Gondoltad volna?

Őrzöm a hagyományt, és ezúttal is írok egy kis összefoglalót az előző évadról. Ezúttal azonban nem igazán jut eszembe elméleti okfejtés, így inkább egy baráti beszélgetés kontextusában helyezném el a 2016-os bloggerkedés eredményeit. Végülis, itt a blogon ez az év leginkább arról szólt, hogyan inspiráltak a körülöttem lévők.

Minden út ide vezetett (Eshtar #3 - Karakterek)

Ez a harmadik bejegyzés Michael Walden Eshtar című könyvével kapcsolatban. Úgy látszik, a mű aktívabban dolgozott a fejemben, mint ahogy gondoltam, révén május óta minden bejegyzés valamilyen módon kapcsolódik hozzá. Az előző kettőben azzal foglalkoztam, hogy milyen üzenete lehet a könyvnek világnézeti szempontból (#2), illetve, hogyan juthat el ez az üzenet az olvasóhoz és a történet különböző helyszínein, idősíkjain tevékenykedő szereplőihez (#1). Egy kicsit feszegettem is a korlátaimat ezekkel a cikkekkel, révén elsősorban nem ismeretelmélettel dolgozom. Ez a harmadik, lezáró eszmefuttatás már inkább hazai pályához köthető, mivel ezúttal a karakterek személyiségfejlődésével és a környezetükbe való beilleszkedéssel foglalkozom.

Minden út ide vezetett #2 (Eshtar)

Az előző bejegyzés egy barátom Eshtar című könyve kapcsán íródott, de kevesebb szó esett benne a könyvről, és több a hozzá kapcsolódó elméleti háttérről, a memetikáról. Ennek leginkább az az oka, hogy ami engem megfogott a műben, az a grandiózus időbeli perspektívája. Valahogy ezt a mindenséget kívántam versbe venni, így végül hosszú elmélkedések születnek a könyv kapcsán. Ez a második (de nem utolsó), ami a könyv történetét, műfaját, illetve vallással és tudománnyal kapcsolatos mondanivalóját pedzegeti.

Minden út ide vezetett #1 (Eshtar - elméleti bevezető)

Ennek a bejegyzésnek az ötlete valamikor májusban merült fel. Van nekem egy barátom, aki igen inspirálóan hat rám. Konkrétan itt a blogon is számos gondolata jelent meg: idézek tőle életvezetéssel, tanítással, harcművészettel, karácsonnyal kapcsolatban, csak nem írom le a nevét - én hülyén érezném magam legalábbis, ha idézgetnének tőlem. Tavasszal mégis adódott egy projektje, aminek kapcsán már meg tudom jelölni forrásként: már nem csak beszélgetéseken keresztül osztja meg a gondolatait, hanem könyvet is írt, Michael Walden név alatt.

Ennek apropóján megígértem, hogy írásban is rögzítem, milyen nyomot hagyott bennem a műve, és miért ajánlom másoknak is. Most, hogy megjelenik a második rész, azt hiszem, nincs már lehetőség a halogatásra!

Nem hiszem, hogy mindent le tudok majd írni, de a legfontosabbakat talán igen. Végül terjedelem szempontjából így is elértem a határokat, úgyhogy marad ez egy elméleti bevezető. Némiképp a kapcsolatunk jellege miatt is, ez a bejegyzés a gondolatok terjedéséről, fejlődéséről szól - a végén pedig röviden kapcsolódunk kicsit az Eshtar című könyvhöz is.

Búcsú a fegyverektől

Ez a tanév bizony nagytakarítással indul. Pontosabban néhány változással, amelyek érzésem szerint előrébb gördítik a szakmai fejlődésemet, de ki tudja, talán a személyeset is. Konkrétan arról van szó, hogy olyan hat-hét év után magam mögött hagytam első szakmailag releváns munkahelyemet, az iskolát, és visszatértem az egyetemre, noha már csak esti képzésen, és remélhetőleg ezúttal rövidebb időre. Ezen kívül folytatódik a terjeszkedés, már a pszichoforyou-nak is írok. Ennek örömére frissítettem egy kicsit a blogot is (na jó, csak a bemutatkozást), illetve behozok egy új témát, egy olyat, ami szerintem a legfontosabb, amikor a saját életutunkat másokéval akarjuk egyeztetni. Ez a téma a szerződés. És igen, ezt is TA-n tanultam... :)

Hardwired to self-destruct - megnéztem a Suicide squadot

Körülbelül másfél hete elmentünk moziba, hogy megnézzük ezt az anti-szuperhősös filmet, a Suicide squadot. A mű koncepciója az, hogy a DC képregények gonosztevőit begyűjtik a börtönökből, hogy bevethetőek legyenek a szuperhősök ellen arra az esetre, ha azok bekattannának.

Néztem a filmet, és próbáltam valahogy megkedvelni. Éreztem, hogy itt próbálnak egy ilyen outsider életérzést átadni, ami nem is idegen tőlem, de valahogy nem tudtam azonosulni sem az üzenettel, sem a szereplők bármelyikével. Egy ponton eszembe jutott, hogy talán már öreg vagyok ehhez, és sokmindent csinálhatnék a mozizás helyett - például írhatnám a május óta halogatott bejegyzésem -, talán itt is kéne hagyni a termet. Aztán valahogy szakmai szemmel kezdtem nézni a filmet, és rájöttem, mi idegesít benne. És amikor megtörtént bennem ez a felismerés, a film valahogy jó lett...

Megosztanám pár sorban, hogyan is formálódott ki ez bennem!

Az ifjú Ahmed szenvedései

Vérzivataros nyarunk van. Az elmúlt hetekben Európában többször is lecsaptak a civil lakosságra magányos terroristák, akikkel kapcsolatban általában az volt az első kérdés, hogy vajon az Iszlám Állam tervei szerint jártak el, vagy saját szakállukra cselekedtek?

Abból, amit sikerült megtudnom a médiából, egy kicsit mindkettő. Abban az értelemben az IÁ ügynökei, hogy többségében az ő ideológiájuk, ő ötleteik szerint jártak el. Ám eközben nem voltak a szervezet tagjai, valószínűleg a forrásokat sem rajta keresztül szerezték be, nem volt tartótisztjük sem (vagy ahogy hívják ezt a posztot a terroristák).

A hírek szerint ezek az emberek nem igazán különböznek a "hétköznapi" ámokfutóktól. Pszichés zavarokkal küszködnek, amelyek valamilyen teátrális halál felé terelik őket. A terroristák igazából annyit ígérnek nekik, hogy lesz értő közönsége a műsornak, amellyel elhagyják az árnyékvilágot...