Útinapló vol.6 - Reneszánsz stúdiumok

Idén nyáron Toszkánába vitt minket a jó sors. Több város több múzeumát és műemlékét is végigjártuk, olyannyira, hogy egy idő után egy kicsit sok is lett nekem a dolog, és elkalandoztam. Az idei útinapló így végül arról szól, hogyan maradhat az ember mégis fókuszált, ha már művelni akarja magát - egyáltalán, mi állhat az intellektuális igények hátterében? Elmélkedtem azon is, hogy a lélektan kiindulópontja, az emberről alkotott kép hogyan jelenik meg a régi művészeti alkotásokon, és hogy a mostani tudományos gondolkodásmódunk a középkorhoz vagy a humanizmushoz áll közelebb? Kicsit nerd tartalom lett, de ha te is szereted a történelem-pszichológia-művészet koktélt, felrázva, nem keverve, akkor jó szórakozást!

Stúdium

Régóta szerepelt már az úti céljaink között Toszkána. Nem én ragaszkodtam hozzá, úgyhogy olyan nagyon nem is végeztem előtanulmányokat, hogy miért lesz nekem ott jó - azt sokat mondták, hogy szép, egy-két helyről olvastam már korábban, gondoltam, ennyi elég is lesz.

Így, két hét ott töltött idő után arra a konklúzióra jutottam, hogy egyrészt mindenkinek ajánlom Toszkána meglátogatását, másrészt senkinek sem ajánlom, hogy úgy menjen oda, hogy előtte nem gondolja végig, miért megy?
Talán Barcelonában éreztem utoljára, hogy nagyon tudatosnak kell lenni az idő és pénz beosztásában, mert a hely képes a tengely mindkét végpontján úgy elárasztani, hogy fáradtabban mész haza, mint ahogy jöttél. 

Szokás mondani, hogy Görögország az európai kultúra bölcsője, aztán mondják Rómát is, s bár vitatkozni ezekkel meddő dolog lenne, de mondjuk Firenzét felvenném a listára, amekkora gamechanger indexe volt a középkorban. Ehhez a szerephez méltó is maradt, csakúgy, mint a teljes régió. 

Általában van nálam a nyaralásoknak egy dolce vita - nyári egyetem skálája: kiélvezzük a helyi gasztronómiai, szórakozási és egyéb lehetőségeket, egyúttal művelődünk is egy kicsit. Amellett, hogy életemben nem ettem még ilyen jó fagyit, idén is inkább a "nyári egyetem" pólushoz tendáltak a motivációim (gondolom nem lep meg, ha olvastál már tőlem útinaplót). Ezt a művelődést átlalában a divergens gondolkodásmód szellemében szoktam intézni: mászkálok nagy nyitottsággal, laza kognitív struktúrákkal, beengedem a véletlenszerű ingereket, és hagyom, hogy az asszociációk felszínre sodorják azt, ami számomra legérdekesebb az adott nyaraláson. Kicsit mint amikor a szörfösök meglovagolják a random hullámokat.

Toszkána nem az a hullám, amire csak poénból ráfordul az ember, hacsak nem akar amatőr módon a nyílt vizen kikötni. Ennyi élmény akkor képes tartalmas maradni, ha a befogadó valamennyi prekoncepciót felépít, és eldönti, mire fog figyelni. Kicsit mint a sörkóstolásnál: aki tényleg kíváncsi az italra, az rengeteg dolgot megtud róla még az első korty előtt.

Úgyhogy egy kis konvergens gondolkodás nem ártott volna - ebben a megközelítésben vagyunk rendszerezők, logikusak; így derítjük ki válaszokat a kérdéseinkre.

Ezt valamikor a nyaralás közepén kezdtem sejteni, onnantól egy kicsit jobban is tudtam értékelni a dolgokat, mert már jobban összeraktam a képet.

Meg is fogadtam, hogy ha legközelebb ellátogatok egy kulturális központba, akkor vagy eltolom a céljaim a "dolce vita" irányba, vagy tényleg úgy kezelem a nyaralás művelődésre szánt óráit, mint egy nyári egyetemet, és rendesen felkészülök. Konkrétan a PQRST-módszert néztem ki a tanulásmódszertani eszköztárból. Eszerint, ha meg akarsz tanulni egy anyagot, ezekre a lépésekre érdemes felosztanod a folyamatot:

