal a lábai.

Azon kívül, hogy egy doom metal klipben éreztem magam, azon gondolkodtam, hogy reálisan nézve ez a sors vár mindannyiunkra. Kevés embernek adatik meg a családi kripta, vagy a sír, amit századok múlva is koszorúznak. Többségünket elfelejti a világ, és egy napon a mi csontjainkhoz is annyi személyes érzés kapcsolódik majd, mint a szeméthez, ami foglalja a helyet a temetőben, vagy ami jó kiállítási tárgy lehet. 

Állítólag a dicső római hódítók mögött mindig volt egy-egy szolga, akik időnként odasúgták nekik, hogy "Memento Mori", azaz "emlékezz rá, hogy meghalsz". Így nem szálltak el maguktól.

Jó meló lehetett a szolgáé. Úgy néz ki, most én is ezt végzem.

Nekem meg a telefonom végzi. Emlékeztet rá, hogy bármit csinálok, bármennyit dolgozom, bármilyen sikereket érek el, azok aligha nagyobb eredmények, mint azoké, akiknek a koponyáit Brnóban láttam felstócolva. Szóval a sorskönyvem csattanóját nem érdemes az utolsó oldalra időzíteni, mert akkor már nem olvassa senki.

Ilyeneken elmélkedve talán nem is csoda, hogy az ambíciózus hegymászókról nem a csúcsokra tűzött zászlók, hanem az Everestre fagyott hullák jutnak eszembe.

Így meg egy kicsit nehéz teljes szívvel szurkolni, akinek a karrierambíciói egy csúcstámadással érnek fel.

Pedig lehet, hogy a puszta szakmám is arra biztatja őket, hogy induljanak neki.

Dealer

"They find you, two time you

Say you're the best they've ever seen

You should've never trusted Hollywood"

S.O.A.D.: Lost in Hollywood

Azon gondolkodom, hogy ez a pályatanácsadás dolog talán része egy olyan kultúrának, ami arra bátorítja az embereket, hogy lemming módjára iszkoljanak az Mount Everestre (remélem, szereted a metaforákat). 

Mi ugye azt csináljuk, hogy felmérjük az ember képességeit, érdeklődési körét, főbb motivációit, és azok alapján segítünk valamilyen szakmát választani. Pontosabban, a képzettségünkben lényegesen több potenciál van, de amennyire tudom, többnyire ez az, ami konkrétan történni szokott.

Mintha azzal hülyítenénk az embereket, hogy az amerikai álom Magyarországon is megvalósulhat. Hogy ő is tehetséges, lesz hol kiművelje a képességeit, amelyekre igény is lesz, mégpedig olyan, amit meg lehet találni a fizetőképes kereslet címszó alatt.

Nem csak művészek és pszichológusok esetében vannak keserű pirulák: egyszer beszélgettem egy mérnök sráccal, aki rengeteget tanult, hogy ne valami összeszerelő munkát kelljen végezni. A kutatás és fejlesztés volt az álma. A legközelebbi város, ahol ezt az álmot valóra válthatja, az München. Az ő esetében a valódi pályaválasztási döntés nem az, hogy melyik egyetemre menjen, hanem hogy diploma után maradjon egy összeszerelő üzemben, ahol van szociális hálója, vagy hajtsa a szakmai önmegvalósítást egy ott, ahol senki nem töri rá az ajtót, ha nem látták már egy hete?

Talán jó volna erre a döntésre felkészíteni őt tanulásmódszertani trükkök helyett.

Inception

„Mert anyom, ezüstlábú Thetisz istennő jövendöl:

kétféle sors vezet engem a gyászos halál küszöbére.

Hogyha itten maradok, Trója városa körül harcolva,

oda van hazatérésem, de hírnevem el nem enyészik;

ám ha hazatérek a drága szülőföldre,

oda van a dicső hírnév, de hosszú élet vár rám,

és a halálos végzet nem ér el olyan hamar.”

