Friendship is magic

Nyilván a pszichológusnak vannak igazán kimunkált eszközei arra, hogy segítsen pozitív irányba formálni minket, de nem elhanyagolható a többi kapcsolat sem. Ezt a bejegyzést egy barátom megünneplése, illetve az azzal kapcsolatos bizonytalanság ihlette, és arról szól, hogy néha afféle terápiás közösséget jelenthet az ember baráti köre.

Egy este az öreg Cherokee indián mesélni kezdett az unokájának arról a csatáról, ami minden emberben zajlik. Azt mondta:
–Fiam, a csata két farkas között zajlik, akik mindannyiunkban ott lakoznak. Egyikük a Rossz – a düh, irigység,  féltékenység, sajnálat, szánalom, kapzsiság, erőszak, önsajnálat, bűntudat, harag, kisebbrendűség, hazugság, hamis büszkeség, felsőbbrendűség és az ego… Másikuk a Jó – az öröm, béke, szeretet, remény, nyugalom, alázat, kedvesség, jóindulat, empátia, nagylelkűség, igazság, együttérzés és a hit.
Az unoka elgondolkozott egy pillanatra, majd megkérdezte nagyapját:
–És melyik farkas győz?
Az öreg indián mosolyogva így válaszolt:
–Az, amelyiket eteted.

Ez az állítólagos indián mese talán már azelőtt is keringett az interneten, hogy a közösségi média igazán elterjedt. Igazi ősi bölcsesség. Nem is érdemes hát firtatni a forrás hitelességét!

Akkor jutott eszembe, amikor egy barátommal kapcsolatos dilemmát kellett megoldanom.

Nem mennék bele a részletekbe, annyi a lényeg, hogy egy olyan pillanat jött el az életében, amit az emberek általában megünnepelnek a haverokkal. Néha ez már kissé kényszeressé is válik, de így is elég ritka, hogy valaki kifejezetten kerüli ezt a dolgot, sőt, mintha idegesítené is, hogy valamilyen buli főszereplője lehet.

Persze, nem mindenki szeret ünnepelni, nem mindenki szeret a figyelem középpontjába kerülni, szokásokat követni. Nem mindenki szereti a meglepetéseket sem.

Szóval van azonosulható érv amellett, hogy csak békén kell hagyni ezt a barátomat - bulizunk mi eleget, nem kell ezt erőltetni!

Ám ez a srác már régebben is gondolkodóba ejtett azokban az élethelyzetekben, amikor természetes, hogy az ember kicsit több figyelmet kap.

Mintha nem akarná, hogy az emberek törődjenek vele.

Mondjuk ezt az igényt is el lehet fogadni - vannak visszahúzódó emberek, minek kell őket piszkálni?

Ám ha elgondolkozom azon, hogy vajon mi lenne, ha az illető nem a barátom, hanem a kliensem lenne, a dilemma megerősödik.

Az emberben nagyon gyakran vannak belső konfliktusok - sémamódok, énállapotok, én-részek, lehetséges ének, attól függ hogy épp melyik könyvet olvasod. E módok közül van olyan, ami a hosszú távon legjobb irányba visz, azaz adaptív; és van olyan is, ami rövid távon ugyan oldhat valamilyen feszültséget, de hosszú távon a romlásba visz, azaz maladaptív.

A cseroki történet talán túlegyszerűsíti az ember én-részei közötti konfliktusokat, de igen, tényleg van olyan, hogy "jó és rossz farkas".

És itt a dilemma lényege.

Ha helyben hagyom a barátom óhaját, és engedem, hogy visszahúzódjon a csigaházába, amikor épp mindenki neki szurkolna, akkor azzal melyik farkasát etetem?

Nem mintha tényleg tudnám, hogy milyenjei vannak, simán lehet, hogy csak projektálok, de úgy láttam, hogy itt most hízhat egy depresszív, elkerülő ordas is, meg egy olyan, amelyik képes átélni, hogy szeretik őt.

Ezen a ponton ugyanis visszagondoltam a saját jellemfejlődésemre, és beláttam, hogy milyen sokat számított, hogy épp kik vettek körül, és melyik farkasomat dobták meg egy-két jutalomfalattal.

Confessio peccatoris

"Two halvеs, unwhole

Twisting stories to be told

Tightropеs we tread

Bridge heaven and hell inside our

Heads held high

Contemplating fight or flight

You ask me why

I say the answer lies inside"

Nita Strauss: The wolf you feed

Alkalmanként meglátogat pár nehezebb pillanat, amikor számot vetek az élettel, és végiggondolom, mi az, amit nem sikerült elérni a mögöttem lévő évben, életszakaszban. Olykor egészen messzire nyúlok az időben, ahogy azon morfondírozok, hogy mely ponton dőlt el, hogy valami már biztos nem lesz belőlem, amire amúgy lett volna potenciál?

Nem kellemes elmélkedések ezek, ilyenkor érteni meg igazán, mire gondolt Yalom, amikor azt írta, hogy "az idő a hanyatlásnak dolgozik".