• P, mint preview, azaz áttekintés. Megismerkedsz az anyag szerkezetével, a kiemelésekkel, alcímekkel, ilyenek. Ha szoktad olvasni a bejegyzéseim, talán már szentségeltél is amiatt, hogy ezt itt nem lehet, mert titokzatos költői címeket adok, amelyeknek van vagy három jelentése darabonként. Sajnos irodalomórán kiölték belőlem az ésszerűséget. Ha mész egy idegen városba, akkor pl. érdemes elolvasni a wikipedia oldalt róla. És szórakoztatni a haverjaidat a fun factekkel a repülőn.
• Q, mint question, azaz kérdés. Saját kérdést fogalmazol meg, amire keresni fogod majd a választ tanulás közben. Mit szeretnél megtudni erről a városról? És azt melyik forrásból lehet?
• R, mint read, azaz olvasás. Elolvasod az anyagot, ennyi. Illetve elmész a múzeumba, képtárba, étterembe, stb., amit kinéztél magadnak.
• S, mint self-recitation, azaz ismétlés. Összefoglalod a saját szavaiddal, hogy mit tanultál meg. Reflektálsz az élményekre.
• T, mint test. Azaz teszteled a tudásod, mondjuk kvízekkel, vagy ortodox módszerrel megnézed a könyvben. Vagy megkérded az AI-t.

Kicsit a saját szám íze szerint, de már rég használom ezt a módszert. Úgy tudok tanulni, ha valami személyes projektként áll össze a fejemben az ügy. Így készülök a blogbejegyzésekre, az előadásokra, podcast adásokra, Inga beszélgetésekre. Ezzel a módszerrel oldható meg, hogy olyan rugalmas tudásod legyen, ami mondjuk egy beszélgetésben, keresztkérdéseknél nem vérzik el.

Valószínűleg azért lettek az alapszigorlataim kettesek, mert ott még a Read szakaszra se volt elég időm...

Lényeg a lényeg, ha arra szerződsz le magaddal a nyaraláson, hogy te itt valamit szeretnél megtanulni, akkor ezt a szerződést érdemes úgy megfogalmazni, hogy pontosan mire vagy kíváncsi, és az hogyan helyezkedik el az információs rendszerben? Különben úgy fogod magad érezni, mint vasorrú bába a mágneses viharban.

Vagy mint én a toszkán műemlékek között.

De azért ezzel a divergens gondolkodásmóddal is akadtak eszmefuttatások, amiket szívesen megosztok.

Ha érdekel, olvass tovább!

Szellemi étvágy

Egy fiatalember megkérdezi Szókratészt, a híres filozófust, hogy miként szerezhetne igazi bölcsességet. Szókratész elviszi őt a tengerhez, és a víz alá nyomja a fejét. Amikor a fiatalember végre felbukkan és levegőért kapkod, a filozófus így felel neki:„Amikor majd úgy akarod a tudást, mint ahogyan ott a víz alatt a levegőt akartad, akkor meg fogod kapni azt.”

Egész őszintén mondhatom, hogy nem azért néztük végig a "kötelezőket", mert kötelező. Volt azért olyan műemlék, ami felé kissé gépiesen bandukoltam, és töprengtem rajta, hogy vajon tényleg ennyire érdekel engem a reneszánsz művészet? Csak mert ez estben ennek láttam volna jelét akkor is, amikor nincs karnyújtásnyira tőlem - de sosem lelkesedtem a művészettörténetért például.

Akkor mi a célom azzal, hogy végigjárom a sokadik palazzót, képtárat, templomot?

Klasszikus értelemben nem is volt célom, előbb kezdtem nézegetni a szobrokat, minthogy tájékozódtam volna róla, hogy miért lehetnek nekem érdekesek. A PQRST-módszer szerint a Read szakaszban voltam már, és elsumákoltam a Preview és Question szakaszokat.

Ez kicsit olyan, mint amikor az ember éhes, úgyhogy beül egy étterembe, miközben azt se tudja, hogy milyen ételeket készítenek ott, vagy hogy mit enne szívesen. Majd felfedezi az étlapot, és kiderül!

Maslow szerint az embernek intellektuális szükségletei is vannak: ahogy fontos neki, hogy szeressék, tiszteljék, olykor az agyát is szeretné megmozgatni egy kicsit. Különbség azért van: a kötődés és megbecsülés a hiány-szükségletek közé tartoznak, tehát ha ezek nem elégülnek ki, az ember - Maslow szerint - nem lehet jól. Az intellektuális szükségletek viszont az önmegvalósítás és növekedés témakörébe tartoznak, amelyek kielégülése nélkül azért el tudunk operálni. Sőt, nem is mindenki számára jelenti ugyanazt az önmegvalósítás, így sokan anélkül is lehetnek teljesen boldogok, hogy bárkinek valaha eszébe jutott volna róluk, hogy vannak intellektuális igényeik. Eltérőek vagyunk ebből a szempontból.