Homérosz: Íliász

Ahogy bandukoltam hazafelé, és mentek a fejemben ezek a gondolatok, csak kigyúlt bennem egy "vigyázat, úthibák" jelzés. Egyrészt már a második asszociáció személyes volt, szóval itt már az érzelmeim visznek. Másrészt, a pszichológia sokkal szofisztikáltabb témának látja az önmegvalósítást annál, hogy meg kell találjuk magunknak a legkirályabb foglalkozást, és abból kell kihoznunk hetedhét országra szóló sikereket. 

Ettől még mindig úgy érzem, hogy tele van a kultúránk olyan ideákkal, hogy ha ügyes voltál Ági néni színjátszó szakkörén, akkor gyakorlatilag elárulod magad, ha nem spórolsz össze egy repülőjegyre Hollywoodba.

Kerülget a kétség, hogy valóban teljesen a saját gondolatom volt, hogy az öngyilkosság egy sajátos formája lenne elmenni egy lúzer, középszerű informatikusnak? Lehet, hogy csak beilleszkedtem egy kulturális trendbe?

Hősökkel traktáltak végig, amíg felnőttünk. Az iskolában az adott tudományterületek kiemelkedő alakjai, felfedezők, kutatók és költők, hódítók és mártírok. A tévében celebek, olimpiai bajnokok, film- és rocksztárok, némelyikről már ránézésre átjön, hogy nincs ki mind a négy kereke, de még így is ünnepeljük.

Legalább nem felejtjük el úgy az önmagukat meghaladó embereket, hogy ők is egy névtelen, személytelen és történet nélküli kiállítási tárgyként végezzék.

Ám mintha rejlene ebben egy olyan üzenet, hogy ha mi nem akarjuk, hogy helyhiány miatt kiássák egyszer a csontjainkat, jobb lesz nekünk is meghaladni önmagunkat. És közben ne foglalkozzunk holmi realitásokkal!

Csak hát nem mind tudjuk meghaladni magunkat. Úgy legalábbis nem, hogy az mindenkinek megérje. Talán annak is volna értelme, hogy megtanítsanak ezzel kibékülni. Végülis a gyász úgyis elkerülhetetlen része az életnek.

Tegyük fel, hogy tényleg bujkál egy ilyen sugallat ebben kultúrában, és nem csak mi raktuk össze hibásan képet!

Miért ültetnénk el ilyen gondolatokat a fiatalok fejébe?

Több elmélet is eszembe jutott, jóhiszemű és kevésbé jóhiszemű egyaránt.

Pozitív funkciót lát el a "Memento Mori" itt is. A római hőst le kellett földelni, a jelenkor hősét meg éppen el kell indítani - emlékeztetni, hogy nincs végtelen ideje a fejlődésre. A legtöbb tanórán olyan emberekről van szó, akik már nincsenek köztünk - mégis, pusztán a tananyag bizonyítja, hogy az ember képes olyat kihozni magából, amiről érdemes később is beszélni. Ha jól osztja be az idejét, és nem az új GTA-ra fordítja.

Kevésbé pozitív egy ilyen "önmegvalósítás by proxy" jelenség. Egyes tanárok a tantárgyukat szolgálják, nem a te boldogságodat. Nekik az az eredmény, hogy valaki "őrzi a lángot". Az az eredmény, hogy ezt a valakit ők sorozták be, ők indították el, így némiképp osztozhatnak is a sikerben. Dicsőbb egy piacképtelen diploma vagy egy épp hogy nullszaldós galéria, mint egy olyan állás, amiből bár el tudod tartani a családod, de nincs benne semmi magasztos.  

