Útinapló vol.5. - Várak és sémamódok

Ebben a bejegyzésben adózok annak a hagyományomnak, hogy a nyaraláson látottak által triggerelt pszichológiai témákat osztom meg. Aki mostanában olvasta a frissebb írásaimat, nem fog megdöbbenni azon, hogy ezúttal is a sémamódokra tekintünk rá, csak most más perspektívából. Az ihletet ezúttal is a sématerápiás konferencia és a nyári edzőtábor adta, de az igazi múzsa Erdély, és az ott örökül hagyott várak voltak.

A mai menü

• sémamódok megküzdő funkciója: erre használtam a vár metaforát
• transzgenerációs traumák: többek között ezek ellen is védenek a sémamódok. Erről hoztam is pár gondolatot egy előadásról.

Sémamódok

Egy kis fogalmi tisztázásra valószínűleg szükség lesz, hogy érthető legyen, miért kezdtem el a sémamódokról gondolkodni, amikor az erdélyi várakat tekintettem meg.

Nagyjából harmadszorra vágom be egy bejegyzésbe ezt a hevenyészett leírást, most azért egy kicsit fogok még bővíteni rajta.

- a sémák olyan emléklenyomatok, amelyek gyerekkorban alakulnak ki, valamilyen szükséglet frusztrációja mentén, és negatívan befolyásolják a másokkal, önmagunkkal, élettel, stb. kapcsolatos gondolatainkat, észleléseinket, érzéseinket.

- a sémamódok azok az érzelmi, kognitív és viselkedés mintázatok, amikben a sémák megnyilvánulnak.

- hasonlóan az én-állapotokhoz, itt is vannak Gyermeki, Felnőtt, Szülői, valamint Megküzdő módok. Ebből a Megküzdő az újdonság: védi a Gyermekit valamilyen fenyegetéstől, de robosztus, ösztönös módon; igazából inkább elhárít, mint megold. Elég szofisztikáltra, racionálisra lehet csiszolni ahhoz, hogy első ránézésre Egészséges Felnőttnek tűnjön.

Talán itt az ideje kicsit alaposabban kifejtenem a Megküzdő módokat. Legalábbis Erdélyben még úgy gondoltam, hogy itt az ideje.

Kicsit bővítve a fenti három pontot: a sémák, és így a hozzájuk kapcsolódó műveletek (érzelem, hiedelem, megküzdés) nincsenek állandóan jelen, valami aktiválja, úgymond triggereli őket. A sémamód az mintázat, amiben megnyilvánulnak.

A Maladaptív Megküzdő mód azt a működést jelenti, amikor az ember próbál valahogy felülkerekedni a sémákból következő elárasztó, fájdalmas és/vagy felkavaró érzéseken, de csak a kiváltott érzésre fókuszál, a triggerre, a háttérben meghúzódó szükségletekre, lehetséges megoldásokra, értelmezésekre nem.

Ezen a ponton válik érdekessé az a három evolúciósan belénk huzalozott reakció, amit az érzelmi túlterhelésre szoktunk adni. E három van a Megküzdő módok között, bár több módon meg tudják mutatni az arcukat, lényegében ezek az alapok:

• lefagyás: ez a séma elfogadása, amit az Együttműködő Önfeladó (et al.) módnak neveznek. Ebben a módban az ember beletörődik, hogy nincs mit tenni, és behódol a sorsának (vagy a másik embernek).
• menekülés: ez a sémára adott elkerülő reakció, amit az Eltávolodott Védelmezővel mutat be a könyv. Itt az ember érzelmileg eltávolodik a helyzettől, hűvös, közönyös, kerüli az embereket, esetleg pszichoaktív szerekkel tompítja magát.
• harc: az ember kompenzálni próbálja a séma hatását, azzal, hogy visszavág másoknak, esetleg rögtön megelőző csapásokat végez. Kontrollálni, dominálni próbál.