Nekem is volt minden nap olyan pillanat, amikor feltűnt, hogy mennyire felületesen nézem csak meg a soron következő kulturális örökségeket. A jóllakottság-érzett jutott eszembe erről az élményről: a hipotalamuszod elvileg felismeri, hogy mikor vittél be elég tápanyagot, és olyankor jelez a testednek, hogy már nem kell többet enni. Nem is esik onnantól jól az étel. (Csak megeszed, mert kifizetted - lehet hogy ezért töltöttem ennyi időt kultúrával...?)

Nyilván nem ilyen egyszerű a dolog: lehet látni, hogy azok az emberek sem ugyanúgy néznek ki, akiknek lehetőségük van kontrollálni a tápanyagbevitelt. Különbözünk aszerint, hogy ki mennyi evéssel lakik jól, mint ahogy abban is, hogy ki mennyi műemlék megtekintése után telítődik.

De mit mond erre a tudomány?

Erre két elmélet jutott eszembe: előbb leírom azt, ami komolyabb, és itthon olvastam újra, aztán azt, ami meredekebb, egyúttal számomra szórakoztatóbb asszociációkon keresztül merült fel, amikor már képtelen voltam elmerülni a szentképekben. 

Az intelligencia, mint személyiségvonás egyes szerzőknél a BIG5 modell ötödik faktora. Az első négyben egész nagy egyetértés van a kutatók szerint - jellemezhetők vagyunk aszerint, hogy mennyire vagyunk

1. Extravertáltak
2. Barátságosak
3. Lelkiismeretesek
4. Érzékenyek.

A legelterjedtebb megközelítés szerint az 5. vonás, ami leír egy személyiséget, a Nyitottság. Ebben benne van a kíváncsiság, kreativitás, az új és elvont gondolatok iránti nyitottság.

Nos, mint a tankönyvből kiderült, nem mindenki ezt a címet adta ennek a faktornak: egyes kutatók szeirnt az Intellektus kifejezés jobban összefoglalja az ide tartozó tulajdonságokat. Részletezve egy kicsit, az alábbiak tartoznak ide:

Kétpólósú skálák	Egypólusú skálák
Fantázidadús-fantáziátlan	Értelmes
Intellektuális-ösztönös	Gyorsfelfogású
Kifinomult-durva	Képzeletgazdag
Érdektelen-kíváncsi	Verbális
Nem kreatív-kreatív	Eredeti

Most gondolok bele, hogy talán még nem is hallottál a BIG5-ról! Az a lényege, hogy azok a kifejezések, amelyekkel az emberek jellemezni szokták egymást, öt nagy faktorba konvergálnak, amit statisztikai eljárásokkal lehet feltárni. Ezek a faktorok bonthatók olyan alskálákra, mint amilyeneket a táblázatban látsz. A skálák lehetnek egypólusúak is, azaz "mennyire jellemző rád, hogy..." logikájúak, és kétpólusúak is, azaz "két ellentétes kifejezés közül melyik áll hozzád közelebb" jellegűek is. 

Nem kevés matek van amögött, hogy olyan kérdőívet rakjanak össze, ami megbízhatóan méri mind az öt főbb vonást, ám az eredményként kapott profil elvileg könnyen érthető a hétköznapi ember számára is. Ennek oka, hogy e személyiségmodell a nyelvi hipotézisen alapul, tehát amit lényeges tudni a személyiségről, az már benne van a sokezer éven és felhasználón keresztül optimalizálódott kultúrában és nyelvben.

A másik, meredekebb asszociáció szintén a személyiségpszichológiához kötődik, de a hard core biológiai alapú elméletekhez, és némiképp távolabb áll a hétköznapi gondolkodásmódtól. 

Tovább libbenve az éhség-jóllakottság metaforán, Sheldon-féle testalkati tipológia jutott eszembe, mely szerint az emberi test lehet endomorf, mezomorf és ektomorf felépítésű is, attól függően, hogy még embrió korában melyik csíralemez fejlődött hangsúlyosabban. A testfelépítés pedig meghatározza a temperamentumot.