Még kevésbé pozitív megfejtés, hogy a realitástól elrugaszkodott önmegvalósítás ugyanúgy pörgeti a gazdaságot, mint a realitástól elrugaszkodott fogyasztási szokások. Egyrészt, ahhoz, hogy fejlődj, rengeteg képzésre fogsz majd elmenni, úgyhogy ez a piac biztos pörögni fog. Másrészt sikerül feltölteni azokat a réseket is, amelyek nem működnek piaci elvek szerint. Minél inkább az önmegvalósításról szól egy tevékenység, annál nagyobb valószínűséggel jelenti az önmeghaladás a személyes határok meghaladását. Lenyelsz minden sértést. Dolgozol bármennyit, bármelyik nap. Bármikor elérhető vagy. Fizeted a munkád költségeit, saját zsebből képzed magad. És rengeteget dolgozol ingyen. Vicc nélkül, ahhoz, hogy mondjuk pszichológus lehess, rengeteg tapasztalati tudásra van szükséged, amit viszont nem támogat senki. Bár látom a panaszokat, hogy milyen nehéz pszichológushoz járni, menet közben nagyon sok ember ingyen jár valamilyen segítő folyamatba, mert a szakembernek kell valami komparatív előny, amit bedobhat interjún. Aztán nem tudok neki állást ajánlani, mert általában fizetni azért nem annyira akarnak ezért a népek. Ez a szeretetről és a szenvedélyes küldetéstudatról szól, ugye.

Egy kicsit talán pozitívabb gondolat, hogy ez az amerikai álom dolog igazából irgalom. Ahogy az ukrán anyák sem úgy engedik a frontra a fiaikat, hogy előtte jó alaposan átbeszélik a halálozási statisztikákat, egy 18 évesnek se mondod, hogy neki nem mauzóleuma lesz, hanem egy cellája egy osszárium táblázat szerűen berendezett falán. Kell a remény az élethez.

Az már valahol filozófia kérdése, hogy mi a valódi törődés, amikor úgy sejted, hogy a szép remények valójában egy sötét sikátorba vezetnek?

S végül, a címadó dal

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A szakmával kapcsolatos aggodalmakat ezekkel a bejegyzésekkel cizellálnám:
• A 21-es zászlóalj: ezt akkor írtam, amikor a kollégám azzal fogadott, hogy több pszichológus gólya van az ELTE-n, mint amennyi elfér a legnagyobb előadóban. El is gondolkodtam a diplomájuk értékén, illetve a rájuk váró jövőn.
• A rájuk váró jövőről egy kicsit tudok spoilerezni. A Tíz mérföld című írásban a saját pályafejlődésem első tíz évét regéltem el. A Confessio talán még jobban kapcsolódik, mivel abban elméletileg is le van vezetve, mit jelent a belső indíttatások és a reáliák között manőverezni.
• Kollaboráns: amikor már sejthető volt, hogy osztályvezető leszek, gondolkodtam azon, hogy ez szakmailag mit jelent majd. Kerülhetek-e olyan helyzetbe, hogy valamilyen gazdasági érdek miatt kell manipulálnom az embereket? Hol van ennek a határa?
• És ha már felmerült a kérdés, hogy mi motivál arra, hogy valaki túllépje a határait:
• Itt fekszünk, vándor: ez egy régi '56-os bejegyzés, arról szól, hogy mi viszi rá az embert, hogy fegyvert fogjon a hazájáért. Benne van az elején a társadalmi manipuláció, mint itt is, a kiegészítés a jungiánus magyarázat.
• Remény: ez a bejegyzés a "remény kell az élethez" mondathoz kapcsolódik. Az optimizmus realitásáról szól.
• Bushido: ez is egy karrieres bejegyzés, arról szól, hogy értékrendi alapon is lehet pályát választani, és ettől még ez nem lesz egy Lost in Hollywood történet. Egészen míg valaki vissza nem él vele.
• Merjünk kicsik lenni: ebben a hajtóerő egyrészt a felnőttek által közölt elvárás, másrészt az Ikarosz-komplexus. Arról szól, hogy mennyire érdemes biztatni a gyereket arra, hogy kicsit legyen ambíciózusabb?
• Az utolsó témakör ennek a bejegyzésnek a közepe: mi a pszichológus szerepe, amikor valaki döntéssel küszködik?
• Lucifer: ez az életvezetési döntésekkel kapcsolatos konfrontációról szól. Az a kérdés, hogy segít-e, ha elspoilerezed egy döntést, vagy annak hiányának következményeit?
• Kegyelemdöfés: ezt még akkor írtam, amikor iskolában dolgoztam, és azon töprengtem, mit kezdjek azzal, ha egy diák egyértelműen megvalósíthatatlan pályaválasztási terveket dédelget?