A módok lehetnek integráltak, egészen jól beépülve a karakterbe. És lehetnek kevésbé integráltak, szélsőséges esetben akár disszociatív formát öltve.

Ha egy mód integrálatlan, nem csak hogy mi nem ismerünk rá az emberre, hanem ő maga is meg tudja lepni magát a reakcióival.

A "Megküzdő mód olyan, mint egy erőd" elgondolás abból a helyzetből származik, amikor a mód már beépült az egyén karakterébe. Azt mondjuk ilyenkor, hogy "ő ilyen, magánakvaló fajta", vagy "mindig az övé az utolsó szó". Mint ahogy a vár is szerves része már a tájnak és a településnek, és hirdeti, hogy "ide sose jutsz be", vagy "ha kijövünk innen, nagy baj lesz". 

Siebenbürgen

Erdélyben nem kevés erődítményt van lehetősége megtekinteni az embernek, így nekem is volt időm kicsit dolgoztatni az agyam közben. Eszembe jutott az edzőtáborból az egyik előadás, ami a várak evolúciójáról szólt (szerintem érdekes, ide kattintva meghallgathatjátok). Nagyon izgalmas, hogy milyen folyamatok kölcsönhatása formálta az ókortól az újkorig a védelemre szánt épületeket. Mennyi pénzünk van? Milyen nyersanyagokhoz lehet hozzáférni? Kik ellen építjük a várat? Ők milyen eszközökkel és taktikával harcolnak? Ez azért volt érdekes, mert választ adott olyan bennünk bújkáló amatőr kérdésekre, hogy miért tűnik egy elvileg modernebb erőd primitívebbnek, mint egy korábbi (már ha leszámítjuk, hogy a középkort kötelező "sötétnek" tekinteni úri körökben)?

Természetesen így már nem maradhatott ki az edzőtábor előtt meglátogatott sématerápiás konferencia sem. "Így már érthető, hogy lesz a végére ilyen sok sémamód" - gondoltam.

Az elméleti bevezetőben leírt három megküzdési stílus ugyanis még az eredeti könyvben is tovább tud bontakozni további sémamódokra, az új cikkekből pedig már annyi módot ismerhetünk meg, amennyivel a belső konfliktusok afféle parlamenti ülésszakokká válnak. Itt van is egy rövid lista.

Nyilván, megvan ennek is ugyanaz a kölcsönhatásokon alapuló folyamata, mint a várépítésnek: mindenkinek más az idegrendszere, másféle problémákkal kell megküzdeni, más környezetben, ami eltérő módon tud ellenséges és kontrollálható lenni. Még ha főbb működés szerint a három megküzdési stílus irányába is konvergálnak ezek a módok, simán lehet őket további kategóriákra bontani.

A falak ezer évig állnak

Vajdahunyadon voltam, amikor eszembe jutott, hogy ez az egyén és környezet mennyire ki tud nyúlni térben és időben.

Erről a várról azt kell tudni, hogy alakított rajta Hunyadi János, Mátyás király és Bethlen Gábor is, mind más-más szempont szerint. Volt ez erőd, volt ez otthon, volt ez a hatalom demonstrációja is. A helyiek ki is tettek magukért, hogy ezt a fejlődést bemutassák.

Bizony, nem egyetlen generáció épít fel egy várat, nem egyetlen fenyegetéssel szemben.

Ezen a ponton kapcsolódott be a sémakonferencián hallott másik előadás, amit Ján Prasko és Marie Ocisková cseh vendégelőadók tartottak. Ők transzgenerációs traumákat közelítenek meg sématerápiás keretben.

A kulcsmondat talán ez: "nem a szüleiddel találkoztál. A megküzdő módjaikkal".

Valami olyasmi volt a történet, hogy a páciens mögött volt pár sikertelen terápia, és még mindig küzdött a tüneteivel. Ezek rossz önértékelés, szorongás és kapcsolati problémák voltak - az Erdélyben talált metafora szerint várfalak mögé rejtőzött, és ott nyomorgott egy elzárt toronyban, mint valami mesebeli elátkozott hercegnő.