• Endomorf alkat 
• Az endodermából fejlődő emésztőrendszer hangsúlya. Hízásra hajlamos, kerekded, puha test, ahogy a könyv fogalmaz, "kényelemre készült, nem gyorsaságra".
• Viszcerotóniás temperamentum: nyugodt, türelmes, engedékeny, jó kedélyű. Laza, kényelmes testtartás. Elégedett a világ folyásával, na.
• Mezomorf alkat
• A mezodermából kialakuló izmok, csontozat hangsúlya. Kemény, szögletes, erős, izmos test. Kitartó, kiválóan alkalmas a fizikai munkára.
• Szomatotóniás temperamentum: versengő, agresszívabb, erőteljesebb jellem. Igény a fizikai erőkifejtésre, kalandokra. Magabiztos testtartás és mozgás.
• Ektomorf alkat
• Az ektodermából kialakuló bőr és idegrendszer dominanciája. Gyenge, vékony, törékeny test. Aránylag nagy agyméret, de könnyen túl lehet ingerelni.
• Cerebrotóniás temperamentum: érzelmi és szociális gátoltság, visszhúzódás. Egyedüllét kedvelése. Visszafogott testtartás és mozgás.

Szerencse, hogy itthon újra felnyitottam a szakirodalmat, mert úgy emlékeztem, hogy ez egy tipológia, ami miatt nem volt könnyű komolyan venni. Ám mindhárom testalkati tényező jellemző mindenkire valamilyen mértékben, konkrétan egy 1..7 skálán. Tehát Sheldon nem mondott senkire olyat, hogy "az ott egy ektomorf pasas", legfeljebb azt, hogy őt 1-1-7 profilra kódolja, ami egész ritkán esett meg. Amúgy állítólag egész jó eredményekkel tesztelte az elméletét, bár némi kutatásmódszertani kritika azért jutott neki. 

Nem csoda, hogy nem látszik rajtam a konditerem hatása: aki képes ennyi múzeumba elmenni Toszkánában, az tuti agyas, azaz ektomorf lehet! Ha mezomorf lennék, akkor inkább a Tirrén-tenger partján flexelnék a strandolóknak, ha meg endomorf, akkor dömperrel önteném magamba a tésztát, fagyit és Chiantit. De nem, nekem a természetem - úgy tűnik - reneszánsz festményekre vágyik.

Az asszociatív lejtő dőlésszöge igazából akkor változott meg, amikor azon elmélkedtem, hogy a testalkat valószínűleg meghatározza, hogy milyen és mennyi tápanyagot fogyaszt az ember.

De most nem az ember fogyasztott, hanem az agya - milyen vicces lenne, ha az agynak is lenne ilyen testalkati tipológiája! Mit csinál egy "endomorf, mezomorf, ektomorf agy"?

• Ezt a végtelen múzeumozást alighanem a kerekded, endomorf testtel asszociált elme élvezi, már ha kibékülünk azzal a feltevéssel, hogy a kerekded emberek szívesen visznek be sok tápanyagot, és nem bajlódnak a szálkásítással. Ennek analógiája az, ha valaki szeret sokat tanulni a szó információgyűjtős értelmében - az átlagnál több igénye van inkorporálni tényeket, kulturális tartalmakat, függetlenül attól, hogy ezek segítségére lehetnek-e valaha problémák megoldásában. Ő a sztereotipikus bölcsész, na. Ehhez a működésmódhoz kapcsolódik az a vélekedés, hogy az intelligencia leginkább a műveltségben mutatkozik meg.
• Az edzésre vágyó "mezomorf agy" valószínűleg addig köthető le a múzeomokkal, amíg azok valamilyen rejtvényt nyújtanak számára. Ő azért fogyaszt - esetünkben információt - hogy erősebb legyen, hatékonyabban oldjon meg problémákat, feladványokat. Az a tippem, hogy az ún. fun facteket olyannak látja, mint a szénhidrátot: jó kis energiaforrás, motivál, de fölösleget nem lenne jó felhalmozni belőle. Szóval ő azért hamar elunja magát ezek között. Ő a sztereotipikus reálos: mérnök, informatikus, ilyesmi. Az ő működésmódjához az a vélekedés áll közelebb, amely szerint az intellincia abból látszik, hogy az ember ügyesen megold feladványokat, mondjuk tud egy liter sör elfogyasztása után is deriválni.
• Az "ektomorf agy" egy kicsit trükkösebb. Az eredeti elmélet szerint ez a testalkat van a legtávolabb a test dolgaitól, úgyhogy ebben ez intellektus-analógiában ő kell legtávolabb álljon az intellektuális igényektől. De milyen az a beállítódás, ami az entellektüel ellentéte? A fenti BIG5 alskálák alapján az "ektomorf agy" nem érdeklődő, nincs sok fantáziája, nem igényli a szofisztikált dolgokat, és inkább az ösztöneire hallgat, mint a racionalitásra. Ő valószínűleg nagyon szenvedne a múzeumban, és inkább a Tirrén-tengerre vagy valamelyik étteremre lenne motivált.