Ám a confessio egy alkalommal új szempontot is behozott: vannak dolgok, amikké nem váltam, és jó, hogy nem úgy lett.

A "lehettem volna..." listán nem csak olyan dolgok vannak, amik keserű gyásszal töltenek el, hanem olyanok is, amelyekért hálás lehetek.

Életem egyes éveiben - javarészt kamaszkorban - voltak pontok, amelyeknél teljesen reális folytatás lett volna, hogy tudálékos kis seggdugasz, incel, neonáci, anarchista, alkoholista lesz belőlem. Lehettem volna én is a költő, aki valójában raktáros. A parkolóőr, aki összeesküvéselméletekkel tudja csak megmozgatni az agyát.

Nyilván én is kellettem hozzá, hogy ezek a lehetséges jövők ne váljanak valóra ebben a dimenzióban, de nincs szükség mélyreható önvizsgálatra ahhoz, hogy tudjam, milyen hálás lehetek azoknak a barátoknak, akikre annak idején támaszkodhattam.

Kamaszként az ember néha csak fő a levében, és azt se tudja, hogy melyik farkas melyik. Nem is tudják rendesen eljátszani a szerepüket: vadásznak nézik a segítőt, és segítőnek a vadászt; belemarnak mindenbe és futnak minden elől.

Nem egyszerű meglátni, hogy mit érdemes megerősíteni a másikban, miből lehet valami értékes - és mi az, ami több egy cinikus poénnál vagy hóbortnál, és problémának kell tekinteni.

És mégis, valahogy mindig volt egy-két srác a környezetemben, akinek elég fontos voltam ahhoz, hogy laikus viselkedésterápiát tartson nekem.

Gondoltam ezúttal én leszek ez a srác ennek a barátomnak.

Úgyhogy dolgoztam én is a meglepetés buliján.

Nem mondom, hogy fülig ért a szája, de asszem ő is érzi a jelentőségét annak, hogy fontos volt nekünk, hogy jó képeket találjon majd a fejében lévő fotóalbumban, ha majdan eljön a nosztalgia ideje. 

The wolf you feed

"Tell me everything you need to kill the numb

And find the strength to become

A storm that never loses speed, when it's said and done

You become the wolf you feed"

Nita Strauss: The wolf you feed 

Kifejteném ezt a "laikus viselkedésterápiát", és ezzel együtt annak korlátait.

A viselkedésterápia középpontjában az a szisztéma áll, hogy jutalmazod a megfelelő viselkedést, és bünteted, de legalábbis nem jutalmazod a nem megfelelőt. 

Ez tényleg olyan, mint a farkas: a jó farkas megerősödik, a rossz farkas meg alultáplált lesz. Még csak nem is kell velük lelkizni.

Némi limitáció azért akad a dologban: velem azért működött ez a dolog, mert tényleg volt viselkedéses megnyilvánulása az épp lehetséges énjeimnek, tehát volt mire reagálni a haverjaimnak. Ráadásul ez a sztori kamasz koromban játszódott a legintenzívebben, az ember agya meg olyankor elég formálható. Különösen a kortárscsoporton keresztül. Talán nem lassítom nagyon a cselekményt, ha hozzáfűzöm: ez a történet a példa rá, hogy mennyire fontos a környezetválasztás, és hogy a környezet időnként nem a tantestületet jelenti. Meglehet, hogy egy elit gimnáziumban jobban megedzették volna az agyam, és mégis kisebb eséllyel jutok be egyetemre.

Az aktuális sztori, azaz a húzódozó barátom meglepetés bulija nem feltétlen képes ugyanúgy jó útra terelni, ahogy velem tették annak idején a többiek.

Ő már kinőtte azt a kort, amikor az ember egy fejlődési folyamatoktól vibráló közösségbe kell beilleszkedjen. Nincs osztály (hacsak nem megy el mondjuk Tündérhegyre), ami látja és tükrözi a napi szintű rezdüléseit. Nem is kell alkalmazkodni egy ilyen csoporthoz. A mi korunkban már nincsenek ennyire szoros közösségek, emellett a közösségek cserélhetők is: ha valahol nem vagy jól, nem mész oda többet, mész máshova. Tehát nem feltétlen van meg az a lezárt rendszer, amelyben a büntetés-jutalmazás elve működhet, hacsak a baráti kapcsolatainkat nem tekintjük annak.

Ami még fontosabb: tegyük fel, hogy igazam van, és tényleg van egy maladaptív, depresszív módja, vagy ahogy a cserokik mondják, rossz farkasa.

Az nem egy viselkedéses probléma.

Itt a viselkedés az volt, hogy törekedett megúszni, hogy megünnepeljük őt. Ha ezt a viselkedését kiiktatjuk, attól még megmarad a depis működése, csak nem elkerülésben, hanem behódolásban nyilvánul meg - hagyja, hogy szervezzünk neki valamit, igyunk az egészségére, közben pedig zsigeri szinten rühelli az egészet.

Nem lehet az emberből csak úgy kiölelni a depressziót.