Az aránylag könnyen kiderült, hogy a szülők nevelési stílusa finoman sem volt a "meleg és elfogadó" jelzőkkel leírható. Ott vált izgalmassá a dolog, amikor megkísérelték ennek okát megérteni.

A folyamat során azt játszották, hogy afféle terápiát tartanak a felmenőknek. Nem bántalmazóként közelítik meg a szülőket (amúgy azok voltak), hanem bántalmazottként. Sőt, a nagyszülőket is.

A családfát végignézve megismertük a náci megszállás lenyomatait, a kommunizmus harácsolását, a kollaboránsok és polgártársak rosszindulatát. Olyan történeteket, amelyek egytől-egyig patológiás szintű maladaptív megküzdési módokat az emberből, már ha nem akar idegösszeroppanást.

Hogyan adták tovább az ősök ezeket a módokat úgy, hogy még most is megbénítsák a páciens életét? A metaforánál maradva - hogyan épül fel a várfal?

Az első válasz: a kapcsolatokon keresztül. Itt lehet szó a klasszikus szülő-gyerek kapcsolatról: a szülő érzelmi dinamikáját a trauma, illetve az azzal való küzdelem határozza meg, ezért lehet robbanékony, vagy épp rideg, akihez nem lehet kapcsolódni. Számos módon megnyilvánulhat ez: fizikai és szóbeli bántásokkal, távolságtartással, túlköveteléssel, kritikussággal.

Ennek egy fokkal távolabbi verziója a családtagok közötti kapcsolat. Olyan szokások, forgatókönyvek, olyan klíma uralkodik, amit a megküzdőmód formál. Például nem lehet vendéget hívni, kényszeresen tisztának kell lenni, nem lehet konfliktus, olyan a karácsony, mint egy temetés, tabusítva vannak dolgok, és a többi.

A második válasz: történeteken, szabályokon keresztül. Minden családnak megvan a maga története, ami gyakran tele van traumákkal és az azokra adott reakciókkal. Ezek a sztorik nem csak arra adnak választ, hogy miért nincs most pénz kis piros biciklit venni, hanem azokra a kérdésekre is, hogy milyen a világ, milyenek az emberek, mit lehet vagy nem lehet tenni az érzelmi túlterheléssel, és milyen jövőre számíthatsz. Néha ezekből kifejezett szabályok és értékrendek lesznek, például hogy sosem szidhatjuk egymást mások előtt (egy besúgó rendszerrel a hátunk mögött nem csoda), sosem dobunk ki ételt (élelmiszer hiány idején?!), sosem hagyjuk annyiban a dolgokat (mert annál jobban elnyomnak majd) - van ezer ilyen. Még csak el sem kell hangozzon direkt módon, sőt, még csak nem is kell értelmesnek tartsuk ezeket a rítussá vált megküzdéseket. Forgatókönyvvé kövesedtek az évek alatt, és egyszerűen nem találjuk a helyünket a színpadon, ha nem játszuk el a nekünk kijelölt szerepet, a kijelölt módon.

Bús düledékeiden

Kicsit száraznak érzem még ezt az elméletet, úgyhogy megpróbálok egy kicsi családregényt faragni hozzá.

Szóval nagyjából ez a mechanizmus: a nagyszülőt legyűrik a világháború borzalmai, és csak az által tudja az érzelmi nyomást kezelni, hogy falakat emel maga köré. Ezek a falak szép lassan beépülnek a karakterébe, és olyan kontexusban is megjelennek, amire eredetileg nem szólt ez a megoldás.