Abból kiindulva, hogy egy saját tipológiát találtam ki mászkálás közben, valószínűleg az agyam rendelkezik mezomorf tulajdonságokkal, mármint az analógia szerint. Motivált ugyan a tömegelésre, de egy idő után muszáj mozognia egy kicsit.

Ehhez jól kapcsolódik a pályaválasztásom története: eredetileg programozónak képzeltem, aztán átigazoltam a humán tárgyakhoz. Ennek ellenére a magyartanárom azt javasolta, ne menjek bölcsésznek, mert "az seggelős", menjek jogásznak, ott van haszna a gondolkodásmódomnak. Azért a pszichológiával is ki volt békülve.

Természetesen másfajta, kevésbé hízelgő indíttatásból is elmélkedhettem az intellektuális szükségletek mibenlétéről a valahányadik képtárban: így még mindig le tudtam vezetni, hogy intelligens ember vagyok, annak ellenére, hogy azt mormogtam a bajszom alatt, hogy "tökön szúron megam, ha még egy kisded és madonna képet kell megcsodálnom..."

Menet közben szerencsére rájöttem, hogy ezek is tudnak mondani nekem valami érdekeset, ha megfelelő szemmel tekintek rájuk.

Human

"Á: Mi az, ami a nyugati keresztényégben van? (...) Mi ez a gondolkodási struktúra?

Sz: Ha megnézzük, hogy az ortodoxia hogyan gondolkozik az Isten és az emberek viszonyáról, akkor ez az Isten magasan, a cár; messze alatta pedig mindenki egy porszem. Tehát nincs egy olyan társadalomszerveződés, ami ne horizontális lenne. (...) Ebben az van, hogy amit a szultán vagy a cár mond, az lesz. (...) A nyugati kereszténység azt mondja, hogy van Isten és ember között hasonlóság, Jézusban. (...) Akármilyen rangtalan az ember, de van személyes méltósága, mert Istan saját képmására teremtette, és ha így van, akkor ez az ember pedig a római jog hagyománya alapján igenis hozhat létre szervezeteket; létezik olyan, hogy jogi személy. (...) Nincsen jogi személy fogalom az ortodoxiában.

B: Az iszlám az egy közösségi vallás, alapvetően nem az ember lelkével foglalkozik, hanem a cselekvéssel. (...) A rengeteg szabály az azt szabályozza, hogy te hogy élsz (...) de hogy te a lelkeddel mit csinálsz, azt nem. (...) A nyugati kereszténység az meg abszolút az egyéni felelősségről beszél. (...) A lelkiismereted, az önreflexiód, a gyónás egy önreflektív folyamat arról szól, hogy csináltam valamit, és tudom, hogy az gebasz, hogy azt nem kellet volna."

Ez a párbeszéd-kivonat a Magyar önismeret egyik beszélgetéséből van, amelyben Bayer Árpád, Varga Szabolcs és Sudár Balázs történészek arról beszélgettek, hogy vannak-e rokonaink Európában? A népek rokonsága eleve elvont kérdés, így az egyik lehetséges válasz az eszmei közösség volt. Ez nem szimplán a kereszténység volt: a nyugati kereszténység.

Szokás keresni a választ arra, hogy 150 év török hódoltság alatt miért nem tagozódtunk be annyira az Oszmán birodalomba, mint a Balkán? Az idézet szerint az a magyarázat, hogy tőlünk délebbre ortodox kereszténység volt, ami emberképében, az autoritáshoz való viszonyában kompatibilisebb volt a hódítókkal, mint a nyugati individualizmus. 

Ennek a háttere teológiai jellegű, amibe túl mélyen sajnos nem tudok belemenni, a lényege, hogy egészen más emberképhez vezet, ha Jézus nevéhez a pantokrátor (mindenható) vagy emberfia kifejezést kötik.

Ez megjelenik az egyéni felelősségvállalás, törekvések és a hatalomnak, társadalomnak való behódolás terén.

Nyaralás után törekedtem kicsit felfrissíteni a műveltségemet a reneszánsz eszme, a humanizmus témájában. Ironikus módon a jó drága nyaralás lett a Preview és Question a PQRST-ből, és az ingyenes netes források a Read.  

Jöjjön hát a Self-recitation: ha jól emlékszem, a humanizmus atyja, Petrarca hangsúlyozta az egyén autonómia-törekvéseit: képes önálló gondolkodásra, cselekvésre, döntéshozásra, mivel racionális lény. Akkor tudja ezt jól csinálni, ha folyamatosan fejleszti magát, elsősorban ókori források tanulmányozásával.