Velem anno azért sikerült eredményt elérni, mert eleve változásban voltam: kamaszként az ember épp azért szenved, mert a lehetséges énjei acsarkodnak a dominanciáért, az én-érzet központjáért. A haverjaim csak beszálltak szövetségesként az egyik oldalán.

Amit tettünk ezért a barátomért, lényegében csak ennyi: valójában mi nem tudjuk etetni a farkasait, de tudunk neki eledelt szállítani. Ha egy nap úgy dönt, hogy falkavezérré teszi az adaptívabb énjét, akkor lesznek olyan konkrét emlékek, amikkel megerősítheti azt.

Lehetőséget kapott csupán, amivel vagy él, vagy nem.

Back to the meaning of life

Egy pszichológiai konzultáció vagy terápia során mélyebbre megyünk a viselkedéses szintnél. Felvázolhatjuk az egész farkas falkát (=séma kérdőív, sémamód térkép, stb.), dekonstruálhatjuk a maladaptív hiedelmeket, megerősíthetjük a pozitív sémákat (bizony, most már ilyenekről is írnak).

A képzéseken elég szofisztikált technikákat lehet elsajátítani.

De a "lehetőség adás" manővert úgymond még "az utcán tanultam".

Ahogy a baráti körből származó sztoriknál írtam, a pszichés munkában is igaz, hogy az ember olykor eldöntheti, hogy ő most melyik énjét szeretné realizálni. Mi a lehetőséget adjuk meg, hogy dönthessen.

Ezért szoktam például a többi kollégához képest több levelet írni a ghostingoló klienseknek: oké, hogy nem akarnak visszajönni, az is oké, ha nem elégedettek, vagy bármi ilyesmi. 

Nem csak arról szól ez az érdeklődés, hogyan tervezhetek velük, mert egy ponton már magamtól is tudom, hogy sehogy.

Az eltűnés lehet tünet is: elkerülő, halogató válasz a nehéz helyzetekre, konfliktusokra, azokra a pillanatokra, ahol őszintének, asszertívnak kell lenni, még ha nem is esik jól a másiknak.

Nekik is megvan az a pozitív lehetséges énképük, egy "jó farkasuk", aki korrekt, és tisztességgel lezár egy bizonyos szempontból nagyon is személyes kapcsolatot.

De hát ha könnyű lenne ezt realizálni, talán fel sem kerestek volna.

Ezért a "bocs, nem jövök többet" válasz olykor lehet a legnagyobb terápiás eredményünk. 

Ha megtapasztalják, hogy kezelhető egy ilyen szituáció, talán az életben is bátrabbak lesznek, ami ugye az egész munkának a célja lenne.

Kaptok egy kis metált hangulatfokozásnak. Szöveg lsd. feljebb.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A változás és környezet témakörben az alábbiakat ajánlom:
• Útinapló vol.2.: a ciprusi elméledések 2. fejezetében van egy eszmefuttatás az embert formáló külső erőkről. A sör erjesztéséhez hasonlítva a dolgot volt szó spontán erjedésről, ami pl. a barátokat is jelenti, és irányítottról, ami a terápiát. Szerintem jól kiegészíti a mostani levezetést.
• Ma volt időm olvasni: ez egy szociológiai ihletettségű írás, ami arról szól, hogy a környezet, és a környezetből kapott tükrözés mennyire meghatározza az embert. Konkrétan belebetonozza abba az osztályba (most nem iskolai vagy terápiás értelemben), amibe született.
• Teljesítménymutató: ebben is van kondícionálásos formálás, csak munkahelyi közegből, és kevésbé pozitív hangnemben. Azon elmélkedtem, miért beszélnek ennyi hülyeséget az államtitkárhelyettesek a konferenciákon.
• Különbségi küszöb: ez az évadzáró írás a változás üteméről szól, a mostani cikk szemszögéből pedig arról, hogyan maradtam le a baráti kör farkasetetős akcióiról.
• A "hogyan neveltük egymást" témakörhöz egy adalék: az Egyensúly c. bejegyzés arról szól, hogy kemény vagy elfogadó vagy-e másokkal. Mindkettő megközelítésnek megvan a maga értelme inter- és intra-perszonális értelemben is. Van benne egy anekdota is, hogy kemények akartunk lenni egymással, aztán a végén még kilométereket gyalogoltunk a hidegben, hogy helyrehozzuk a dolgot. 
• Végül, az utolsó bekezdéshez kapcsolódik két bejegyzés. Ezekben amellett érvelek, hogy az, ahogyan lezársz egy kapcsolatot, legalább annyit mond el rólad, mint ahogy benne vagy. Hasznos önismereti forrás utólag, és fontos gondolkodnivaló előzőleg. 
• Egyszer véget ér: itt a folyamatok pozitív és negatív lezárásáról van szó. Ez lehet életszakasz, munkahely, konzultációs munka is. Arról is van szó, hogy milyen, amikor hiába nyúlok az eltűnedező kliensek után.
• Szellemirtók: ez lényegében az előzőből kiemelkedő paródia, de van benne komoly tartalom is, a szakítással kapcsolatos játszmákról.