Mondjuk látja, hogy kivégzik a szomszédot valamiért, és úgy tudja az ezzel járó érzelmi elárasztást kezelni, hogy alkot egy rideg narratívát, hogy "talán nem kellett volna pofázni, és nem lett volna ez (=nem kell együttéreznem vele, így nem kell az azzal járó érzésekkel sem megküzdenem)". Aztán amikor a testvérét elhagyja a felesége, akkor is azt mondja, hogy "talán jobban kellett volna törődni a házassággal, és nem lett volna ez". Majd amikor a feleségét átverik a piacon, akkor azt mondja, hogy "talán nem kellett volna bazsajogni, hanem oda kellett volna figyelni, és akkor nincs ez". Amikor a gyerekét csúfolják az iskolában, azt mondja, hogy "talán meg kéne tanulni verekedni a színezés helyett, és nem lenne ez". Nem meglepő módon, nem ő lesz mindenki kedvence. A mardosó magány elől az alkoholba menekül. Aznap, amikor az orvos közli vele, hogy elitta a máját, azt mondja: "talán nem kellett volna ilyen iszákos baromnak lenni, és akkor nincs ez".

Nagypapát a részvéttel járó érzések az őrületbe kergették volna annak idején, ezért épített egy várat részvétlenségből.

Ezt a várat hagyta örökül a fiára a rideg érzelmi dinamikán és a "csak magadra számíthatsz", "te vagy a felelős azért, ami történik veled" üzeneteken keresztül.

Egy kliensem szófordulatával élve, nagypapa nem tipikusan az a fun-to-be-around ember, valószínűleg kialakít pár maladaptív sémát a gyerekeiben, úgyhogy a puszta vele való együttélés is csak úgy lehetséges, ha az ember megküzdő módokat dolgoz ki.

"Vizetek van,
de szívetek nincs!"

A fia kezelheti úgymond lefagyással ezeket a sémákat, ami azt jelenti, hogy az ő megküzdése az lesz, hogy elfogadja az apai üzeneteket, és megtanul így élni. Reagálhat meneküléssel: kerülni fog minden olyan helyzetet, ahol ez az üzenet megjelenhet - ez többnyire a felelősségvállalással kapcsolatos. És harcolhat is, kompenzálva mindent, amit hallott. Legyen az utóbbi: ő azt gondolja, hogy nagyon is fontos a társadalmi felelősségvállalás, segítséget kell nyújtani másoknak, és ki kell állni az elnyomottakért. Együttérezni ugyan nem tanult meg abban az érzelmi közegben, ahol származik, de szerencsére tudja kompenzálni a viselkedésével. Még szerencse, hogy pont itt a kommunista párt, ami célul tűzte ki, hogy kiharcol egy szociálisan érzékenyebb rendszert, ahol nem ér, hogy valaki jómódban él, mások meg nélkülöznek. Így ez a fiú lesz legközelebb az, aki valakinek a szomszédját eltiporja, csak most nem zsidók bújtatása, hanem fekete vágás lesz a vád.

Otthon pedig harsogja a saját fiának, hogy "nem lehetsz önző", "nem hunyhatsz szemet", "nem lehetsz kívülálló". Ennek a gyereknek egy egész csokornyi maladaptív sémája lesz majd a Károsodott határok és Kóros másokra irányultság sématartományokból. Valószínűleg a szégyent is megismertetik vele azokban az esetekben, amikor szeretne, hogy most inkább ő legyen a főszereplő.

Alakul a vár: a nagypapáé még azért volt, hogy kinn tartsa a veszedelmet, az apáé már azért, hogy onnan szemmel lehessen tartani a környéket, és szükség esetén ki lehessen küldeni egy Don Quijotét valami Megmentő-játszmára.

No de mit kezd ezzel örökséggel a harmadik generáció?

Mondjuk kompenzálja azt, hogy mindig mások szükségleteivel kellett foglalkozni a családban. Ő innentől csak azzal foglalkozik, ami neki okoz örömet, és valami kínai netes boltból vett asszertív kommunikációs anyagból azt is megtanulja, hogy hát neki ez igazából joga is. Nem hogy szolidaritást nem fog érezni másokkal, de még a hétköznapi előzékenység szabályait sem tartja be. Talán még BMW-t is vesz.