Az utolsó, Test lépést akkor tartanám eredményesnek, ha valami önálló gondolathoz is fel tudnám használni ezt a tudást (mint ahogy proteint kellene a bicepszemnek). 

Én azt mondanám, hogy a humanizmus egy paradigmaváltás volt a középkori személyiségideálhoz képest: ha a BIG5 szerint közelítjük meg a kérdést, akkor korábban a Lelkiismeretesség volt az egyik legértékeltebb vonás, amelynek velejárója, hogy az ember engedelmesen igazodik az autoritás, pl. az egyház által közvetített elvárásokhoz. Az új példakép azonban a Nyitottság/Intellektus vonással emelkedett ki. Annak az embernek, akinek ez az erősebb jellemzője, fontosabb tudni, hogy tényleg a Föld körül keringenek-e a dolgok, mint az a kérdés, hogy a pápa mit gondol erről?

Ezen a ponton talán le is állnék a tudomány vs kereszténység kérdéssel, hiszen ahogy a történészek beszélgetéséből is érezhető, a vallásunk maga is fontosnak tartja az indiviuumot. És ahogy a korabeli művészetet nézem, a humanisták is igen fontosnak tartották a vallást. Talán csak az változott, hogy kettejük kölcsönhatása hova vezetett.

Sajnos csak a Pitti-palotában ötlött fel bennem, hogy a "kisded és madonna" tengerből ki tudnék halászni valami érdekeset. Az volt az utolsó múzeum, szóval nem sok dokumentációt készítettem, hogy alá tudjam támasztani naiv művészettörténeti észrevételeimet.

Az a lényeg, hogy eleinte olyan képeket lehet látni Jézusról, Máriáról és a szentekről, mint amilyenek a bizánci ikonok szoktak lenni. Semmi emberi gesztus nincs rajtuk, ők ilyen emberfeletti személyek, akikről már ránézésre tudod, hogy nem fogsz velük feleselni. A címekben is gyakran szerepelt ez a pantokrátor, azaz mindenható kifejezés. Ezek az ábrázolások a vallás tekintélyét hangsúlyozzák, ahogy sejtem. Többnyire a XIV. századból vannak, bár városonként mintha lenne eltérés (szerintem Pisa művészei hamarabb kezdtek újítani). 

Aztán vannak későbbi, azt hiszem többségükben XV. századi ábrázolások, amelyek allegorikus jellegűek. Ezeken lehet látni emberi gesztusokat, de annyira elnagyoltak, hogy a brazil szappanoperákat ehhez képest Steven Seagal munkásságába sorolhatnánk. A képekkel és szobrokkal az alkotók valamilyen fontos értéket vagy történetet szeretnének a középpontba helyezni. Szentképeknél is vannak ilyen megoldások, de nekem a legbeszédesebb a Dávid-szobor volt, pontosabban annak elődei. Dávidot ugyanis ilyen kis csíra, jóformán ektomorf ifjúnak ábrázolták, aminek üzenete van: azért nem látható rajta a testi erő egy árnyalata sem, mert ezzel hangsúlyozták, hogy ő az eszével diadalmaskodott Góliát felett, mint ahogy Firenze polgárainak is az intellektusukra kellene alapozniuk.

Nem emlékszem, hogy a harmadik kategória melyik századból származik, csak az a felismerés maradt meg, hogy ezeken a képeken mindenki olyan...normális. A gyermek Jézus nem adja jelét isteni mivoltának, sehol a bölcsesség és önfeláldozás: nevet, mert az anyukája megcsiklandozta. Az anyukáján pedig nem árad szét az áhítat, hogy világra hozhatta a Megváltót: ő csak nagyon szereti a kisfiát, és szeret játszani vele. Mindenki örül, hogy egészséges kisgyerek van a családban.

Hát, nagy utat tettünk meg a Pantokrátortól. Kaptunk valakit, akivel lehet azonosulni.

Igazából nem tudom, hogy valóban létezik-e az a Jézussal kapcsolatos perspektívaváltás ezekben a századokban. Azt sem tudom, hogy valóban egy paradigmaváltást követhettem végig ezeken a képeken, és ha igen, akkor ez a folyamat az, aminek az a végpontja, hogy a nyugati kereszténység már nem képes befogadni az iszlám hódítást, a keleti meg még igen?

De érdekes gondolat.

Különösen, mert még ott, a múzeumban is kihangsúlyozták, hogy a Magyar királyság az elsők között vette át a humanizmus eszméit. Talán Mátyás tudta nélkül egy mentális védvonalat is megalkotott a törökkel szemben. Szórakoztató gondolat, bár jobban illik az Eshtarba, abba sci-fibe, amit egy másik Szabolcs írt, és vagy négy bejegyzésen keresztül elemeztem. 

Reneszánsz

Amikor Einsteinhez eljutott a híre az 1931-es Száz szerző Einstein ellen című könyvnek, Einstein csak annyit mondott: „Ha tévedtem, egy is elég lett volna.”

Ez a kis történet akkor jutott eszembe, amikor Pisa katedrálisa mellett nézegettük a szobrászat fejlődését. Ott vezették le a legrészletesebben, hogy a kora középkori technikák már nem sok fejlődési potenciált biztosítottak - a művészek azonban nem teljesen új technikákat találtak ki, hanem újjáélesztettek régi, egész pontosan ókori megoldásokat.

Van az a történeti narratív stílus, ami a világot egy folyamatosan fejlődő dolognak írja le. Ennek a képviselői szokták mondani, hogy "hihetetlen, hogy 2026-ban még mindig..." Vannak mások, akik a történelem vonalát egy ilyen kis uroboros-féle körrel, esetleg egy spirállal szokták illusztrálni, jelezvén, hogy a dolgok olykor ismétlődnek. Valószínűleg az a reneszánsz mögötti jelenség, hogy "hihetetlen, épp hogy magunk mögött hagytuk a XIV. századot, és már képesek vagyunk IV. századi technikákat alkalmazni", inkább az ő gondolkodásmódjukat erősíti meg.

És hasonlóképpen gondolom erről az Einstein-anekdotáról is: a fejlődés nem egyenesirányú. Ahogy a reneszánsz idején a hátratekintés volt az előrelépés, úgy ebben a történetben az előrelépés valójában visszafejlődés volt.

Egy kissé világosabban megfogalmazva: én azt gondolom, hogy a megismerésben a szavazásnak, petíció írásnak, koalíciókötésnek, a csoportnyomás bármely formájának nincs helye. 

Értem én, hogy ezek ilyen közösségi alapú, demokratikus dolgok, és mindent előrelépésnek tekintünk, ami demokratikus. A demokrácia azonban nem egy megismeréselméleti paradigma: ez a hatalomgyakorlás egyik módszere. Finomabb módszer, mint az egyeduralom, ez igaz, de attól még uralom, ezt szerintem bárki megrősítheti, aki legalább felületesen követte a politikát kis hazánkban az elmúlt húsz évben.

Az előző alcím alatt azt fejtegettem, hogy a humanizmus az intelligens egyént idealizálja a (politikailag) megbízhatóval szemben; és hogy eleink szerint mindenkinek feladata ápolni a lelkiismeretét, azon az áron is akár, hogy konfliktusba kerül a közösséggel.

A Száz szerző Einstein ellen pedig azt sugallja, hogy a beilleszkedés, a tudományos élet tekintélye előtti behódolás a fontosabb. Hogy a tudomány az nem módszertan és tudás, hanem egy grémium, amellyel vitába szállni lázadás. És minek kell a grémium? Minek kell száz szerző? Mert akkor száz felé oszlik a felelősség. Senkinek sem kell akkor úgy kiállnia, mint egy humanista tudósnak egykor.

Bizony, én ebben a történetben inkább egy Galilei vs Inkvizíció történetet látok, egy civilizációs visszafejlődést, mintsem modern értékeket. Az, hogy máglyával vagy kiközösítéssel fenyegetnek valakit, igazából részletkérdés.

Ámde egy szavazásnak nem csak nyomásgyakorlás lehet az oka!

Itt van például a BIG5 utolsó faktora, amit gyakrabban Nyitottságnak neveznek, ebben az írásban pedig inkább az Intellektus címet használtuk. Bizony, elég nehezen mérhető jelenségeken alapulnak ezek a fogalmak, és nincs olyan képlet, ami objektíven levezethetné, hogy mi a leglényegük. Még a legjobb tudós is szubjektíven látja majd őket.

Ebből a szempontból a szavazás lehet tudományos eszköz: ha a szubjektív értelmezések egy irányba mutatnak, attól az még nem lesz objektív információ, de valószínűleg sikerül lejebb tornászni a hibaszázalékot.

Csak ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy melyik szavazásnál melyik tényező hat valójában!