De ő legalább élvezi az életet végre, nem? Nem...?

Nem. Ahogy az ő apja sem számíthatott empátiára, ő sem kapott az apjától valódi érzelmi odafordulást. Ő ezt az űrt törekszik betölteni a nagy hedonizmussal.

Közben ott van a fejében az előző két generáció által hangoztatott szabály, hogy "csak a tied a felelősség", és "figyelned kell másokra". Mondhatni nem kevés stresszt jelent majd felelősség-téma, s mivel neki az egocentrizmus fő megoldása, elkerülő stratégiával tud ezzel a stresszel megküzdeni. Ő nem vállal majd gyereket, komoly munkát. Esetleg egy ponton mégis elfogadhatja az apai üzenetet, amikor szóba kerül, hogy a társadalomnak támogatni kell a tagjait - ez esetben konkrétan őt.

A vár, ahova eddig elbújtak a támadók elől, vagy ahonnan lecsaptak a fosztogatókra, már egy kastély, ahol háborítatlanul lehet lakomázni az egykori lovagteremben.

Aztán valahogy elkerül valaki egy pszichológushoz, akivel nem kevés munka után, de végül elkezdik nézegetni, hogy miből és miért állt össze ez a sok fal?
Menet közben feltárásra kerülnek a szülői üzenetek, az érzelmi kapcsolódások hiánya, az otthoni klíma. Kiderül, hogy volt mi feldolgoznia az elmúlt fél évszázadban a család ügyeletes gyermekeinek.

Ezen a ponton jött Ján és Marie újítása: nem (csak) a páciens sémamódjaival dolgoznak, és próbálják empátiával begyógyítani azokat a sebeket, amik miatt a várfalakat emelték.

Játékból megkapják ezt a terápiát a felmenők is. Nekik is volt egészséges és sérülékeny részük is, nem csak azok megküzdő módok, amelyekkel fájdalmat okoztak. 

Vajon mi lett volna, ha a nagypapa kap segítséget a traumafeldolgozásban? Mi lett volna, ha az apa fel tudta volna dolgozni az érzelmi odafordulás hiányát? Ha a fiút megtanították volna hogy az ő szükségleteinek is van helye a világban?

Milyen emberekké váltak volna ők, ha a Sérülékeny Gyermekijük vigaszt kap, és van lehetősége megerősödni az Egészséges Felnőttjüknek? Vajon akkor is szenvedést okozott volna a szenvedésük? Vajon milyen szülőkké válhattak volna, ha úgymond önmaguk lehetnek?

Ján és Marie szerint azzal, hogy elképzeljük, ahogy a felmenőink lebontják a várfalaikat, mi magunk is lebonthatjuk a sajátjainkat, amelyeket eredetileg pont miattuk építettünk.

Tear down this wall!

Láttuk, hogy a Megküzdő Módok, azaz várfalak mennyi problémát okoznak azzal, hogy kizárnak másokat az életünkből.

Többnyire azt szoktuk gondolni, hogy nem jó, hogy ezek vannak.

Ám - mondhatnánk - ennél már csak az lenne rosszabb, ha nem lennének. Mert nem csak az egészséges kapcsolatokat és élményeket tartják tőlünk távol, hanem a toxikusokat is. Kenyéren és vizen meg mégiscsak könnyebb tengődni, mint patkánymérgen. 

Tényleg adnak tehát ezek valami védelmet, csak az a baj velük, hogy jó várfal módjára akkor is állnak, amikor semmi fenyegetés nincs. Még ez sem lenne baj, csak hát szintén jó várfal módjára rengeteg helyet foglalnak, és erősen akadályozzák a település fejlődését.

Igazából ennek a bejegyzésnek a vége jutott először eszembe, még Temesváron, ahol már csak emléknek van meg egy bástya. Ha valaki végighallgatta az edzőtábori előadást, akkor tudja, hogy a várfalak bizonyos értelemben a mai napig velünk vannak: az igaz, hogy lebontottuk őket, de a helyükön körutak és parkok épültek, amelyek követik a történelmileg lerakott nyomvonalat. 