Felismernénk-e a józan érvelés alkonyát, amit egy sötétebb kor követ? Egy olyan kor, ahol a tudós nem gondolkodó fő, hanem a nyáj egy része; a tudomány pedig nem maradhat meg úgy, ha nem illeszkedik be az aktuális társadalmi világképbe?

Ahogy ismerkedtem a folyamattal, amelyben a pisai szobrászmester az ókori művekből próbált tanulni, elgondolkodtam rajta, hogy vajon lesz-e hasonló történet a pszichológiában? A szakmai koalíciók, petíciók, kamarák, bizottságok juttathatnak-e minket olyan középkori állapotba, hogy egy idő után már csak a régi szerzők munkáiból lehet igazán megérteni a lelki működést?

Eljön végül a nap, amikor a lélektan úgy viszonyul majd mondjuk Freudhoz, mint a reneszánsz mesterek Mürónhoz?

Az a kor mindenesetre eljött, amikor mi úgy tekintünk a reneszánsz emberre, mint ő az ókorira. A történelem úgy látszik tényleg olyan, mint a vers. Rímel.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• A legkézenfekvőbb választás a többi ilyen mászkálós bejegyzésem. A wanderer taggel vannak összekötve.
• Az első alfejezet tovább finomítható, ha ezeket elolvasod:
• Az Éretlenségi című írásban is van növekedés-stagnálás perspektívájú megközelítés, ami az intellektuális igények szempontjából lehet érdekes.
• A Végzet lándzsája című bejegyzés elsősorban szórakoztatási céllal készült, de minden viccben van valami igazság. Az elején az ókori szobrok péniszméretéről van szó, amit a Michelangelo-féle Dávidnál is fel szoktak emlegetni az emberek. Valószínűleg az is allegorikus, mint a betépett szentképek. Az írás második fele, amelyben a nagyfarkú focista srác a főszereplő, akkor lehet érdekes, ha látsz fantáziát a Sheldon-féle elméletben.
• A második alfejezet témájához kapcsolódnak az alábbi bejegyzések:
• Recrudescunt vulnera: ez a bejegyzés a migrációs válság körüli játszmákról szól, de a végén benne van a Huntington-féle elmélet a civilizációk versengéséről. Civilizációk például a nyugati és keleti kereszténység.
• Destiny is all: az előző évadot összefoglaló írás többek közt arról szól, hogy a pszichoterápia eredményessége szempontjából mennyire fontos, hogy az adott iskola, szakember és páciens hogyan gondolkodik az emberi természetről. Ez - úgy tűnik - szoros kapcsolatban van azzal, ahogy a spiritualitásról gondolkodik.
• Eshtar: erről négy bejegyzés van igazából, a történettel és annak logikájával a második rész foglalkozik a legtöbbet, úgyhogy azt linkeltem be. Vannak egyébként jó kis áthallások a mostani cikkből is, például a vallás haszna, tudomány és vallás viszonya...
• A harmadik alfejezetnél végül úgy voltam, hogy nem veszek elő konkrét szakmai balhékat, egyrészt mert el is venné a fókuszt, másrészt minden példára van ellenpélda, és így tovább...
• Egy kicsit pozitívabb konklúzióra juthatunk a Kézműves ars poeticát olvasva. Ezt akkor írtam, amikor sörfőzéssel próbáltam megmenteni a lelkem. Amikor az igényekről van benne szó, van egy utalás arra, hogy most szinte mindenki lagert iszik, és a régi recepteket gyakorlatilag újra fel kell találni, mint anno az ókori technikákat. De ez nem valami pusztítás következménye: amikor a XIX. században feltalálták az alsó-erjesztésű sört, annyira megörült neki mindenki, hogy kiszorította a többi sört. Ennek analógiájára, a most csapból is csöpögő elméletek nem feltétlen egy középkort hoznak el, csak lehet, hogy fogyaszthatóbbak, mint mondjuk az ödipális komplexus elmélete.
• De azért fel lehet húzni az ember fiát... A Confessióban megvallom, hogy a szakmán belül boszorkányüldözések nem igazán segítették, hogy otthon találjak benne. A Te nekem ne mondd meg! című írás akkor született, amikor dr. Bagdy Emőkének volt egy petíciózós konfliktusa. Mondjuk azért az nem ugyanaz, mint az Einstein-történet. A Kollaboránsban azon dohogok, hogy társadalmi ideológiákat akarnak elbújtatni a tudományban. És még van egy csomó ilyen, a végére a You will know my name LMBTQ-bejegyzést hoznám fel, aminek az volt a múzsája, hogy érzésem szerint érzelmi zsarolással akarnak rávenni képzésekre, pedig a klasszikusok is teljesen jók...