Ha megnézzük egy régi európai város térképét, ismerős mintázatokat látunk kirajzolódni: krónikáját annak, hogy egykor védekezni kellett, de egy település története mégiscsak az életről és a fejlődésről szól.

Talán ez lehetne jó kérdés a Megküzdő Módoknál is: nem csak az számít, hogy milyen veszélyeket hárítanak el, hanem hogy milyen lehetőségeink lennének rajtuk túl.

Szeretnél még kapcsolódó cikkeket olvasni?

• Itt található az edzőtábori előadás: https://www.youtube.com/watch?v=5Eg_ae8lqCM
• A sémamódokról szóló bejegyzésekből néhány:
• Dark side of the Moon: az előző bejegyzés szintén a sémamódokról szólt, egy másik megközelítésben. Abban az idegrendszeri háttérről volt szó, itt inkább arról, hogyan jelennek meg.
• One way out: ebben van a fentre kimásolt definíció is, illetve a Megküzdő Módok autonómiát korlátozó működéséről néhány gondolat
• Solo: ebben leginkább az Eltávolodott Védelmező módot lehet megismerni
• Az Eltávolodott Védelmezőhöz jól kapcsolódik az egyik tipikus hárítás, az intellektualizáció. Az If it bleeds we can kill it c. bejegyzésben elmélkedtem arról, hogy hol jelenhet meg ennek a veszélye egy pszichológiai folyamatban, és mikor van az, hogy egy szivar tényleg csak egy szivar.
• Fuldokló: akkor a disszociált sémamódok voltak terítéken, a mostani cikkben karakterformáló, integráltabb verziók kerültek fókuszba
• Az utolsó példa a csokorból az Ahonnan nincs kiút c. bejegyzés, ami inkább a krízisről szól, de ennek a végén hoztam be először a blogba sématerápiás megküzdő módokat. Abból a szempontból lehet érdekes, hogy jobban érzékelteti, hogyan hatnak ezek a dolgok egy rövid, de intenzív pszichés helyzetben.
• Kapcsolódva a megküzdésekhez: van itt két régebbi bejegyzés, amik kiegészítik az iménti gondolatmentet,
• Könnyek az esőben: ez nem is igazán megküzdésről szól, hanem arról, hogy az ember lehet több, mint a sémamódjai, még akkor is, ha azok mélyen beleivódtak már a karakterébe. Ez főleg annál a témánál lehet érdekes, amikor Ján és Marie próbálták abból a szögböl megközelíteni a történetet, hogy a bántalmazó is volt bántalmazott.
• Lucifer: ebben a bejegyzésben egy retorikai kérdésként jelenik meg, hogy miért nem állunk ostromolni a "várfalakat", addig, amíg nincs más, ami megvédené az embert.
• Transzgenerációs témák szempontjából annyira nem gazdag ez a blog, de két írást be tudnék citálni ide:
• Útinapló vol.2: úgy látszik, nem először gondolkodtam el utazásaim során a korok személyiségben hagyott lenyomatán. Ennek a bejegyzésnek az eleje Cipruson játszódik, ahol különböző korok után maradt romok voltak egy helyen. Ott inkább a konceptualizáció volt érdekes nekem.
• Az agresszív kismalac gyereket nevel: ez tranzakcióanalitikus szempontú írás, de nagyon hasonló logika mentén mutatja be, hogyan adja át bajait egyik generáció a másiknak.
• Te az orrodig sem látsz: ezen a régi bejegyzésen még erősen érződik az egykori tanári identitás. Annyira nem is mélylélektani, inkább karrier-elméletre alapoz. A témája, hogyan formál minket a környezet, beleértve a történelmi kontextust is.
• További útinaplókat olvashatsz, ha a "wanderer" tagre kattintasz